Társkereső

Üveges tekintete órákon át a vibráló monitorra koncentrálódott. Elhomályosult szófoszlányokat látott csak, de utolsó erőfeszítésként, nagyot sóhajtva végül lenyomta a billentyűzeten az Enter gombot. Úgy érezte, hogy most elindult egy úton, ami teljesen megváltoztathatja eddigi életét. *

 

A másnap, mint mindig a munka hevében telt és teljesen elfelejtkezett az előző estéről. Aztán délután jelezte a számítógép, hogy üzenete érkezett. Kissé elszégyellte magát, amint eme apró üzenet eszébe juttatta a tegnapiakat, de erőt vett rajta a kíváncsiság és letöltötte az üzenetet.

Három ismeretlen férfi reagált a társkereső oldalon tegnap este feltöltött adatlapjára. Kiválasztotta a legszimpatikusabbat és válaszolt. Innentől olajozottan mentek a dolgok. Levelezgetés és néhány telefonváltás után bekövetkezett az első találkozás is.

 

 

 

* * *

 

 

A lány visszafojtott izgalommal lépett be a férfi munkahelyére. Többször járt már az épületben, de most különös hangulatot kölcsönzött neki az, akihez érkezett.

A bejáratnál négy nőalakot formáló szobor fogadja az érkezőt, melyek az egyetem korábbi négy karát hivatottak ábrázolni. Az aulából hosszú boltíves folyosók nyíltak, mint két kitárt kar, s az egyik mélyéről remélte, hogy a várva várt, ismeretlen alak hamarosan megjelenik.

A csarnokot téglalap alakban magas oszlopok szegélyezték, melyek falára az egyetem neves diákjainak, professzorainak emléktábláit akasztották. Az épület tele volt műemlékekkel, szobrokkal, freskókkal, melyek önmagukban is tiszteletet követeltek. S ahogy végigment a csarnokon és az oszlopokra tekintve ismert nevekkel találkozott, büszkeség töltötte el. A mennyezetet hatalmas üvegkupola borította, mely sok száz fémkeretbe rakott üvegablakból állt, méltó hangulatot adva ennek a gyönyörű épületnek.

Napokat tudott volna itt eltölteni, hogy végigcsodálja mindazokat a képzőművészeti csodákat, melyekkel itt, a mindennap megforduló diákok, oktatók találkoznak. De gondolatait félbeszakította egy idegen férfihang.

Hamar felértek a férfi dolgozószobájába, ami melletti előadóban éppen órát tartott diákjainak.

A szoba fala tele volt festményekkel, melyek egymáshoz rendkívül hasonlóak voltak, de mégis mások. Mintha emberi testrészek hevertek volna kusza nyugalomban a képeken és az őket összekötő színes ábrák és vonalak, valami gépies összhatást sugalltak. Az asztalok vázlatokkal, ábrákkal megrakottan álltak és a zsúfolt helyiségben még helyet kapott egy radiátor, ruhafogas és néhány állvány is, amin diákok munkái voltak láthatók.

Ez a nap csodás volt számukra. Órákon át beszélgettek, ismerkedtek, szinte egymás szavába vágva szakadt ki belőlük a megismerés és a megismertetés vágya. Majd végül a késő éjszaka hűvösében elbúcsúztak egymástól a másnapi viszontlátás reményében.

Az első randevút követte a második, a harmadik és az idő észrevétlenül suhant el mellettük, miközben szép lassan összemosta a két ember életét.

Egyik találkozás alkalmával, éppen moziból mentek hazafelé és mindketten úgy érezték, hogy igen, most elérkezett a pillanat. A hűvös tavaszi szél, hamar beűzte őket egy körúti kávézóba, ahol zárásig beszélgettek, majd gyors léptekkel elindultak a férfi lakására.

Egy budai műterem lakás volt a férfi otthona. Ahogy beléptek a helyiségbe furcsa fojtó, ugyanakkor édeskés szag csapta meg a lány orrát — bizonyára, a festékek és a festőkellékek okozhatták — gondolta magában.

