saját fotó*
Életem delén már jócskán túl,
közelebb az alkony, kifelé
vezet utam a viharokból.
Szomjazom.
Dallamról-dallamra hívogat
egy elmúlt-fáradt pillanat:
„a nádasban pihent a szél,
búsan hallgatott a part.”
Egynyári szerelmünk hófehér
felhők alatt, halkan suttogta,
súgta – búgta: maradj, maradj…
A múlt lelkembe harap,
?seim ritmusára lüktet,
zaklat, még hallom a régi dalt:
„a nádasban pihent a szél,
búsan hallgatott a part.”
Emlékeim kútja szomjam
csillapítja.
Mélyről szól egy réges-régi
befejezetlen szimfónia.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.21. @ 19:42 :: Szulimán Eleonóra
