Kavyamitra Maróti György : Morpheusz köpenye alatt

Mája-fátyolban

Ebben az álomban fiam és lányom megint kisgyermekek, kicsik, ahogy mondom: öt- hatéves formák.
Nyilvánvaló, hogy nyaralásból érkezünk haza vonaton, éspedig a Keleti pályaudvarra. A többi már korántsem olyan nyilvánvaló, mert nem lehet pontosan tudni, hogy honnan jövünk, csak sejtem, hogy valami mediterrán vidékr?l, Hellaszból vagy Itáliából talán, mindenesetre meleg, tengerparti vidékr?l. Ezért aztán Dani fiam is, Hajni lányom is könny?, nyári ruhában vannak, itt meg, a pályaudvaron, hideg, metsz? szél fúj, és látszik az üvegajtókon át, hogy kint szomorú es? szitál.
A Pályaudvar sem olyan nyilvánvaló, mint els? ránézésre volt, mivel míg távol jártunk, napfényben fürd?ztünk, a Keletit átépítették. Nagyon modern, nagyon új: csupa tágasság és mindenütt üveg, üveg: egy üvegpalota lett a Keletib?l, míg távol jártunk. Így aztán inkább csak sejtem, mint tudom, hogy ide érkeztünk mégis csak.
Az üvegfalak gombnyomásra – mely gombot valahol egy láthatatlan kéz nyomkod – leereszkednek itt is, ott is, fölemelkednek itt és ott, látszólag érthetetlen szisztéma szerint. Én, legalább is, nem értem.
Gyerekeim fáznak amint leszállunk a vonatról, az els? rideg szélroham csapása alatt összehúzzák magukat szegények és reszketnek. Melegebb ruha azonban csak valahol elöl, a poggyászkocsiba tett csomagokban van; megcsókolom hát Gyerekeimet, mondom, szálljanak vissza a kocsiba, és ott várjanak meg, ott melegebb van; én meg elindulok a vágány mellett el?re, hogy kiváltsam csomagjainkat.
Visszanézve látom még, hogy nem fogadtak szót, talán félnek, hogy szem el?l veszítenek, ha visszaülnek a vasúti kocsiba, helyette, mint két ázó-fázó kis verebecske, leülnek egy padra, és igyekeznek nagyon kicsire összehúzódni, még kicsinyebbre, mint amilyenek egyébként is. Így kevésbé éri ?ket a hideg.
A poggyászkocsinál beállok a sorba, innen már nem látom kedves kis alakjukat, csak elképzelem, amint ülnek azon a padon, fáznak, és várják aput.
Olykor halk, búgó hangok zimatolnak, leereszkedik egy üvegfal, fölemelkedik egy másik, még mindig nem értem rendszerét.
Hosszú a sor, türelmetlen vagyok; máskor nem lennék, általában nem vagyok türelmetlen, de most, hogy tudom, fázva várnak vissza Gyerekeim, elfog a türelmetlenség, az egyik f?b?n.
Végre megkapom poggyászunkat, indulok vissza.
De nincs vissza! Jaj, nincs!
Míg én vártam, egy üvegfal leereszkedett halk zümmögéssel, és most ott áll el?ttem szilárdan, eltökélt hülyeségben, el?ttem és köztünk.
Az üvegfalon át látom fázó Gyerekeimet, és dörömbölök az üvegfalon, és öklömmel verem az üvegfalat, és próbálom izzé-porrá zúzni az üvegfalat, de nem megyek semmire: szilárd, golyóálló üvegb?l készült, szétrobbantani sem lehetne.
Az üvegfalon át látom fázó és sírdogáló Gyerekeimet, Danit és Hajnit.

