1277. júniusában, egy igaz-szép nyári délel?ttön Cenni di Pepo, firenzei oltárképfest?, magányos sétát tett a Firenze környéki dombokon.
Igazán szólva elég messzire került a Várostól; jó darabig kocsival ment, aztán sétára váltott.
Balzsamos illatok úsztak a leveg?ben, melegen sütött a nap, az azúrkék égen hófehér bárányfelh?k úsztak, madárkák daloltak, egyszóval igazi olasz nyári délel?tt volt.
A fentírt néven senki sem ismerte Firenzében a fest?t, és ha bárki képet akart rendelni t?le, akkor maestro Cimabue-t kereste.
A domboldalon néhány bari legelészett: békésen, nagy, s?t végtelen nyugalomban. ?rz?jük, egy tíz év körüli fiúcska, kicsit távolabb, egy terebélyes olajfa árnyékába húzódva üldögélt.
Cimabue arrafelé vette sétaútját ahol a fiúcska ült, mert felt?nt neki, hogy a gyerek a földet nézi csak, föl sem emelve fejét.
„Mit csinál vajon, amibe így belemerül?” – kérdezte magától a maestro.
Közelebb érve azt látta, hogy a kisfiú egy pálcikával rajzol a homokba elmélyülten. Amint Cimabue meglátta, hogy mit rajzol, elakadt a lélegzete.
A földön a pásztorfiú el?tt bégetésig eleven bárány képe feküdt. Tényleg: lélegzetállítóan életh? volt az a bárány.
A Mester közelebb lépett és ráköszönt a fiúra, aztán azt kérdezte:
„Mit csinálsz, fiú?”
„Semmit…” – mormogta rá a gyerek.
„Semmit? De hisz te rajzoltál, hozzá még milyen jól…”
„Rajzolás?” – kérdezett vissza a fiú. „Nem tudom…”
Cimabue türelmes magyarázatba kezdett:
„Az a bárány” – mutatott a modellre – „igazi, valódi, ugye? Itt meg a földön ez a bárány, ez rajz. Tehát te rajzoltál. Vagy te hogy mondanád, mi az, amit csinálsz?”
„Teremtés.” – adta a választ hamarosan a fiú. „Teremtek ide egy bárányt, aztán ha elunom, eltörlöm, s teremtek amoda egy fát. Teremtek.”
A Mester elgondolkodott, majd rábólintott. Majd meg, hirtelen ötlett?l hajtva, azt kérdezte:
„Merre az apád, fiú? Hol laktok?”
A gyerek valahova a völgy felé bökött, hogy amarra.
„Abban a kis házban?” – kérdezte Cimabue, s a fiúcska rábólintott.
Nem volt nehéz megalkudnia. Bondone papa nagyon szegény volt, gyereke meg nem kevés: jól jött hát az is, hogy egy éhes szájjal kevesebb lesz a kunyhóban, meg a felajánlott összeg is jól jött: igazán jól.
Száz szónak is egy a vége: maestro Cimabue gyorsan megvásárolta Giovanotto Bondonét (Giottót), és indult vele Firenzébe, a bottegájába.
Firenze!
Firenze a nagyváros, még ifjú, és tulajdonképp kis város volt. Lakóinak száma alig haladta meg a százhúszezret; de napra-nap fejl?dött, szépült, épült. Hajnalonként, amikor az Arnoról fölszálló könny? párákat a Város fölé emelte a meleged? napocska, kibontakozott a Duomo szépségesen épül? tömbje; a Boboli kertben k?r?l-k?re épült a Palazzo Pitti, és a Via Largán a Mediciek szép palotája.
Álomvárossá kezdett változni a Virágok Városa.
A kis falun túl, ahol Giotto meglátta a napvilágot, s ahol semmi nem változott soha, már elevenen éledt, mozdult, lélegzett egy másik, pezsg? világ: s ahogy a Virágváros virágzott föl, úgy virágzott ki e Városban a leend? nagy fest? is.
Cimabue m?helye a Via del’Agnolón állt, ahol más fest?ké is: ám fiatal fest?k képzése szempontjából a Maestroé kiemelkedett a többi bottega közül.
