Már egy hónapja fázom és keser? a szám íze. A fejemen meg abroncsszer? szorítás. Jó ideje nem alszom.
Ma kétszer mentem le a kórház büféjébe, hogy egy doboz gyufát vegyek. El?ször egy doboz cigivel, majd egy csomag rágóval jöttem vissza.
A dohányzóban elröhögtem magam, de igazából sírni volt kedvem.
Valaki megsajnált és egy öngyújtót nyomott a kezembe. Azt mondta, „ezt tedd el!”
Kellemes mosolyú középkorú n?, a nyakán gézkötéssel.
Miután porig alázott – azt mondta a pszichiáter, hogy: cirka a hatéves szinten megrekedtem, bár fájlalja, hogy nagyon okos vagyok…
Szerintem ezek, nem igazi orvosok és lehet, hogy nem is emberek.
A gyógyszerek lassacskán átvették az irányítást felettem. A viziteken, bandába ver?dve mustrálják az embert. Az egésznek olyan hangulata, mint valami „lóvásár.”
Megalázóan – mindenki el?tt, döntenek feletted és alkotnak véleményt. Mi több – értékítéletet!
A lélek – és utálom, hogy ezt a szót is tönkre baszták – tehetetlenül, ellehetetlenül.
A lócsiszár orvos bagázs, magával vonszolja, az egész „kancelláriát” – épp a takarítón?k nincsenek jelen.
A f?orvos, mint eleven, hús-vér isten, vezeti a bandát. – Rendet tart. Neki van státusza – ezt érezteti. Neki ne ugasson senki! Utasít – lekiabál -, magyarból latinra vált.
Kivonja a benned rejl? igazságot. – testtartásodból vagy abból a bamba tekintetb?l, amit maga tett az ábrázatodra – mikor megemelte a gyógyszer adagot.
2003.04.10.
Kijöttem! – Nem mustrálnak ló módjára – nevezve sántának, kehesnek, fogatlannak, izgágának.
Jelentkeznem kell a körzeti ideggyógyásznál.
Mit?l ne volnának fenntartásai az embernek, mindezen el?zmények után. A fenntartásaimmal – hogy nem orvos, nem ember – és a napszemüvegemmel lépek be a váróterembe. – Dugig van!
Sok az ismer?s, a napszemüveg ad némi védelmet.
Nem nézek senkire. – A várakozó tömeg számomra összeáll egy emberré, akiket nem „piszkálok”, – elvárva t?lük, hogy ?k se tegyék ezt velem.
Valamit a kövezeten bámulnak – mind leszegett tekintet? ember.
Egy id? után én is ezt teszem. A múltam képei hevernek a régi mozaiklap minták között.
Foltonként fedezem fel anyám kezét, ahogy engem ráncigál az új szépruhámban.
Magamat, ahogyan megszégyenülve állok az osztály el?tt – kócosan, vörös arccal…
Ahogyan egy padon fekszem részegen – a vörösbor hóba hányt ciklámen foltokkal körülvéve.
Hajnali siet?s léptek és megvet? pillantások közt.
Bársonyzakóm feketéjén világító sárga tojáslik?r folttal belebámulva a t?lem jobb emberek világába.
…és ott van Anna is! – a mozaik mocsokban – belehasalva a Dunába -, fehér fogvigyorral, bánatbarna szemekkel öleli az iszappartot. Tompora gömbívén a Duna szeretkezik – önmagával.
A fényjáték mint a legyek, dühít? ostoba rajzása.
Két melle, egymással rokon. Iszapba süppedve képeznek üreget – a nyálkás víz fényesre olajozza Anna melleit. – Anna egy partra vetett, fényes, víz csiszolta kavics.
Néha felnézek, remélve, hogy más nem láthatja az én képeim…
Az ajtó nyílik, és a kövér asszony engem szólít. Szélesre tárja az ajtót, ölel? mozdulattal. Arcán fegyelmezett kifejezéssel sugallja, hogy ? felel a rendért.
A Doktorn? a nevemen szólít, és én utálom, hogy nem mutatkozik be – a nevét tábláról olvasom.
? zárójelentésb?l az enyémet. – Hellyel kínál. Bosszant, hogy a „kövér n?” hozzám ért befelé jövet.
A papírjaimból ki nem nézve szól:
– Hogy van Tibor?
– Jól!
– Az alkohollal hogy áll?
– Sehogy.
– Gondol még rá?
– Kire?
– Az alkoholra.
– Nem.
– Milyen a közérzete?
– Szar.
– Az mit jelent?
– Hogy utálok itt lenni!
– Hol? – les ki a szemüvegb?l.
– Mindenhol!
– Van étvágya?
– Nincs!
– Hasmenése?
– Van.
– Szorong?
– Igen.
– Hogy váltak be az új gyógyszerei?
– Sehogy.
– Észlelt valamilyen mellékhatást? Szédülés, feledékenység, izgatottság, lehangoltság…
– Nem.
Ismét a papírokba mélyed. Receptet ír. A kövér n?nek mond valamit. – Nem ember nyelven.
– Most felírtam magának általános hangulatjavítót és egy új antidepresszánst. Mához hat hétre van id?pontja. Ha valami menetközben adódna, akkor telefonáljon. A kis papír tetején van a szám.
A kellemetlenség szagát – amivel megtelt a tüd?m – már a nagy kapu alatt fújom ki.
Elfújom magamtól a kövér n?t, meg a „következ? beteget”. Akit „szólítanak”.
És fújtatok, keresve kihalt utcát, hogy szembe ne jöjjön senki ismer?s. Elfújom az álmos délel?ttöt és magamról a pormocskot. – Ami patyolat, de mégis az ócskaságom része.
Hazamegyek elbújni! – Talán még levest is f?zök… de kávét biztos!
Van másfél doboz cigarettám és ezernyolcszáz forintom. A szekrényben kávé és pirítós.
Mi baj lehet?
2003.05.20
Már egy hónapja fázom és keser? a szám íze. A fejemen meg abroncsszer? szorítás. Jó ideje nem alszom.
Ma kétszer mentem le a kórház büféjébe, hogy egy doboz gyufát vegyek. El?ször egy doboz cigivel, majd egy csomag rágóval jöttem vissza.
A dohányzóban elröhögtem magam, de igazából sírni volt kedvem.
Valaki megsajnált és egy öngyújtót nyomott a kezembe. Azt mondta, „ezt tedd el!”
Kellemes mosolyú középkorú n?, a nyakán gézkötéssel.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.21. @ 11:00 :: Molnár Zsolt
