Molnár Zsolt : N?akt a Duna-parton

naplótöredék

 

Már egy hónapja fázom és keser? a szám íze. A fejemen meg abroncsszer? szorítás. Jó ideje nem alszom.

Ma kétszer mentem le a kórház büféjébe, hogy egy doboz gyufát vegyek. El?ször egy doboz cigivel, majd egy csomag rágóval jöttem vissza.

A dohányzóban elröhögtem magam, de igazából sírni volt kedvem.

Valaki megsajnált és egy öngyújtót nyomott a kezembe. Azt mondta, “ezt tedd el!”

Kellemes mosolyú középkorú n?, a nyakán gézkötéssel.

Miután porig alázott – azt mondta a pszichiáter, hogy: cirka a hatéves szinten megrekedtem, bár fájlalja, hogy nagyon okos vagyok…

Szerintem ezek, nem igazi orvosok és lehet, hogy nem is emberek.

A gyógyszerek lassacskán átvették az irányítást felettem. A viziteken, bandába ver?dve mustrálják az embert. Az egésznek olyan hangulata, mint valami “lóvásár.”

Megalázóan – mindenki el?tt, döntenek feletted és alkotnak véleményt. Mi több – értékítéletet!

A lélek – és utálom, hogy ezt a szót is tönkre baszták – tehetetlenül, ellehetetlenül.

A lócsiszár orvos bagázs, magával vonszolja, az egész “kancelláriát” – épp a takarítón?k nincsenek jelen.

A f?orvos, mint eleven, hús-vér isten, vezeti a bandát. – Rendet tart. Neki van státusza – ezt érezteti. Neki ne ugasson senki! Utasít – lekiabál -, magyarból latinra vált.

Kivonja a benned rejl? igazságot. – testtartásodból vagy abból a bamba tekintetb?l, amit maga tett az ábrázatodra – mikor megemelte a gyógyszer adagot.

 

2003.04.10.

Kijöttem! – Nem mustrálnak ló módjára – nevezve sántának, kehesnek, fogatlannak, izgágának.

Jelentkeznem kell a körzeti ideggyógyásznál.

Mit?l ne volnának fenntartásai az embernek, mindezen el?zmények után. A fenntartásaimmal – hogy nem orvos, nem ember – és a napszemüvegemmel lépek be a váróterembe. – Dugig van!

Sok az ismer?s, a napszemüveg ad némi védelmet.

Nem nézek senkire. – A várakozó tömeg számomra összeáll egy emberré, akiket nem “piszkálok”, – elvárva t?lük, hogy ?k se tegyék ezt velem.

Valamit a kövezeten bámulnak – mind leszegett tekintet? ember.

Egy id? után én is ezt teszem. A múltam képei hevernek a régi mozaiklap minták között.

Foltonként fedezem fel anyám kezét, ahogy engem ráncigál az új szépruhámban.

Magamat, ahogyan megszégyenülve állok az osztály el?tt – kócosan, vörös arccal…

Ahogyan egy padon fekszem részegen – a vörösbor hóba hányt ciklámen foltokkal körülvéve.

Hajnali siet?s léptek és megvet? pillantások közt.

Bársonyzakóm feketéjén világító sárga tojáslik?r folttal belebámulva a t?lem jobb emberek világába.

…és ott van Anna is! – a mozaik mocsokban – belehasalva a Dunába -, fehér fogvigyorral, bánatbarna szemekkel öleli az iszappartot. Tompora gömbívén a Duna szeretkezik – önmagával.

A fényjáték mint a legyek, dühít? ostoba rajzása.

Két melle, egymással rokon. Iszapba süppedve képeznek üreget – a nyálkás víz fényesre olajozza Anna melleit. – Anna egy partra vetett, fényes, víz csiszolta kavics.

Néha felnézek, remélve, hogy más nem láthatja az én képeim…

Az ajtó nyílik, és a kövér asszony engem szólít. Szélesre tárja az ajtót, ölel? mozdulattal. Arcán fegyelmezett kifejezéssel sugallja, hogy ? felel a rendért.

A Doktorn? a nevemen szólít, és én utálom, hogy nem mutatkozik be – a nevét tábláról olvasom.

? zárójelentésb?l az enyémet. – Hellyel kínál. Bosszant, hogy a “kövér n?” hozzám ért befelé jövet.

A papírjaimból ki nem nézve szól:

– Hogy van Tibor?

– Jól!

– Az alkohollal hogy áll?

– Sehogy.

– Gondol még rá?

– Kire?

– Az alkoholra.

– Nem.

– Milyen a közérzete?

– Szar.

– Az mit jelent?

– Hogy utálok itt lenni!

– Hol? – les ki a szemüvegb?l.

– Mindenhol!

– Van étvágya?

– Nincs!

– Hasmenése?

– Van.

– Szorong?

– Igen.

– Hogy váltak be az új gyógyszerei?

– Sehogy.

– Észlelt valamilyen mellékhatást? Szédülés, feledékenység, izgatottság, lehangoltság…

– Nem.

Ismét a papírokba mélyed. Receptet ír. A kövér n?nek mond valamit. – Nem ember nyelven.

– Most felírtam magának általános hangulatjavítót és egy új antidepresszánst. Mához hat hétre van id?pontja. Ha valami menetközben adódna, akkor telefonáljon. A kis papír tetején van a szám.

A kellemetlenség szagát – amivel megtelt a tüd?m – már a nagy kapu alatt fújom ki.

Elfújom magamtól a kövér n?t, meg a “következ? beteget”. Akit “szólítanak”.

És fújtatok, keresve kihalt utcát, hogy szembe ne jöjjön senki ismer?s. Elfújom az álmos délel?ttöt és magamról a pormocskot. – Ami patyolat, de mégis az ócskaságom része.

Hazamegyek elbújni! – Talán még levest is f?zök… de kávét biztos!

Van másfél doboz cigarettám és ezernyolcszáz forintom. A szekrényben kávé és pirítós.

Mi baj lehet?

 

2003.05.20

Már egy hónapja fázom és keser? a szám íze. A fejemen meg abroncsszer? szorítás. Jó ideje nem alszom.

Ma kétszer mentem le a kórház büféjébe, hogy egy doboz gyufát vegyek. El?ször egy doboz cigivel, majd egy csomag rágóval jöttem vissza.

A dohányzóban elröhögtem magam, de igazából sírni volt kedvem.

Valaki megsajnált és egy öngyújtót nyomott a kezembe. Azt mondta, “ezt tedd el!”

Kellemes mosolyú középkorú n?, a nyakán gézkötéssel.

 

Legutóbb szerkesztette - Molnár Zsolt
Szerző Molnár Zsolt 0 Írás
Bonyhádi bohèm, - tollforgató. A 80-as èvekből itt felejtett valaki.