Szilágyi Hajni - Lumen : Csendek

 

Vajon merre szöknek álmaink,

mikor szemhéjunk alá sűrősödik

a lopakodó éjszaka,

és ablakunkon halkan koccan

magányos csillagok könny-zápora.

Párnánk alá gyűrjük a nappalokat,

reményeket firkálunk a holnap falára,

ahol egykor a múlt bekeretezett

sóhajai néztek szemünkbe

örvénylő tangót táncolva.

 

Talán át kéne aludnunk ezeket

a nap ingájába kapaszkodó csendeket,

de az idő kegyetlen serceg szívünkben,

délibábot játszik a kinti fényben,

s elfordítja fejét, ha árvára dúlt

lelkünk vigaszért térdepel.

Talán beléd kéne újra álmodnom magam,

egyszervolt hol nem volt meséket súgnom,

ahogy anyád simogatta ringató ölében,

gyermekké mosolygott arcod.

 

Csak valahogy a rőt hasadás marad el 

a hajnali fényrobbanás pillanatában,

hiába nyitnánk ajtót, ablakot,

a csend csenddé olvadt a nap foltjában,

és a zaj sem zenél szivárványt az égre.

Köd hátán köd lépeget most tapogatózva,

nincs se kint, se bent, 

csak mi vagyunk …

( egy halk dobbanás a burokban…

a lélek a szív oltárán áldozatra kész…)

az élet peremére tapadva,

álom és valóság közé szorult,

csupasszá vetkőzött szerelemmel.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"