A kor m?vészképzésének alapját jelent? m?helyek, ahol az ifjú tehetségek töltötték inaséveiket nem tanintézet volt, hanem az élet iskolája.
A dómtól néhány percnyi sétára lév? m?hely kétoldalt erkélyes házak között állt, és az utca felé élt. F?ként nyárid?n ajtaja mindig nyitva volt, a m?vészinasok gyakran kergették meg egymást, ki a m?helyb?l, végig az utcák során, aztán ott birkózták le egymást valamelyik piazzettán. A nyitott ajtón szakadatlanul gyerekek és állatok – f?ként cicák – rohangáltak ki és be.
A mester képei a nyitott bejárati ajtóval szemben voltak kitéve, a járókel?k bármikor megszemlélhették azokat, és bármikor meg is vehettek egyet-egyet.
„Végy ciprusolajat, aztán sz?rd le…” – tanította Cimabue Giottót. – „Végy egy nagy edényt, amelybe beleöntöd a lesz?rt olajat, adj hozzá kell? mennyiség? vizet, míg borostyánszínt nem ölt. Fedd le gondosan, hogy ne párologjon el, s hagyd leülepedni…”
Kés?bb mást is tanult a fiú: színeket keverni, színeket fölvinni, tojást használni köt?anyagnak. Egyedül rajzolni nem tanult, mert azt nem kellett tanulnia.
Egy napon valami egészen érdekeset mutatott Giotto Cimabue-nak. Az egyik ablakot négyzetráccsal látta el, és egy kartonlapot szintén, persze arányos kicsinyítéssel. Az ablak az utcára nyílt, és ezt az utcarészletet négyzetr?l-négyzetre másolta át az ifjú fest? a kartonra.
Cimabue csodát látott, hinni sem akart csodát. Mintha az utca terében állt volna, olyan volt az a kép. Mintha kilépett volna a karton síkjából, két dimenziójából…
Hihetetlen kép volt.
A Mester komolyan elgondolkodott…
Teltek az évek, az inasévek: Giotto már garzone, segéd címet nyert, és kisebb meg nagyobb megbízatásokat teljesített.
Leggyakrabban neki kellett a mester által megrajzolt figurákat színessé tenni. Cimabue sok munkát vállalt, szüksége volt garzonéja segítségére.
Most például, 1288 tavaszán, a Sta Maria templom oltárképét festette a maestro, miközben három vagy tán négy táblaképet is elvállalt.
Bevett gyakorlattá vált hát, hogy reggel utasításokban elmondta Giottónak, milyen legyen a kép alakjainak köpenye, ruhája, haja; ? aztán elment, gyakran egész napra elment, hogy a templomban fessen, miközben Giotto di Bondone szépen kiszínezte a rábízott kép részletét.
Befejezte már a kép aznapra rárótt részét, és épp nem volt semmi önálló, saját tennivalója, hát elbabrált még kicsit a kész képen. A megfestett, szépen elkészített angyal orrán javítgatott, piszkálgatott még valamit, aztán elvonult saját szobájába.
Fáradtan, öreged? fáradtan tért haza a bottegába Cimabue. Bort töltött egy kehelybe, aztán megnézte, mit végzett garzonéja.
Jó munkát végzett az, mint mindig. A színek épp olyanok lettek, mintha ? maga festette volna, senki meg nem fogja mondani, hogy lényegében ? csak a kontúrokat tette a táblára. Megint egy Cimabue-remekm? lesz – gondolta.
Az angyal orrára egy légy telepedett, Cimabue hát könnyedén odalegyintett, hogy elszálljon.
De a légy nem röpült fel…
Csak nem beleragadt a friss festékbe? – kérdezte magától a Mester.
Újra, már közelebbr?l legyintett a légyre, de az biz’ maradt.
És akkor meglátta Cimabue…
Meglátta, hogy a légy – festett, nem valódi légy.
Egy karosszékbe roskadt az agg fest?, és nézte a festett legyet:
„Nem valódi” – suttogta maga elé – „festett légy! ? festette, ?!”
És lelkébe jéghidegen hasított a tény, a tény, a tény:
„Ez a fiú…ez a gyerek…ez különb lesz nálam….”
Legutóbbi módosítás: 2009.05.06. @ 11:27 :: Kavyamitra Maróti György
