Sziklakő a völgyben 1

Márton nézte a csörgedező patakot. Ismerte a forrásától végig le a völgyig, s még azon túl is. –

 

 

 

 Márton nézte a csörgedező patakot. Ismerte a forrásától végig le a völgyig, s még azon túl is. Nézte, ahogy csörtet a kövek között, ahogy ostromolja a sziklákat, s hogy nem bír velük, kikerüli azokat, majd eltűnik a föld alatt, arrább újra felszínre tör harsogva, tova pedig lezúdul völgybe, ahol megcsendesedik.

„Ilyen az én életem is” — gondolja, s leheveredik e fenyő tövében.

Elindult ő is valahonnan, kerülgette a köveket és benne sokszor megcsillantak a fények, mint a patakban az ezüstös hátú pisztrángok. Eszébe jutottak a saját ostromai a sziklákkal — apjával. És a csöndes csobogások a zúgó alatt — az édesanyja meleg szeretete. Eszébe jutottak a vidám pettyes halak — a román fáta a szomszéd faluból.

Csak a szomszéd falu, csak öt kilométer, de egy másik világ. Egy másik ország. Sorompó és fegyveres katonák állják útját annak, aki oda igyekszi. Mártont még sem a határ választotta el szép szeretőjétől, hanem a nagy komor szikla — az apja. A határőrökön könnyen kifogott, ismert minden fát, minden ösvényt, minden sziklakövet a környéken. Akkor lopózott át a szomszéd faluba, mikor kedve és ideje volt rá. Hanem az apja!

— Megmondtam, és nem mondom kétszer! Vess véget a dolognak! — dörgött a szigor. — És különben is reggel indulsz ki a havasba. Rád bízom a juhokat. Felmentek a hegyi legelőre. Anyád összekészít mindent, ami kell.

Márton csak nézett ijedt szemekkel, hogy mi lesz? Mit fog ő ott egyáltalán csinálni? Mi lesz a dolga? Ki lesz a segítsége? Millió kérdés futott át hamar az agyán, de az apja nem hagyta sokáig bizonytalanságban, mert már folytatta is:

— A sereget már szedik is össze a pakulárok. Négyen vannak, mert nagy a sereg: ötszáz juh és ötven kecske. Kapsz két szamarat is teherhordónak. Az esztenát tudod, hol találod. Voltál ott velem a tavaly.

Márton hajnalok hajnalán útnak indult az apai parancs szerint. A hangosan bégető túrmát ügyesen terelték a kutyák a juhászok utasításai szerint. Rövid kiáltások, füttyök jelezték a kutyáknak, mit kell éppen tenniük. A kis fekete pulikutyák voltak a terelés lelkei. A nagy kuvaszok pedig unottan ballagtak a jószág mögött. A két szamár megpakolva a szükségesekkel elől haladt a két bojtár gyerek felügyelete mellett. Elosztva haladtak az állatok — külön a fejős birkák, és külön a bárányok, jerkék, kosok. Vidám várakozással néztek az emberek a rájuk váró viszonyok, feladatok elé, csak a Márton szíve volt nehéz. Nehéz, mert elválasztották szép kedvesétől.

Ott maradt a kedves Anica túl a sorompón, túl az embereket, falvakat elválasztó határon.

Búsult Márton, mivel tudta, nem hagyhatja ott a rábízott jószágot, nem szaladhat szíve vágya szerint keresztül árkon-bokron, hogy láthassa a román fáta szép szemeit.

Beesteledett mire kiértek az esztenához. Tűz és lámpafény mellett kellett elhelyezkedni, behurcolkodni a házba, karámot állítani az állatoknak. Két napja már kiment szekérrel három ember, tegyék rendbe a házat, ólakat, karámot, s most mindez készen várta az érkezőket. El is helyezkedtek takarosan. Az elfoglaltság hasznára szolgált Mártonnak, mert a sok tennivaló kiverte a fejéből a keserű gondolatokat.

