Íme Madrá ?si, vörös földje, hol sosem jártam, és járni nem fogok soha, holott vágyam gyakran járta partvidékeit.
Röpíts oda ma is, tarkaszárnyú képzelet!
Ezen a szent földön minden volt, volt minden, még miel?tt a kálijúgá csúf kora ránk köszöntött, és minden földet tönkre- és egyformává tett.
Még megromlott korunk beköszönte el?tt Madrá szép táján voltak m?velt földek jó terméssel; voltak id?ben áradó, és jó talajt terít? szép folyamok, melyeket cserreg? patakok tápláltak vizükkel; voltak s?r?-lombú dzsungel-erd?k is, no és – nem utolsó sorban – kékell? óceán szegélyezte Madrá partvidékét.
Halban, vadban gazdag vidék volt e táj: kezes jószágok épp úgy éltek ott, mint dúvad-tigrisek a dzsungelben, meg kedves elefántok szerteszéjjel: bizony mondom, kígyók is éltek ott, de akkortájt, a szép ?sid?kben, békés barátságban éltek ?k az emberekkel, Madrá lakóival.
Ahol egy település megtelepült, határában mély gödröt ástak a férfilakók, aztán odavettek egy sziszeg? Kát, mert az a kígyó tekerg?zve védte és óvta a falvat, települést, várost.
Így aztán maga a város szó is a kígyó – nága – szóból képz?dött az „összerakott” szamszkritá nyelvben, és lett a Város: nágara.
Nehéz ezt a szót a mi nyelvünkre tenni, de – tán megbocsátják nékem írástudó brahminok – legyen a szó: „kígyós”.
Nos hát, Madrá ?si, vörös földjén sok „nágara” (kígyós) végnev? szép város épült még a kálijúgá, a sötét vaskor jötte el?tt, de bizony mondom Néktek: legszebbik volt közülük, Kushinágara.
Még miel?tt történelmünk folyama elindult volna forrásvidékér?l, már állt Kushinágara: templomai szökkentek ég felé, szántóföldjei lesték a jó es?t, házai nyitott ajtóval várták a betér? vendéget.
És palota is épült már a szép Városban, és ott élt ama Palotában Ásvapáti, ki a Trimúrti kegyelméb?l Kushinágara jó rádzsája volt.
Ásvapáti szent uralkodó volt, szent és jámbor, ki sosem mulasztotta el, hogy áldozatokkal tisztelje a fényes isteneket; er?s karja, lágy bölcsessége védte és oltalmazta városa lakóit, mindenben megsegítette embertársait, lett légyenek azok akár súdrák, akár bármiféle varnából valók.
És hát az is való és tény, hogy alkonyattól a szép hold följöttéig a Palotát zene és dal és égi apszaraszokhoz hasonló, dúscsípej? lányok tánca töltötte be.
És mégis, mégis: Ásvapáti nem volt boldog, nem bizony.
Már sok-sok fehér hajszál vegyítette ébenhaját, jócskán túl volt élete delel?jén, de palotája gyermektelen szomorkodott: sem fiú-, sem leánygyermek kacagó csivitelése nem verte föl a palota csöndjét.
És amint ismét új év ért meg az Id?k Vén Fáján, és lehullt, semmibe fúlt, úgy lett Ásvapáti egyre szomorúbb, míg egy nap – élete alkonyát érezvén közelítni – szent elhatározást tett: elhagyta székvárosát, az erd?k magányába tért; ott megtartóztatta magát ételt?l-italtól, a védákban jegyzett vezeklések hosszú sorát vitte véghez, és egyetlen megszentelt himnuszt, a gájatrít gajdolta nappal és éjjel.
Ez a szépséges himnusz Szávitárt, a Fény és Világosság istenét invokálta, ezért másként szávitrínek is neveztetett a rügvédában.
És napok, hetek, havak, évek múltak erdei magányban, míg egy hajnalon, mikor az áldozati t?z utolsó zsarátnoka is ellobbant, megjelent a fényes Sz?z, az Imádság Szép Sz?ze, gyönyör?, ifjú lány képében: megáldotta Ásvapátit és szólott hozzá:
„Vezeklésed, ím Rádzsa, végéhez érkezett: kávjáid meghallgattattak, és Szvajámbhú – az Önmagában Létez? – kegyéb?l leánygyermeket lelsz. Térj haza, ó, nagy Rádzsa, Mahárádzsa, nagy király!”
És növekedett és elfogyott a gyönyör? Hold az égen: kilencszer kerekedett ki orcája, és kilencszer hullott a sötétségbe, mire megszületett az Egek szép ajándéka, egy leánygyermek, de oly szépséges, hogy szemei már születésekor kék ragyogással árasztották el Kushinágara egész vidékét, akár a Hold lótuszvirágai a folyópartot.
Szávitrínek nevezte el boldog és büszke atyja, mert az Imádság Úrn?je adta, áhítatos imádság jutalmaképpen.
