Vjásza* születése

– legenda a védikus korból –

 

Az Öt Folyam táján – Pándzsábban, ott, ahol például a lágy Jámuná és a tajtékos Gódavári a Gángá vízébe ömlik, hogy aztán ölelkez? útjukat együtt folytassák a messzi Öböl felé -, szóval az ?si Bhárata földjén, akár a szamszkríta, akár a prákríta nyelvet beszélte is egy írástudó, a szép dévanágari írásjelekkel írt.

Dévanágári annyit tesz az ?si India nyelvén, hogy Istenek Városából Való, mert az írás tudását az Istenek adták nekünk. És azért is így nevezik ezt a szép írást, mert olyas, mintha maguk az Istenek írtak, rajzoltak volna valami gyönyör?t.

Így igaz: tat szat!

 

Vjásza – a nagy Mester – tehát szamszkrita nyelven fogott írásba, dévanágári jeleket formált a pálmalevelekre, hogy megírja a Nagy Bhárata család szép történetét, a Máhábháratát.

És avval kezdte a nagyszer? Pánditá, Ácsárja, Tanítómester, hogy saját születését írta meg el?ször.

Ekként.

 

Jamunánágára – mint neve is mutatja – a lágyfolyású Jamuná partján ?sid?kben épült szép Város, ahol megszámlálhatatlanul sok évvel ezel?tt derék halászok éltek, és egy rádzsa uralkodott: a Halászkirály, bizonyos Szatjakétá nev? csöndes és szelíd király.

Egy napon – ez sem mostanában volt éppenséggel – a király halász alattvalói kifogtak egy nagy n?stényhalat, és mikor tisztogatták, hasát fölvágták, miegyebeket tettek, kicsi leány perdült szemük elé abból a nagy halból.

Alig volt nagyobb, mint egy újszülött, de nem újszülöttszer? volt, hanem szépen alakított, mosolyos, arányos termet? leányka.

Mindez azért történt így, mert a halszülte kislány igazából egy mennyei apszarasz, égi tünemény szerelemben fogant leánygyermeke volt, és csak isteni átok következményeként kellett annak a mennyei lénynek hal alakjában élni: ne firtatgassuk, miért, mi volt b?ne?

Mindenesetre vitték a leánykát a jó halászok Szatjakétá királyhoz, ki gyermekévé fogadta a csodálatos származású és hihetetlen szépség? kicsi lányt: palotájába vette, és a palotájában nevelgette.

Nevet is kapott a szép gyermek: Szatjavátínak nevezte el Szatjakéta rádzsa, mert az Igazság, a Valóság pillanatában jött el a Leány, épp mikor a valóság a megjelenésére várakozott a jó Halászkirály élete utolsó harmadában, amikor már semmit sem akar az ember – akár király, akár halász – csupán az igazat, a valóságot megismerni.

 

Teltek meg múltak az évek, és Szatjaváti gyönyör?séges hajadonná serdült: a napba inkább lehetett nézni, de bizony Szatjavátira aligha szédülés és szemkáprázás nélkül.

 

Minden jámúnáparti n? szépségét elhomályosította Szatjavátí, mégis nagyon boldogtalan volt, mert mindenkit, minden helyzetben kiábrándította az, hogy születése szagát magán viselte, vagyis: b?zös halszagot árasztott té- meg tova, mindenfelé.

Hogyan is meséljem el Bet?követ?, mennyire szenvedett a szépséges Szatjavátí, hogyan álmodott hosszú, holdtalan éjszakákon át arról, hogy szép teste nem b?zölög, hogy megszabadult élete szörny-álmától, hogy illatozik, mint leander, mint jázminok tavaszi lehelete.

Vezekléssel, önmegtagadó jógával próbálkozott a szép és b?zös lány: semmi sem segített rajta.

Nap múlt, napra-napok múltak, és csak ült a Jámuná partján, láb a combra ülésben, és ájtatos mantrákat mormolt.
”Om! Szabaduljak szagomtól, hum!”