Baj nélkül eltelt az első éjszaka és utána még sok nap és sok éjjel. Kialakult hamar a rend: reggeli fejés, legeltetés, itatás, esti fejés, sajtkészítés. Mindennek megvolt a maga ideje és tudománya. A szekeres emberek másnap visszamentek a faluba, de megígérték, néhány nap múlva egyikük visszajön, hogy hozzon fel süldőket, meg majorságot. Tyúkot, libát. Itt jól elférnek, enni se kell adni nekik, s a süldők is megélnek a savón, meg azon, amit turkálnak maguknak.

Napok múlva jött is a szekér, de nem csak hozott, hanem vinni is akart. Friss sajtot.

Még egy hét sem telt el itt fenn, az emberek mégis izgatottan kérdezgették, mi újság a faluban. A szekeresnek mindenkihez volt egy-két szava, beszámolt a völgy mindennapi életéről, átadta az üzeneteket, s azzal ment vissza, hogy kéthetente jön fel majd sajtért.  Később jöttek fel mások is friss sajtért, ordáért, túróért. Márton mindenkit kikérdezett, mit tudnak a lenti dolgokról, de azt, ami a lelkét nyomta, nem merte megkérdezni; mit tudnak a szomszéd faluról, s fekete szemű Anicáról?

Egyik nap mokány kis hegyi lovon érkezett az esztenára egy bocskoros ember. Márton megismerte, hogy abból a faluból való, ahova titokban átjárt. Nem sokat teketóriázott, megszólította. Kikérdezte, hová tart, mi dolga errefelé? Az ember elmondta, hogy a pópa dolgában járt a környéken. Üzenetet vitt az itteni pópának, s most menne haza, csak pihenni tért be az esztenára.  

— Gyere, testvér — szólott Márton —, pihenj meg nálunk, s egyél velünk, éppen délebédhez készülünk.

Kínálta a vendéget sajttal, friss túróval, zsendicével, s szabadkozott, hogy nincs kenyerük, de van estéről maradt hideg puliszka.

— Ismerős vagy nekem, frátye! — mondta a vendég, miután éhüket elverték.

— Nem te vagy Anica kedvese? — folytatta. — Nem téged láttalak a faluban nálunk?

— Igen, igen! Én vagyok. Mit tudsz róla? Innen nem szabadulhatok most. Nem mehetek hozzá, amíg kint vagyunk a havason.

— Rég eljöttem otthonról, de mikor otthon voltam jól volt, csak te hiányoztál neki nagyon.

Márton szíve megtelt örömsugarakkal ezekre a szavakra.

— Állítsd be, testvér, a lovat az istállóba, s te pedig maradj nálunk reggelig. Hosszú út vár még rád hazáig, s veszélyes.

— Jani, hé! — kiáltott az egyik bojtárgyereknek. — Vedd a kaszát, s ott a csorgó mellett a dúsabb fűből vágjál jó ölre valót, vessünk ágyat a vendégnek.

Reggel, szokás szerint jókor keltek, s Márton egy tarisznyában átadott a vendégének egy nagy kerek friss sajtot, s egy másikban jóféle ordát.

— Anica részére készítettem, de ha elkapnak a granicserek, add nekik, s elengednek.

Az ember elment, s az élet folyt tovább az esztenán a megszokott medrében. A nyár eltelt, s az ősz meghozta a hideg esőket és hamarosan lehullott az első hó. Ekkor összeszedelőzködtek és lementek a völgybe. A juhokat behányták. Nem volt semmi hiba, nem vesztettek el, csupán két állatot. Könnyű volt az állatokat visszaadni a gazdáknak, hiszen mindegyik fülét még a tavasszal bemetszették a gazda jelével, s jelet az állatok számával felvésték egy botra. Arról olvasták le kiknek melyik a jószága.

Az apja elégedetten hallgatta az emberek dicséretét, hogy ilyen gondos, pontos számadó gazda még nem is volt a faluban. De hiába volt büszke a fiára, nem engedte elmenni, pedig látta rajta, még most is odahúz a szíve ahhoz a barna leányhoz.

— Jó munkát végeztél! — jegyezte meg este. — Reggel pedig menj le gátteres Gyurihoz. Leviszitek azt a három szekér rönköt, amit előkészítettem. Gyurinak most már egész fűrészüzeme van, nem csak az a régi gátter. Ügyelj mindenre, vágják ki rendesen a fát, ahogy megszegődtem. Itt az írás róla, hogy mennyi épületfa, deszka, léc legyen. Ha végeztél, a szekeresek hazahozzák a faanyagot, s te ott maradsz a Gyuri keze alatt. Odaszegődtelek a télire.

