Kavyamitra Maróti György : A Tavasz 1.

Nyomtatás

Letette kezéb?l a szenet, melléhelyezte az ezüstvessz?t.
Ezek így együtt nagyjából két-háromnapi ebédet és vacsorát tettek ki, ? pedig már harmadik napja nem evett, csak borozgatott. Bort még ivott.
Sok bort.

Elnézegette a kartonra vázolt ifjú lány fejét. Bájos, szív alakú arcocska, mézszín csigákba bodorodó haj. Hát persze, hogy mindig, mindig ugyanazt a lányt rajzolta.
?t.
Kit is?

Simonettát? Chiarát? Martát? Nicolettát?

Egy kicsit mind a négyet, egy kicsit együtt. Majd eltöprenghetnek azok, akiknek az lesz a dolguk. Neki festenie kell. Ez a dolga. Az ? dolga a vonal, az ? dolga a szín, az ? dolga az árnyék. Mások dolga a magyarázás.

El?vonta a sarokba támasztott mankókat – már egy darab ideje csak ezek segítségével tudott elvánszorogni a világ egyik helyér?l a világ másik helyére -, egy keveset nézte még amit alkotott, aztán kilépett a Palazzoból – más ember otthonából -, és három kegyetlen utcasarkon át elvonszolta önmagát Buonarotti házáig.
Egy más ember  házáig.

Beleszimatolt a tejillatú tavaszi éjbe, amíg ki nem nyílt az ajtó. Aztán a konyha szagait vette orrába.

 „Sandro bátyám” – faggatta kisvártatva Michelangelo, – „éhes vagy?”

 „Nem” – mondta – „csak jó illata van a minestronédnak. Borod van-e?”

Buonarotti nekivágott, és véle nekivágott Mózes és Dávid és a Létesült Világ: legalább is Sandro így vélte. A csúf-gyönyör? szobrász kisvártatva visszatért.

 „Jössz te velem?” – kérdezte.

 „Romába nem!” – vágta rá Botticelli mosolyogva, mert mosolygott önmagán.

 „Csak ide, a bottegába.” – vigyorgott vissza Michelangelo, a csúf-gyönyör? szobrász.

– „Jöhetek.” – mondta ?.

És ott volt a kép.
És az utolsó ölelés.
És még egy utolsó, utolsó, végs? és.
„És” – gondolta Sandro – „nincs több ölelkezés. És nincs több szeretkezés. És marad a feledkezés. És?”

 És itt ez a kép.

 Ez a kép, jobb, különb, szebb, er?sebb, alakultabb, hatalmasabb és…..

„Szóval ? csinálta meg.” – gondolta Botticelli. – „Szóval, ? megcsinálta. Nem én. Mindegy ” – gondolta Botticelli – „készül.”

Katonák fürödtek, éppen törülköztek, vagy szárítkoztak a ver? napfényben, vagy csak épp szemlél?dtek, mikor rájuk tört az ellenség. Akkor persze ugrottak, kardot vontak, siettek, mert a másikak támadtak.
És?
Ennyi. Még csak ennyi a kép.

Meg az ég. Meg a háttér. A perspektíva. Hányszor is? sokszor is mondták, hogy  ehhez ?  nem ért.

Hát nem ért.
Hát minek a háttér, ha ott van Nicoletta?
Az ? édes, vidám-szomorú arcához, kelletik-e háttér? Miféle háttere lehet az el?rébbvalónak?
A legel?bbvalónak?

„Szobor lesz-e, vagy kép?” – kérdezte ?.

 „A szobor is kép: minden kép. De ez freskó lesz .”- mondta az.

Megitta borát, és hazabicegett végre, a saját házába:  mosolygott útközben.
Mi mindent, teremt? Úristen, mi mindent össze nem gondoltak az emberek már az ? képeir?l, s hát mit is tudnak valójában? Úgy gondolják, hogy sok id?n át szerette Claricet, de szerette a Magnificot is, a nagyszer? Lorenzot.
Bizony szerette.

