kisslaki : A négylábú vőfény

Hirtelen a lány halk szóval megtörte a csendet:
– Gáspár, mért kerül maga engem? *

 

 

— Ön művész, professzor úr! Ahogy operál! — nézett fel rajongva a szőke medika az agg tudósra. Ezt már a folyosón mondta, mert a tanár behívta magához egy kávéra, hogy a hóna alá nyúljon egy órácskára. A műtőt otthagyták, mivel az ősz mester hirtelen tehetséget látott a kis kolleginában, ahogy rápillantott vékony sebészujjaira.

— Carpe diem! — ötlött eszébe, és a maradék fércmunkát ráhagyta a medikusaira. Miután kimentek a műtőből, tanítványai összemosolyogtak, és nekiálltak Borbíró honvéd maradék arcából valami emberit fércelni.

Tényleg, azt meg kell adni, a frontkatona miszlikbe szabdalt fejét a sebészek bravúrosan összevarrták. Pedig előtte a professzornak szét kellett bontani a tarnowi szanitécek öltéseit, mert azok hamarjában egybepakoltak mindent, amit még a bőrből meg egyébből találtak, vagy odatartozónak véltek, és visszaöltötték Gáspár arcára. — Csakis a biztonság kedvéért, hogy semmi se vesszen el belőle, a hátországba robogó sebesültszállító vagonban.

A vonat Brassóba vitte a betegeket. Ott úgy érkezett meg Borbíró, hogy csak a két fekete szeme csillogott ki a gézlabdából. Mikor két hónapra a sokadik operáció után végleg levették arcáról a kötést és a tükörbe nézett, Borbíró Gáspár belejajdult fájdalmában:

— Milyen asszonyt kapok én ilyen pofával? — és megeredtek a könnyei.

Kíváncsi bajtársainak a sok nyaggatásra végre elmesélte a kórteremben, hogy a balesetet véletlenül a nohabortól hülye Lajcsi bajtársa okozta. Tüzet kért tőle, hogy rágyújtson a szájába lógó cigarettára, erre a marhája egy gyutacsot tartott az orra elé. — Szegény azóta is keresi a karját, ahogy ő a műtőben maradt, legényes huncut mosolyát. — Azóta Gáspár nem dohányzik.

Bajtársai nagyon irigyelték a sebesülése miatt. Irigyelték és cseréltek volna is vele, hogy ilyen szerencsésen véget ér számára a háború.

*

Borbíró nem ment vissza világ csúfjára a falujába, ahonnan berukkolt. Szerzett egy tanyát a sajátja helyett, valahol Brassó környékén.

Mikor megérkezett az új falujába, kiszállt az állomáson és megvárta, míg a vonat elkattog az útjára. Már a masina füstjét is szétvitte a szél, de ő még csendben ücsörgött egy kisárgult padon. Mellette egy akác fuldoklott a hőségben. Magára maradt. Csak a madzaggal átkötött kofferje bújt a lábához, ahonnan félénken bámulta a hangyák sürgését, de közben elaludt.

Borbíró első útja az állomásról egyenesen a községházára vezetett. Az a néhány ember, akikkel találkozott, zavartan fordították el a fejüket, mikor közelükbe ért. A hivatalban a jegyző úr finom, világot látott ember volt, de ő is megdöbbent, mikor Gáspárra nézett. Majd összeszedte magát és odaadta a birtokpapírokat, és egy kuvertában a vitézségi medált is. Búcsúzásképpen még megkapta egy díszes dobozban szunyókáló sebesülési jelvény ezüst fokozatát.

 Az arany csak poszthumusz járt a temetésen.

*

 Az első napok csak avval teltek el, hogy szemrevegye az új otthonát. Kissé elhanyagolt volt a porta, és a földek is parlagon hevertek. Még legeltetni lehetne rajta, ha volna mit. A parányi erdején keresztbe csavarodva feküdtek a vihartépte fák; — jó lesz tüzelőnek.