 

Egy nyári napon – szép, teliholdas, napsugaras ásádhah hava volt – ott üldögélt a lány a Jámuná révénél, amikor Párására, a bölcs risi érkezett a révhez, hogy a túlsó partra keljen át.

Ez a szent ember, ez a risi, ez a nagy bölcs, igazságkeres?, akkor már vagy ötven éve vezekelt, és vénember-korára földöntúli hatalmat nyert az istenekt?l jámborsága révén.
Ám – amint megpillantotta a szép Szatjavátít -, kis híján füstnek engedte minden addig elnyert érdemeit: a lány szépsége leny?gözte érzékeinek mind a négy kapuját, mérhetetlen vágy ébredt benne, hogy szerethesse, érzékeinek megnyerhesse ama gyönyör?séget, és utódot nemzen a Kedvessel.

Amint azonban szárnyas szavakba foglalta vágyait, a Halászkirály leánya ekként adta a választ:

„Tiéd leszek, tiéd lehetek te szent ember, de meg kell ígérned valamit!”

„Csak tárulj ki nékem gyönyör?m, és mindent kedvedre teszek, így is, úgy is!” – mondta izgatottan az izgalommentes Parására.

„Tiéd leszek, ó risi, de meg kell szabadítanod életem terhét?l, szörny? szagomtól, a halszagtól. És meg kell azt is ígérned, hogy ha majd megszülöm gyermekünket, visszakapom sz?zi érintetlenségemet!”

„Úgy legyen leány, és most tárjad föl illatos kertedet! – mondta a bölcs Parására, és magához ölelte a lányt.
„Óóóó… jahhhj…” – mondta a bölcs Parására szamszkrítül, amint megölelte a lányt: és amint megölelte a lányt, annak teste nyomban elvesztette szörny? halszagát: b?vös és édes illatokat árasztott azon minutában.

 

Múlt aztán kilenc hónap, csaitrá es?s hava jött el, amikor a Jámuná egyik zöldlombú szigetén Szatjavátí megszülte magzatát, lelkéb?l lelkedzett gyönyör? gyermekét, és épp annál fogva, hogy Szigetszülött volt a gyermek, Dvaipájanának nevezte el.

A szépséges – és immár jóillatú – leány a szülés után azonnal visszakapta szüzességét, és úgy is élt azután: sz?zen, illatosan, szépségben.

Dvaipájaná pedig szépen n?tt, növekedett: sok és szép tudásra tett szert és nem kevesebb bölcsességre: tanult és meditált sokat, és megtanult és meditációban lelt igazságait szívesen rendezte renddé: így hát húsz esztend?s korában elnyerte a Vjásza – Elrendez? – nevet.

Már harminc is elmúlt a bölcs Elrendez?, amikor elhatározta, hogy erd?k mélyére vonul, szanjászivá lesz, erd?lakó szent emberré.

Úgy búcsúzott, hogy magához vonta szép anyja szép arcát, csókokkal illette, és szólt:

„Én anyám: elhagylak most, de ha bármikor szükséged lesz fiadra, elég, ha gondolsz rám, és én szolgálatodra majd mindig megjelenek!”

 

„És a rengeteg erd?be vonultam” – így írja Vjásza -, „és édesanyám visszatért atyja, a Halászkirály udvarába, és ott élt azután sz?z szépségében.

És szépsége egyre dics?bb lett az egész Jámuná táján, és szépsége révén lett híres a föld, és szépsége varázsát még csak fokozta test-illata csodája.”

 

Aztán folytatta a bölcs Vjásza,a hallány-szülte Ácsárja, a nagy Bháráták meséjét, Bhísma születésének megírásával folytatta: csak hogy ez már egy egészen másik történet.
Ha Síva enged id?t nekem, egyszer elmesélem azt is…

 

* a szanszkrit, prákrit szavak átírása során nem követtem a kötelez? mércét: többnyire úgy írtam e szavakat, ahogyan kiejteni kell: már persze… Hát, ahogy lehet ilyesmit megoldani…

 

Szerző Kavyamitra Maróti György 400 írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.

1 komment

Hagyj üzenetet