Aztán kés?bb mindenki azt hitte, hogy a hamar elhalt Simonettába szerelmes, Piero feleségébe, és hogy az ? édes-bájos arcát festi szakadatlan. És ez is igaz volt, meg nem is, mert hisz tényleg elragadta ?t Simonetta Vespucci hótiszta lénye, de a vásznakra mégsem ? került.

Senki, bizony senki nem tudja, hogy ki.

Negyven éves is elmúlt már akkor, de még nem szeretett igazán senkit, mert senkinek az arcát sem találta méltónak arra az óvó-véd? mozdulatra, amivel ? akart közeledni a megfesthet? arcokhoz.
Ugyan, mit a perspektíva? – gondolta azid?tájt sokszor, csak arc, arc legyen vászonra méltó.
És egy vasárnap délel?tt meglátta a Sta Maria Nuovella el?tti téren.
Kislány volt még, egészen lány.
És attól kezdve az ? arcát festette. Sokáig nem is látta a valóságban, csak az álmaiban él?t, az angyaltisztaságút.

Nicoletta.
Nicoletta Portinuaro.
Igen, Beatrice kései leszármazottja volt, egy már elszürkült, elszegényült, egykor nagy család tagja, mégis Dante Beatricéjének családjából való volt az az Istenn?.
Az ? arcát kezdte Sandro festeni.

Mikor legközelebb valóságosan meglátta, évek múltak el.
Nicolettából id?közben sudár termet?, telt és gömböly? vállú, mégis légies könnyedség? teremtés lett: szép karjai úgy illeszkedtek testének lágy vonalaihoz, miként zsenge ágak a rugalmas fatörzshöz. Testtartásában, mint a nedvekt?l duzzadó növényekben, hosszú, hajlékony derekában, s a felette domborodó halmocskában volt valami nem evilági. Kiugró csíp?je még kislányt formázott, de mozduláskor asszonyosan hullámzott.

Hosszú, kemény léptekkel járt, testét egyenesen tartva mintha zászlót vinne, mégis kényelmesen, csaknem lomhán mozgott; merészen domborodó dereka, melyet gerincének gyönyör? hulláma osztott ketté, valósággal lüktetett.
Nyaka kereken domborodott ki mellkasából, a nyakszirt táján elvékonyodott, és úgy tartotta a b?bájos, kicsi, kerek fejet, mint valami virág kecses, er?s szára.
A fejét koszorúzó dús, s?r?, mézsz?ke haja szelíden aranylott akár az érett búza, és szabadon hagyta kicsi, rózsás fülét, nyakszirtjét és tiszta, keskeny homlokát.
Szabályos, szépen n?tt, dús szemöldöke éjfeketén rajzolódott ki a sz?ke hajkoszorú alatt, tiszta szemgödrében lila-feketén csillogott a s?r?, sötét, édes borokra emlékeztet? szeme.
Pillantása arannyal, rubinnal átsz?tt, játékos szivárványszínekben villódzott.
Tekintete egyszerre volt tüzes és bágyadt, szeme mohón itta a fényt, amelyhez maga is hasonlatos volt. Szembogara id?r?l-id?re játékosan elváltoztatta színét, hol elfakult, hol megtelt a legkülönböz?bb árnyalatokkal. Meleg, barna arcb?re ragyogott, ív alakú ajka valami titkos fáradtságtól, mosolyhoz és síráshoz egyszerre hajlott, és mintha arról tanúskodott volna, hogy jöv?je, sorsa nem lesz túl boldog.

Évekig festette a lányt, titokban, kora hajnali órákban vagy az éjszaka mécses világánál érkezett Nicoletta, s mégis egy év sem telt el, egész Firenze – amúgy nem létez? – szerelmükr?l pletykált.
Pedig hát különös kapcsolat f?zte ?ket össze.
A lány tisztelte, becsülte, maga módján még szerette is az egyre biceg?bb, aggkorba hulló mestert:  hogy Sandro Botticelli mit érzett a lány iránt, azt borítsa homály.

A pletykálkodás f?ként Nicoletta esélyeit rontotta, hiszen családja a szép lányban reménykedett, általa kívánta visszanyerni megfakult fényét az egykor ragyogó névnek: azaz Nicolettának magasra, nagyon magasra kellett férjhez mennie.

– folytatás következik –