Így esett, hogy Márton még csak híradással se lehetett Anica felé. Gátteres Gyuri tárt karokkal fogadta a segítséget. Téli időben több munka adódott a fűrésztelepen, hisz a falusi emberek ilyenkor érnek rá kimenni a vágtérre. Meg aztán a havon könnyebb is lehozni a hegyről a kitermelt fát. Így Márton is mindjárt a sűrűjébe került a munkának. Ő felügyelete a beérkező rönköket, s a kimenő fűrészárut. Jó hasznát vette a pásztoroktól tanult rovásnak. Minden rönköt megjelölt, s így követni tudta, ki mit hozott. Nem is történt semmi baj, mindenki megelégedésére.

Jól benne jártak már a télben, amikor figyelmes lett egy beszédre. Anica falujának a neve ütötte meg a fülét. Közelebb húzódott, hallja, mit beszélnek.

— Mi történt? — kérdezte rosszat sejtve.

— A granicserek meglőttek valakit a határon. Meglátták, ahogy settenkedik a bokrok között, s nem állt meg a felszólításra, sőt futásnak eredt, s akkor rálőttek — magyarázta az egyik.

— Ki volt az?

— Egy leány volt. A szeretőjéhez igyekezett ide valahova egy közeli faluba — magyarázta tovább az előbb szóló. — Még élt, amikor odamentek hozzá a katonák. Valamilyen Mártint emlegetett.

Márton nagy erővel vágta bele a rönkbe a capint és sötét tekintettel elrohant. Az emberek értetlenül néztek utána. Eleinte csak úgy rohant a vakvilágba, de párszáz méter után megállott, s fejét felvetve belépett a telep irodájába. Megállt súlyosan Gyuri előtt:

— Kilépek. Kérem a bérem!

Gátteres Gyuri zavartan kapkodott. — Mi van? Mi van? — kérdezte.

— Hallottad! Kilépek. Most!

Az ember látta, s a Márton hangján hallotta, hogy itt nincs helye a vitának. Kihúzta a fiókot és leszámolt valamennyi pénzt az asztalra.

— Most csak ennyi van — motyogta. — A többit a hétvégén megkapod.

— Adjad oda annak, aki elszegődtetett! — mondta sötét arccal, s kilépett az ajtón.

Többet senki nem látta a környéken…

A tél tömött ködöt hozott és nagy havak hullottak. A hegyi utakat elzárta, de az emberek nem ijedtek meg tőle. Megszokták az ilyen időt. „Nem szégyen télen a nagy hó” — mondogatták az esti beszélgetések alkalmával. A hegyi falvakban lapáttal kellett magukat kiásniuk, de vidáman tették. „Látom szomszéd, nagy hóhányó vagy!” — tréfálkoztak.

Csak a granicserek szitkozódtak, hiszen a nagy hó nagyon megnehezítette a határ ellenőrzését, ráadásul egyikük az ösvénybe rejtett vadcsapdába lépett, és eltörte a lábát.

„Megfogant Márton átka!” — mondogatták az emberek.

 

 

……………….

Szómagyarázat:

— fáta — fata = leány (r.)

— esztena — juhszállás (tájszó)

— frátye — frate = testvér (r)

— granicser — granicer = határőr (r)

— gátter — keretes fűrész (szakszó)

— capin — rönktaszító (szakszó)

 

 

25látogató,2mai

Szerző dr Bige Szabolcs- 638 írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.

16 Komment

  1. Szabolocs!
    Nagyon tetszik. Hiába aki a görög mondavilágot olyan jól ismeri és olyan kitünő történetet is irt mint te, annak ez is nagyon megy. Ne sértődjél meg kicsit Tamási ÃÂronra emlékeztető, de annál jobb és szemléletesebb. Olyan jól mutatod be a tájat, hogy szinte ott is vagyok és látom magam előtt, pedig fogalmam nincsen merre lehet ez a vidék. Valahol a havasok léábainál. Várom a folytatást

Hagyj üzenetet