Csodálatos este bontakozott ki. A férfi italt töltött és hangulatos zenét rakott be a lejátszóba. Apró narancsos fények gyúltak fel a lakás különböző pontjain, méltó hangulatot kölcsönözve az estének. Csak a kandallótűz pattogása zavarta meg suttogásuk, miközben összeölelkezve ringtak, forogtak körbe és körbe, ahogy a ritmus, és ahogy a lassan ható alkohol megkívánta tőlük. Majd apránként egy-egy ruhadarabot fejtettek le egymásról s andalgó mozgásuk átváltott vad ölelkezésbe. Összetapadt szájjal, összegabalyodott testtel omoltak az ágyra és lázas mámorban adták át magukat a kéjnek. Hosszú órákon át szeretkeztek. Már a hajnali villamos csengetése is behallatszott, s az ablakredőnyön keresztül a reggel pírja aranyérméket festve kukucskált be a szobába, mikor a lány magához tért.

Furcsamód csípő és elviselhetetlen fájdalmat érzett, egész testét vibráló fájdalom kerítette hatalmába. Mozdulni próbált, de lábai ne engedelmeskedtek, fordulni próbált, de úgy érezte, valami letaglózta, mintha mázsás súllyal nehezedne az ágyra.

Ahogy kitisztult a tekintete, látta, hogy szerelme alkotói kedve visszatért és nagy lelkesedéssel, dudorászva dolgozik a fóliafüggöny mögött. A félhomályban csak a mozdulatokat látta, amint nagy ecsetvonásokkal csinosítja művét, amit soha nem mutatott meg neki. Aztán furcsa kattogásra lett figyelmes és az ágy mellett egy ismeretlen szerkezetet látott, melyből feketés-vörös vezetékek lógtak ki, amik az ágy felé, a teste felé vezettek. Nem látott többet, mert képtelen volt megmozdulni és felemelni a fejét. Gondolta, hogy szerelmét szólítja, segítségét kéri, de ahhoz sem volt ereje, hogy megszólaljon.

Ekkor a férfi előlépett a fólia mögül és mosolygósan nyugtázta, hogy kedvese felébredt.

— Jó reggelt drágám! Ha jó kislány leszel, akkor ma megnézheted a képet. Talán még egy óra kell és elkészülök vele.

Ekkor a férfi az ágy melletti géphez lépett és kapcsolgatni kezdte, majd egy golyóstoll-szerű eszközzel a kezében felemelte a takarót. A lány hirtelen egy éles, csípő fájdalmat érzett a hasa tájékán majd elájult. Később csak néhány pillanatra tért magához, akkor furcsa, ismeretlen hangokat hallott maga körül, és kékes-fehér villódzó fény tükröződött a műterem falán. Több árnyalakot látott a homályban, fehér fények pattantak fel egy-egy pillanatra, és mintha talán megpillantotta volna az elhúzott fóliafüggöny mögött a képet, szerelme legféltettebb alkotását is.

 

* * *

 

A fehér falú kórterem közepén csak egy ágy árválkodott, melyen egy fiatal nő feküdt, mozdulatlan, mély álomban. Mellette asztal állt, két székkel, s az asztalon egy vízzel teli kancsó, poharakkal. Ütemes kattogás hangja terítette be a szobát. Egy nővér lépett be az ajtón és a kattogó műszert ellenőrizte. Gondolta egy kicsit megpihenteti fáradt lábait és leült az egyik székre, majd bekapcsolta a falra szerelt kis televíziókészüléket. Türelmetlenül kapcsolgatta az adókat, míg nem egy hírcsatornához ért, melyben örömmel vette észre, hogy éppen kórházuk bejáratát mutatják.

A riporter a vezető főorvost kérdezte:

— És mit gondol professzor úr, a lány magához fog térni?

— Erre nem tudok biztosat mondani. Orvosaink mindent elkövettek. A reményt pedig soha nem szabad feladni.

Ekkor a bíróság épülete előtti tömeget mutatta a csatorna, akik transzparensekkel felszerelkezve „Halál rá!” kántálással tüntettek.

A riporter a legfőbb ügyészt kérdezte:

— Ügyész úr! Ön szerint, sikerül kicsikarni a halálos ítéletet?

— Nagy a nyomás rajtunk, elvégre egy többszörös gyilkosról van szó.

— Igen, de ez az ember őrült. Nem lehet úgy kezelni, ezt az ügyet, mint egy gyilkosságot — folytatta a riporter.

