Ocsenás Gábor : Strandfoci

Ocsenás Gábor Dobj Egy Hatost c. könyvéb?l részlet.

Ma kimegyek a strandra. Jegyet veszek, fürd?ruhát öltök, hasam behúzom, és a sétányon végighaladva legeltetem a szemem a szebbnél szebb lányokon, asszonyokon. Mikor az engem is fürkész? szemek el?l védett helyre érek, a leveg?t gyorsan kieresztem, így még id?ben elkerülöm a fulladásos halált. A medencéhez érve felállok a startk?re, és egy csukafejessel a vízbe vetem magam. Jóles?en nyugtázom, hogy szépen kivitelezett ugrást hajtottam végre. Kitekintve a partra észrevettem, hogy egy lány mosolyog rám. Mikor szemünk pillantása találkozik, elmosolyodik, és kezeit összeütve jelzi felém mutatványom sikerét.

    Kijövök a vízb?l, elindulok a lány felé, de ? már nincs ott. Zavaromban körbenézek, sajnos sehol sem látom. Elindulok a focipályára. Jobb programom nem lévén, remélem, beállhatok valamelyik csapatba játszani. Éppen jókor érkezem. Új mérk?zés kezd?dik a m?anyag, vízzel locsolt strandfoci pályán. Az egyik csapatba csatárként beférek. A csúszós pályán még megállni is nehéz, nemhogy szaladni. Hát még gólt l?ni! Nagyokat esünk, a szépszámú közönség kacag. Rúgok egy hálószaggató gólt, majd a lendülett?l hanyat esem. Feltápászkodom. Lecsúszóban lév? f?rd?nadrágomat megigazítom, és diadalittasan nyugtázom a kitör? üdvrivalgást, és tapsokat. Véd?sisakomhoz emelem a kezem, tisztelgek a közönségnek, és meghajolva is megköszönöm az ovációt. Kitekintek a szurkolókra. Meglátom a lányt. Tapsol, és mosolyog. Fejembe száll a dics?ség. Imponálni akarok neki. Mikor el?tte elhaladva futok visszafelé – a kapu irányába -, gólörömöm kifejezésére, és leny?gözése érdekében bátor tettre szánom el magam. Kézállásba lendülve ugrom egy szaltót. Földet érek, a lábam a síkos m?anyagon megcsúszik, hatalmasat esem. Elájulok. A lány élesztget mesterséges légzéssel. Jólesik. Tudatom tisztul. Látom kétségbeesett pillantását. Ett?l rossz érzés fog el. Éles fájdalom hasít agyamba a jobb lábam tájékáról. Meger?ltetem magam, próbálok felülni. A hónom alá nyúlva segít. Meglátom a lábam, valószín?leg több helyen eltrört a bokám. Lábfejem jobbra, csontom balra áll, s csak a b?röm tartja össze e szétesett valamit. A közönség bátrabbik része részvéttel figyel, néhányan sikoltoznak. Valaki törülköz?t borít az egykor szebb napokat is megért bokám köré, hogy a gyengébb idegzet?eket kímélje a látványtól. A lány tartja bennem a lelket, és a bokámat. Összeszedem magam, próbálom t?rni a fájdalmat. Sorsomba beletör?dve magatehetetlenül, viszonylag halkan nyöszörögve várom a ment? érkezését.

    Ment?, hordágy, kórház, m?tét, és már fekszem is az ágyon, felpolcolt lábbal, kirögzítve, hasznavehetetlenül. Az egyik ápoló vigasztal.

    – Nem olyan sok az a hat hét, itt, az ágyban, meg különben is, két hét múlva már fel is ülhet.

    Kedvem nem vesztem el, pozitívan gondolkodom. Roszabbul is végz?dhetett volna. Élek, pihenek, gyógyulok, jól vagyok. Nézem a plafont. Már egy hete nézem, amikor váratlanul beállít a lány. Hideg gyümölcsteát, süteményt hoz, és érdekl?dik az állapotomról. Ágyam szélére ül, mosolyog, és simogatja a gipszemet. Gyönyör?, meseszép, jól érzem magamat. Vigasztal, hogy ha majd meggyógyulok, kimegyünk együtt a strandra. Boldog vagyok. Nézzük egymást, és ? simogatja a gipszem. Idillünknek váratlanul az orvosi vizit vet véget. A lány feláll, és illemtudóan el akarja hagyni a kórtermet. A középkorú, kisportolt osztályos orvos azonban rámosolyog a lányra, és mély baritonján, szinte érzékien búgva mondja:

    – Maradjon csak, kedves, nyugodtan!

    Ágyamhoz lép, leveszi a kórlapomat, olvassa, de közben a lányt figyeli. Úgy látom, neki is tetszik. Mosolyog, persze nem rám. A lány visszamosolyog, és félszegen igazgatja szoknyáját. Az orvos szavait a lányhoz intézi.

    – Ön az, aki miatt ez a szerencsétlen összetörte magát?

    Választ nem várva monológjában kifejti, hogy ezek a mai fiatalok milyen éretlenek, hisz még egy egyszer? akrobata-mutatvány is kifog rajtuk. Kell nekik virtuskodni. Aztán a baj meg hamar megtörténik. A traumatológia meg tele van ilyen hevültekkel. Kórlapomat visszateszi a ágyam szélére. Ekkor váratlan dolog történik. Az orvos, a lány szemébe néz, majd egy hatalmas lendülettel ágyam korlátján kézállásba lendül, és onnan egy gyönyör? ív? csavart szaltót ugrik, dupla fordulattal. Földet ér, madj torkaszakadtából ordít.

    – Jaj, a lábam!

    Eltört a bokája. Az ápolón?lk ijedten szaladnak a f?orvosért. Nyolc csavarral és két rozsdamentes fémlappal rögzítik hármomórás m?tét során a törött részeket. Izületeit dróttal stabilizálják.

    Két hónapig sakkozom a doktor úrral minden nap, mikor már kölcsönösen unjuk a mennyezet látványát. Általában én nyerek. A lány néha meglátogat. Hoz sütit, ezt, azt. Nem csak nekem.

Legutóbb szerkesztette - Ocsenás Gábor
Szerző Ocsenás Gábor 37 Írás
Ocsenás Gábor vagyok, Miskolcon születtem, 1955. január 26-án és azóta is itt élek. A születési dátumból is látható nem vagyok "mai" gyerek. Nős vagyok, van két fiúgyermekem. Az eltelt ötvenegy év során, voltam építész tervező, kivitelező, üzemeltető. Tizenöt éve, gondoltam egy merészet és pályát módosítottam. "ÃÂtigazoltam" a kereskedelembe és azóta is ebben az üzletágban dolgozom. Egy játék gyártó és nagykereskedelmi cég tulajdonosa, és ügyvezetője vagyok. Játékok tervezésével, gyártásával és nagykereskedelmével foglalkozom. Mivel a játékok tervezésénél, megvalósításánál a központban ugye a gyerekek voltak és vannak, szinte természetes módon adta magát, hogy meséket, gyermekverseket írjak. Az eltelt idő alatt, mintegy négy mesekönyvem és kilenc mesefüzetem jelent meg. A meséken kívül írok novellákat és verseket is. Miért is? Egyik novellámban a világ legegyszerűbb módján fogalmaztam meg a választ: - mert, írni jó!