Kilenc nap

 

A falak tiszták és vakítóan fehérek. Néha az embernek olyan érzése támad, hogy a közéjük bezáródott szagok, a néma sikolyok, a gépek lassú, halk moraja egy egészen más világba húzza át. Pedig semmi extra. Négy fal, két ablak, négy ágy. Az ágyak évek óta úgy állnak egymás mellett, mint egy kifeszített sóhaj. A levegő csak akkor lengeti meg a sárgás, kopott függönyöket, amikor az ajtón belép az élet, és mosolyogva körbenéz.

A nő újra végignéz a takaró alól kikandikáló lábujjától egészen a csontig soványodott kezéig. Szemügyre veszi a ráncokat a takarón, megcsóválja a fejét, majd két kezével, körkörös mozdulatokat téve elsimítja az összes látható gyűrődést.

Jobbra néz. A kisszekrényen egy kockás füzet, és egy toll. Ügyetlenkedve arrébb csúsztatja sovány testét, hogy fájdalom nélkül érje el noteszét. Összeszorított fogakkal nyúl érte, de már sírni is elfelejtett. Könnyei betűkben kanyarodnak a füzet lapjain. Bal kezét arrébb teszi. Felnéz. Szája sarkában cinikus mosoly húzódik, ahogy halkan elkezdi számolni az infúzióból kizuhanó cseppeket. Nem akar senkinek sem szólni. Egyszer csak elfogy – gondolja. Egyedül akar mindennel megküzdeni. Az élettel, és majd a halállal is…

 

 

Vasárnap

 

Ma hajnalban nagyon erős fájdalmaim voltak. Nem szóltam senkinek, fogaim közt szisszent ki hangtalanul az üvöltés. Szemben az öreg hölgy még aludt. Hangosan horkolt, féltem, ha sokat forgolódok felébresztem, és akkor még fájni sem tudok egyedül. Tegnap este beállították az infúziómat még erősebbre. Ma reggelre a szivárvány összes színe ott mosolygott a karomon. Nem tudtam eldönteni, hogy a karom fáj, vagy belülről, a lelkemet, testemet elemésztő halál rágja csontjaimat.

Reggeli helyett egy nagy adag injekciót kaptam. Sajgott mindenem. Nem értem ezt az egészet. Ha az embernek így is olyan fájdalma van, hogy legszívesebben leugrana az emeletről, miért kínozzák még ilyen dolgokkal is. Mindenki tudja, ez csak időhúzás. Érzem, ahogy az infúzióból kicseppenő sárga folyadék bekerül a bőröm alatt kanyargó ereimbe. Mint egy jól felfegyverzett felszabadító hadsereg, próbál győzedelmeskedni a fájdalmam felett. Lassan már szétzúzott, szétroncsolt harctérré változik bennem, és körülöttem minden.

Testemet páncélként védi a halál takarója, magának akar, csak magának. Nem hiszek istenben. Régen hittem, de túl önzőnek éreztem tetteit. Tudom, hogy nincs menny, és pokol sincs.

Föld van, rét illatú élet, és a földszagú, fekete halál.

 

 

Hétfő

 

Tegnap este látogatónap volt, de én annyira elfáradtam délutánra, hogy arra ébredtem fel, a nagyfiam simogatja az arcom. Rámosolyogtam, de ő könnyeivel küzdött. Megpróbált visszamosolyogni, de ismerem őt, túl jól ismerem a rezdüléseit, a szorításait. Hiszen csak ezek maradtak nekem. Az élet lassan kizár, kidob a világ peremére, és még ordítani is képtelen vagyok.

Nagyon nehezen tudok már beszélni, és ezt ő is tudja. Szemeinkkel kommunikálunk, ha itt van mellettem. Úgy ahogy tettük, amikor kicsi volt, és valami rosszaságot csinált. Akkor odabújt hozzám, átölelt, és azokkal a gyönyörű barna szemeivel mosolygott rám. Nem is kellet megszólalnia, és nekem sem. Tudtuk, azok amiket tett, mind megbocsátható csínytevések, és felesleges állandóan a világ felé kikiabálni.

Most is itt ült az ágyam szélén. Két kezével imára kulcsolta a kezeimet, és sóhajtva szorította. Mintha ő kapaszkodna görcsösen valamibe, talán az elengedés mesterien megkomponált művét próbálgatja, de ő még annyira fiatal ehhez, neki ezt még nem szabadna átélnie, nem szabadna látnia. Éreztem a friss illatát. Jó volt magamba szívni ezeket az élet-pillanatokat. Ilyenkor kicsit megerősítenek ezek az érzések. Igaz nem tartanak sokáig, pont addig, amíg itt van mellettem, és pont annyira, hogy ne lássa rajtam azt az iszonyatos fájdalmat, ami hullámokban tör rám, majd örvényébe húzva, szaggatja testem minden létező porcikáját. Levest hozott. Finom húslevest.