Majd illő módon sorba látogatta a szomszédos tanyákat, de ezekből a vizitációkból mindig szomorúan jött haza. Nagyon is megérezte a leplezett irtózatot az arcokon, és már aggódva indult a legközelebbi látogatásra. Megfogadta, hogy eleget tett az illendőségnek, többé nem jár el sehová; – szenvedni egyedül is tud szerencsétlen élete miatt. Nem kellenek még statiszták is hozzá. Gáspár legutoljára hagyta Varga Imrét, a legközelebbi porta gazdáját. Egy délután, mikor a forróság alábbhagyott át is ment hozzájuk.

A gazda nem borzadt el tőle — maga is háborút járt —, csak a felesége ment ki hamar Margit lányával a nyárikonyhába, mert sírni lett kedvük egy kicsit. Margit jött vissza először a tisztaszobába, ahol a két férfi csendesen pálinkázott. Leült a hokedlire és hallgatta Gáspár beszédét. Ahogy a férfi halk hangát hallgatta, lassan-lassan már nem is találta olyan ijesztőnek a forradások barázdált arcot. A katona zavarba jött, mert a lányra se nézve, magán érezte a tekintetét. Gáspár motyogott valamit, hogy mennie kell lassan, mert hajnalban fáért menne az erdőbe. Bierhuber, a hentes délig kölcsönzi a szekerét, ha aztán Hétfalu valamelyikéből hazafuvarozza neki a malacokat az anyjukkal. Illendőségből ivott még egy stampedlivel, s elbúcsúzott a családtól. Hazafelé elhatározta, hogy csak akkor fog átmenni, ha segíteni hívják. Még ábrándozni sem mert Margitról. Mért mélyítse szívében a fájdalmas űrt?   

Aztán csak a földjén dolgozott Esténként még tett-vett otthon, és elolvasgatott a petróleumlámpa mellett, míg jótékony álomba nem rogyasztotta, az asszony utáni vágyakozás.

A vasárnapi misén kívül nem járt ő aztán senkihez. Még Imréhez is csak dologidőben ment át, mikor nagy szükség volt rá a Varga tanyán. Ilyenkor is igyekezett Margitot kikerülni. Pedig a szíve húzta volna a lányhoz. Hiányzott neki a baráti társaság is, mert míg emberi arca volt szerették, vidám, könnyen nótára kapható kedvét, amit szegénysége sem tett keserűvé.

Lassan teltek a hónapok. Az ősz lombjait vesztve egyezkedett a téllel, hogy jönne-e idén korábban, mert valahogy már mehetnékje van pihenni nyárutóig. A tél rábólintott, mert már ők se tudták, hogy hány millió éve adják át egymásnak a szolgálatot. Ezért történhetett, hogy aztán egy október éjjel váratlanul lezuhant a hó, és hajnalra már dunyhaként feküdte a vidéket

Gáspár átlábalt a Varga portára Imrének segíteni, hogy legalább az istállókig eltakarítsák a havat. Már messziről meglátta Margitot. A lány nagykendőbe bugyolálva éppen a disznóól előtt hányta a váratlan égi áldást, mert az állatok igencsak visítoztak a moslék után. Imre a kútnál lapátolt, és boldogan félrerakta a szerszámot mikor Gáspár ráköszönt. Aztán az asszony is megjelent az ajtóban, egy nyelet pálinkával üdvözölve Gáspárt. — Csak úgy üvegből, mert munka közben úgy dukál. — Jóval később, mikor a legény becsattintotta bicskáját reggeli után, hiába marasztalták jó szívvel, hogy maradjon még — mit csinálna otthon ilyen időben? —, de Gáspár csak szabadkozott, hogy másnap korán kell kelnie. Megint az erdejébe megy fáért, és aztán Bierhubernek Tuloktanyáról kell egy süldőt és öt malacot fuvaroznia. Vargáék nem erőltették tovább.

Margit kikísérte a kiskapuig. Mindketten zavartan topogtak a hóban. Fájt a legénynek elmenni. Csak a magányos háza várja a hó alatt. De rögvest megy — gondolta, de még nem akartak a lábai elindulni. Hirtelen a lány halkszóval megtörte a csendet:

— Mért kerül maga engem?

 

 

 (Hamarosan következik a befejezés)

 

Legutóbb szerkesztette - kisslaki
Szerző kisslaki 249 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de