Kés? éjjel megyek végig néma utcákon albérleti lakásom felé, és árnyak fekszenek keresztbe mindenütt, és árnyak állnak elém,  és árnyak kerülnek mögém.
Talán a Gödörb?l jövök, talán Balaton koncert volt; talán, de tudni biztosan semmit sem lehet, csak azt, hogy már hazafelé tartok, és árnyak fekszenek keresztbe mindenütt.
A Parkon kell átvágnom még, és már otthon vagyok.
Pénzem semmi, úgy t?nik, mind elittam az éjjel, elmulattam, bárhol voltam is, de semmi baj, enni úgy sem akarok.Gyomrom helyén vasbeton.
Látom már a házat, zsebembe nyúlok, hogy el?vegyem a lakáskulcsot, vágyom már az ágyba.
A kulcs úgy csörren zsebemben, mintha holmi ezüstpénz lenne.
Két setét árny ezt hallhatta meg, mert váratlan leválnak a még sötétebb bokrok árnyairól, és utamba állnak.
„Hé! Vén zsidó! Van pénzed?”
„Nincs fiúk!” – mondom – „Nincs egy fillérem se!”
De a fekete bakancs már rúg, az arcomba rúg: a fickó kickboxot, vagy karatét vagy mifenét m?velhet, mert magasra emeli lábát, amikor az arcomba rúg.
„Minden vén zsidó tele van pénzzel, ne kamuzz!” – hallom még elzuhanóban, és miel?tt elájulok, még azt gondolom:
„Hisz csak a kulcs volt, csak a kulcs….”

Tengerparton sétálok, tengerparti fövenyen.
Elgondolkodva, álmodozva sétálok.
Miért? miért sem: fölnézek.
Földig ér? hófehér ruhában egy n? megy el?ttem a fövenyen, a sárga homokon, a kékell? víz mellett.
Te vagy-e? Te? Vagy egy másik?
Mindegy is ez, indulok a n? után, nekivágok bátran.
A fövény megváltozik, az álom logikátlanságával változik meg.
Most levágott gabonamez?, tarló szélére érek, és mert mezítláb vagyok, félek azonnal rálépni a tarlóra, de hát ott mégy (megy) el?ttem.
Rálépek hát a tarlóra, és látom máris: vér serken talpamból.
Leülök, hogy megvizsgáljam sérüléseimet, közben Te (?) csak haladsz (halad) makacsul el?re.
Letörlöm a vért talpamról.
Különös: nincs seb azon.
Megvonom vállam, mint valaki, aki nem ért valamit, aztán fölkelek, sietve indulok Utánad (Utána).
A következ? lépésnél újra serken a vér.
Ismétl?d? jelenet: leülök újra, törlöm a talpam, talpamon semmi seb.
Harmadszor is a tarlóra lépek, amikor egyszerre megértem: a föld vérzik talpam alatt, nem a talpam vérzik.

Most meg úgy van, úgy történik, hogy meggyógyultam egyszerre, hát kivesznek a nyugdíjból, és taníthatok újra, végre.
Hajnalban gondosan készülök az órára. Nem, persze hogy nem óravázlatot készítek, vagy ilyen nyamvadtságot, amire csak tudatlan tanárnak van szüksége.
Ó, nem!
Én megfürd?zöm gondosan, meg is borotválkozom, eligazítom hajam.
És fölveszem legfehérebb, legvakítóbb ingemet. Utoljára is így voltam Ott, Nálatok, az Érettségi Vizsgán épp így voltam öltözve.
Jókor reggel az Iskolában vagyok, nem ám, hogy nem kések el, hanem id?ben ott vagyok.Vagy jóval id?nek el?tte. Ahogy réget?l fogva szoktam meg.
És végre újra a Teremben állok, El?ttetek.
És kérdem:„Hol is tartottunk hat évvel ezel?tt? Ja, persze! Arany János… Vojtina ars poeticája… Ugye?”
Betti bólint.
Hisz ott tartottunk az infarktus el?tt, ott jártunk.
„Jó. Nyissátok ki a szöveggy?jteményt a 117. oldalon!”
Csilla teszi föl kezét. De régen nem láttam kedves, jelentkez? kezecskét.
„Igen?” – mondom.
„Hol is született Arany János, tanár úr?” – kérdi a kislány.
Azt akarom válaszolni, hogy ott született, és azt is, hogy merre az az ott, és miért olyan fontos a Toldi szempontjából, hogy mely tájon született Arany János, de rémülve hallom, hogy mi gördül el? bel?lem.
„A mákos bejgli jobb, mint a diós…” – mondom válaszul.
„Hol született?” – makacskodik Csilla, és én rávágom: – „Nem jobb az abrakadabra a rababraknál…”
A Gyerekek kifutnak a teremb?l, és rövidesen hallom: szirénázó ment?autó jön.
Elfeledtem a szavakat, hú! hogy elfeledtem a sok írogatásban…

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.