most éjszaka.
A város szélén a vásártér sarában sűrű lábnyomok. Csend van. Egy reflektor fénye – mint ferde tejút – esetlen vezet a fekete égbe. Sötét. Színes sátor áll, kopott árnyék a furcsa, váratlan csönd közepén. A porondon fűrészpor hintve körbe, fölé sötét kupola feszül: ég, hangtalan, csillagtalan. A publikum dermedten fölfelé bámul a fénycsóvát követve a nagy csendbe, mi rámaradt, a homályos tükörre rámered. Mi jöhet még? A csinnadratta visszhangja lassan hal, szétmossa a fekete csend. A tamburmajor áttetsző intése – mint pillanat – félbemerad, megpattant a hegedű húrja, még egyet reccsen a tubában a lélek, utolsó jaj trillázva száll a trombitából, a dob is csak furcsán tompán puffan a némaság mögül.
A kijárat felé néhányan elindulnak. A pillanat, mikor a légtornász nyakát szegve zuhan a porba, a törött trapéz fönt még leng – örök inga, egyszer fent, máskor lent – benne idő, körötte tér. A széttépett állatidomár testét már kivitték, fúrészporban ittmaradt lenyomat, emlék és vér, közepén eltörött ostora. Felsír egy kisgyerek az első sorban. Fényes fekete cilinder, mint elveszett méltóság, széttaposva hever, a nyúl ugrál ide-oda, idétlen lélek, tanácstalan. Szárnyával erőtlen verdes a ponyván néhány elszabadult békétlen galamb. Csak trükk volt, nem varázs. Salto mortale. Zsonglőrök ketrecek között botladoznak, béna artisták vadul morognak be rácsokon szelidített állattetemek közé, felbukik némelyik és ott marad. Torz arcukon merev mosoly, kényszeredett. Kutyák, majmok és tigrisek, lovak, oroszlánok és medvék. Nem karmol, nem harap. többi. néma. csend.attenszió! produkció! Amott a csendes est letaposott füvén, a ponyvák és kötelek, színes zászlók és pányvák széthányt halmai között ,leszakadt lampionok hevernek, parázslik még némelyik szeme. Egy megroggyant lakókocsi mögött, gyűrött csendpárnán pihen a balerina szépséges feje, tépett rózsaszín tüllökben sok sóhajt óhajtó teste kecses táncot már nem ölel, a bűvészen függ tekintete,törtfényű szerelem. A csalódott közönség lassan szétszéled csendben.
Mint felhúzott szerkezet, holdfehér ruhában, éjfekete csillaggal szemén, fején csúcsos süveg, karcsú alak, bolond Pierrot lépeget. Karjában ripacs Auguste esetlen teste, a répavörös paróka megtaposva, lélektelen hever lába előtt a szétrúgott fűrészporban, színpompás gönce szakadt ráncaiba fulladt rikkancs kacagása, csáléra áll krumpliorra. Kései tréfa. Pierrot megáll a fénytócsa közepén és óvatosan leteszi a testet – s mit tehetne mást – leporolja fehér ruháját, meghajol, felemeli festett arcát- csendesen, halkan, egyedül – elmondja az utolsó, szomorú verset.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Juhász M. Lajos
