Pulai Éva : Félelem

A szívemet dermesztő félelem markolja szorosan. Érzem a kegyetlen fájdalmat, nem tud szegény egyet sem dobbanni.

Mi lesz velem? Most tényleg meg fogok halni? Hiszen ez nagyon fáj!

A tenyerem izzad, ragad, hiába törlöm újra, meg újra… S a kérdés megint: mi lesz most velem?

Én ebbe most biztosan belehalok! Egyáltalán volt már, aki túlélte ezt az érzést?

Megpróbálok levegőt venni. Nem megy.

Hogy lehet ez, állok, mégis valaki mázsás súllyal fekszik a mellkasomon?

A lábaim, karjaim, remegnek, mozdulni nem bírok. Éppen csak sírva nem fakadok itt szégyenemre.

Hogy teheti ezt velem? Éppen velem?

Bántottam én, az útjában voltam?

Ha egy szóval is mondja, vagy egyértelműen jelzi, nem akar bántani…, én sem próbáltam volna mindenáron elkergetni. Elférünk mi egymás mellett, pláne, ha tudom, előbb-utóbb úgyis továbbáll.

Mert ebben az egyben biztos vagyok. De vajon megúszom sérülés nélkül? Mert mi van, ha búcsúzóul még belém mar? Kedvességből, s csupán védekezésül. Nem bírom én ezt a bizonytalan rettegést tovább egy percig sem.

Inkább telefonálok. Tanácsot kell valakitől — de most azonnal — kérnem.

Milyen jó, ha van kihez fordulni akkor, amikor az embert minden érzékszerve, tudománya és tapasztalata cserbenhagyja. Az észről nem is beszélve… az szalad ilyenkor a legmesszebbre.

Egy higgadt, józan gondolkodású, sokat tapasztalt emberrel — szakemberrel — beszélni, azt hiszem, az a legjobb.

Lassan az én szívem is el kezd dobogni rendesen, bár remegek, a félelem mellékhatása még egyértelműen érezhető.

 

De most már tudom!

 

Nem, nem fogok én sem meghalni — mint ahogy még senki nem halt bele, mert egy sikló pár percig farkasszemet nézett vele a terasz közepén.

 

 

 

 

 

 

09.05.05.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.05.05. @ 19:17 :: Pulai Éva
Szerző Pulai Éva 88 Írás
A másik embert először olyannak látod, amilyennek szeretnéd. Megismered olyannak, amilyennek ő szeretné, hogy lásd... Ha én is akarom, megismersz. A híroldalt H.Pulai Évaként állítom össze.