— 11 nő kegyetlen feldarabolásáról van szó! Nem érti? Nem hagyhatom, hogy élete végéig, büntetlenül festegessen a diliházban! — kiabálta az ügyész, mert a hangos tömegtől már a saját hangját sem hallotta.

— De ahhoz, hogy felakaszthassák, a parlamentnek meg kell szavaznia a halálbüntetés visszaállítását.

— Igen, ez az egy, amitől nagyon tartok. Mert az emberek gyors ítéletet akarnak, hogy minél hamarabb elnyerje ez a mészáros méltó büntetését. Ha pedig a parlament elé akarjuk vinni az ügyet, az legalább fél évet venne igénybe.

— Akkor mi lenne a megoldás?

— Még megpróbálok a köztárasági elnök úrral beszélni, hátha sikerül meggyorsítani az ügyet.

— És mi lesz a képpel?

És ebben a pillanatban, a képernyő alsó sarkában a riporter és az ügyész mellett megjelent egy kép, amelyen a festő hátborzongató alkotása volt látható.

Kusza rendezetlenségben női lábak, karok, kézfejek, melldarabok, hajfoszlányok voltak egy monumentális képpé összedolgozva. Az üres helyeket éles színkavalkáddal töltötte ki a festő, sokszor annyi festéket halmozva egymásra, hogy néhol nehezen lehetett megkülönböztetni a valódi és a festett testet.

Közben a riport tovább folytatódott:

— A kép, egyelőre a patológiai laboratóriumban marad, hogy be tudjuk azonosítani mindazt a tizenegy nőt, akiknek a testrészeit felhasználta ennek a torzónak az elkészítéséhez.

 

 

* * *

 

Két évvel később…

Egy kisváros pszichiátriáján négy ápolónő tűnt el nyomtalanul.

18látogató,1mai

Szerző B.G.Boróka 80 írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.

16 Komment

  1. Kedves A.B.Giora úgy gondoltad, hogy a fikció egy perc alatt valósággá válhat? Igen ebben egyetértünk. Az biztos, hogy mostanában kissé szabadjára engedődtek az indulatok és az erkölcsök is egyre tágabb keretek között mozognak. Volt valami jó a régi világban, amikor több tisztelet és szigorúság volt a természetes. Az eutanáziát nem keverném bele, hiszen én azt a gyógyíthatatlan betegek megváltásának gondolnám, egy többszörös gyilkost, biztosan életfogytiglanra ítéltetnék, hogy legyen ideje gondolkodni azon amit tett, és persze nem luxuskörülmények között, ami ma a gyakorlat a börtönökben. Egy őrültet pedig aki ilyen szörnyű tettet hajtott végre, mint a szóban forgó festő, nos azt biztos felakasztatnám, hogy ne a társadalom pénzén éldegéljen tovább, mondjuk egy diliházban, de ezt bírósági döntéssel és nem eutanáziával (az maradjon a rendes emberek menekülési lehetősége).
    Köszönöm, hogy olvastad.

  2. Kedves Gabriella! Az a szomorú és a vérfagyasztó ebben a történetben, hogy egy elképzelt bortzalom, ami sajnos fikvióvá alakulhat egy perc alatt. Bolond társadalomban élünk mely eggyik oldalon szigorú törvények közé van szoritva a másik oldalom meg engedi szabadjára az észtelen eszeveszett dolgokat. És miondja valaki, hogy nem igy van? Egyik oldalon megszüntetjük a halálbüntetést és a másik oldalo már ott is a halálosztó aki tudja, hogy büntetlenül folyathatja amit elkezdett. Ilyenkor kéne az orvos juraknak alkalmazi azt ami mai napiog vita tárgya. Ezeket az embereket kéne eutnázia alá venni. Dupla jó. Egyszer a társadalmat megszabadítaná egy tömeggyilkostól és a tömeggyilkosnak sem kéne tovább szenvednie ujabb áldozatok után kutatva

  3. Éreztem, hogy édesen rémes lesz a történet, ahogy a hölgy belépett a műterembe. Mér vártam is az asszony első kérdését, hogy: – hol az a döglött kutya? – De sajnos átsiklott felette, ami talán az életébe került. Gabikám, ez egy igazán jó sztori volt a vérfagylalós fajtából!

Hagyj üzenetet