N?tt, nevelkedett gyönyör? Szávitrí: új évszakok, új szépségeket, üde bájt, kecsességet, virágszíneket – kezeket és hangokat adtak testének és lelkének, míg a n?iesség hajnalsugáránál úgy ki nem virult tökéletessége, mint hajnalban fakadó bimbó bája.
És hát persze Bhárata-szerte széjjelszállt Szávitrí szépségének, kellemének híre, oly nagyon és oly messzire, hogy mindenfel?l ifjú hercegek, szépséges és bölcs rádzsák jöttek, kérték az Egekb?l alászállt sz?z szerelmét, lelkét és kezét.
Egyszer, hajnaltájban Szávitrí a kékell? tenger sárga fövényén ült az áldozat tüze mellett: tejet, olajat hintett, és sárga, fehér, kék és vörös virágszirmokat szórt az áldozati t?z lángjába, aztán Atyja elé járult.
Ásvapáti kedvtelve gyönyörködött szépséges, kecses test? lányában kis ideig, aztán ekként szólt:
„Lányom, Szávitrí! Elérkezett az id?, hogy v?legényt, férjet válassz magadnak, kit szíved tiszta szeretett?l telve sugallt választása kiszemel a sokból és eggyé tesz, és én büszkén áldásom adom rátok, v?mül fogadva örökösömmé teszem.”
Szávitrí engedelmesen hajolt meg atyja el?tt, aztán el?készületeket tett, hogy beutazza Madrá földjét, de távolabbi országokat is: semmi módon nem kívánta elsietni élete fontos döntését.
És az es?s évszak elmúltával egy napon Szávitrí útnak indult: bejárta szép Bhárata városait, erd?it; bölcs szanyjászik szent ligeteiben pihent meg, és a békesség templomaiban.
És amerre járt, b?séges adományokat osztott a szegényeknek és elesetteknek, táplálékot az éhez?knek, reménységet a reménytelenségbe süppedteknek.
És most hagyjuk fordulni néhányszor a kálacsakra mutatóját: telt-múlt az id?; minden jósággal teli Szávitrí talált sok mindent: szenvedést talált és boldogságot, betegséget és halált; örömöt és szomorúságot és még gonoszságot is talált, ámde férjet nem talált sehol.
Vagyis, vagyis: türelem olvasó, tán talált olyat is.
Megüzente hát királyi atyjának, hogy visszatér, és a király repes? szívvel várta drága lányát, és lelkét mindenféle reménykedés töltötte el.
És aztán ölelték egymást, messzi utakat megjárt Szávitrí királyleány, és elaggott atyja Asvapáti király.
Szólt Asvapáti, így szólt: „Merre járt-kelt szép Szávitrí, jó leányom? És férjre talált-e?”
„Messze földeket jártam jó apám”- így adta válaszát a leány -; „magas tornyú, tágas városokat, aranyban díszelg? palotákat, és ilyen város határában, nem palotában leltem meg férjemet. Leltem városban palotára, hol az elaggult, dics? király, Djumatszéna élt egykoron, ki megrokkanván erdei magányba húzódott.”
Atyjára emelte szép tekintetét Szávitrí, és csillagok szégyenükben hulltak az égr?l.
„És Djumatszénával menekült erdei magányba fia Szatjaván is, a fényes-holdhomlokú: ?t választottam férjemül apám.”
A jós, szent látnok Nárada, ki ott állott Ásvapáti trónusa mellett, mind éjjel, mind nappal, egekbe nézve és látva szólt:
„Ó, nagy király, igaz: királyi, nemesvér?, magasztos lelk? Szatjaván, mégis: lányod szomorú balsors áldozata lesz majd Szatjaván oldalán. E nemes, ifjú uralkodó képében a végzet közelíti lányod!
Szúrjának fia ? bár, Mahéndrának ereje buzog az ifjúban, mégis: születését?l fogva bús végzet lebeg a fiatal uralkodó feje fölött.”
Elgondolkodott Ásvapati, jó király és apa.
„Tiszteletreméltó risi: mi a végzete lányom választottjának?”
„Végzetes hiba gátolja házasságukat. Mert a baljós végzet a királyfi homlokára írta, hogy épp tizenkét hónap múlva a sorsverte királyfinak meg kell halnia.”
És miközben a hallottakon a rádzsa elgondolkodott, miként gondolkodik kicsit az es?s évszak felh?je, hogy hullassa-e már es?terhét, megszólalt Szávitrí:
”Apám, uram és jó királyunk, és te is, bölcs Nárada, halljátok! Ez vagy amaz legyen végzete Szatjavánnak, így vagy úgy legyen végzetem, nincs más végzet, nincs más szat, mint amely kett?nkké. Én hozzá megyek, asszonya leszek, körüljárom vele háromszor a házioltár-tüzet, véle akarom kerülni a daksinacsárát, és mellette leszek végzetéig. Mit mondasz erre atyám, mit nagy risi?”
Összenéztek, egymás szemébe mélyedtek Nárada és Ásvapáti, és bólintottak mindketten.
– folytatódik, és holnap befejez?dik –
Legutóbbi módosítás: 2009.06.22. @ 05:14 :: Kavyamitra Maróti György