Anyám… ahogy szürcsöltem a levest a szívószálon keresztül, az ő arca jelent meg. Gyakran álmodok róla. Nem szól, nem kérdez. Ott ül a gangon, a kispadon keresztbe tett lábakkal. Kezeit az ölébe ejtve, az ég felé néz. Keres valamit. Lehet, hogy engem. A saját álmaimba néha beleálmodom az elvesztés minden lelket, halandót, és égieket is megtörő harcát. Megijesztenek az ilyen álmok, pedig tudom, nem hazudnak, csak az emlékeket őrzik, néha sajdulnak, vagy csendesen elringatnak.

Nem emlékszem mikor ment el Ádám. Annyira húz valami lefele ebben a nagy csendben, hogy néha pár perc után elalszom. Bár lehet ezek a percek inkább órák, de nekem már nincs idő, és tér sincs. Lassan megszűnik minden körülöttem, és csak pár oldalnyi kockás papírra leírt fájdalom leszek. De kinek, és hol maradok?

 

 

Kedd

 

Ma korán keltem. Az éjszakás nővérke nagyon halkan nyitotta ki az ajtót, és én rögtön megéreztem az ő illatát is. Frissen vasalt köpenye lágyan suhogott a szobában. Olyan volt, mint egy angyal. Szőke haja kócosan lógott a homlokába, de ettől még szebbnek, még szelídebbnek látszott. Csak az ágyam feletti villanyt kapcsolta fel. Az infúziómat kicserélte. Ránéztem, mintha saját magamat láttam volna, amikor kisfiam betegágya mellett virrasztottam sok-sok éjszakán keresztül.

Akkor azt hittem soha nem lesz vége. A láza nem akart lemenni, és én csak cserélgettem a borogatást a reszkető testén, és ő olyan volt állig betakarózva, mint egy ázott kis veréb. A szívem szakadt meg, de hittem, reggelre már kacagó kisfiú fog az ölembe bújni. Úgy is lett. Néztem a lányt. Kezemmel megsimogattam a kezét. Rám mosolygott. Az infúzió egyre gyorsabban kezdett csöpögni. Felsóhajtottam. Egy újabb harc lesz mára. De vajon ki fog ma győzni? Olcsó játék ez, rongy játék, és én vagyok benne a felöltöztetett marionett bábu, aki úgy mozog, ahogy a fentiek diktálják. Számban valami kesernyés ízt éreztem. Utálom azt az érzést. Az ablak felé fordultam fáradtan. A függöny résnyire el volt húzva. Láttam a hajnal szökő fényét. Körbetáncolt a szobában, megállt mellettem, majd csendesen tovább szaladt. Nekem már csak ennyi jutott. Mindenki elmegy mellőlem. Nem bírom sokáig. Testem egyre lassabban kapcsol vissza. Néha már a levegővétel is fájdalmas.

Kipróbáltam meddig bírom levegő nélkül. A felettem lógó infúzió cseppjeit számoltam közben, egy, kettő, három… de azok kifogyhatatlanul, s hangtalanul zuhantak testembe. Szánalmas – gondoltam, hisz sokáig bírtam. Még meghalni sem tudok. Eleven teher vagyok a világnak, múló, halott emlékekkel.

 

 

Szerda

 

Ma nagyvizit volt. Bejött az orvosom. A kezét nyújtotta. Csodálatos kezei vannak. Ha fiatalabb lennék, biztos ilyen kézről álmodnék, ahogy végig simogatja hátam, combom, majd ölébe kap, becézget, és nagyon szeret. De már túl a négy ikszen, három szál hajammal, és a negyven kilómmal, a fekete karikákkal a szemem alatt nem hinném, hogy bárkinek is kellenék, hogy akadna még olyan ember, aki belém tudna szeretni. Lassan már ezt az érzést is elfelejtem. Szeretni, óvni, aggódni. 

Megszorította a kézfejemet, a másik kezével pedig megsimogatta a lilára duzzadt alkaromat. Hozzám hajolt, és szép lassan azt súgta, még sokáig táncolunk az élettel, nem hagyunk ki egy órát sem. Mondani akartam neki, hogy még a hajnal is itt hagyott keringőzés közben, de csak köhögés buggyant ki a számon. Megtörölgette az arcom. Akkor vettem észre, sírok. Pedig nem akartam, hisz már nincs miért, nincs kiért. Magam vagyok, egymagam, egy hatalmas gúzsba kötött lélegző csonk. Nem akarom, hogy így lásson a gyerekem. El akarok bújni a takaró alá, úgy ahogy kislányként tettem, amikor anyám leoltotta a villanyt. Féltem az estéktől a sötéttől, és a benne megbújó zajoktól. Olyankor mindig a dunna alá húztam magam, és csak énekeltem, énekeltem, énekeltem. Később bejött egy másik orvos is. ő komor volt, szemöldöke összeért, és az orra hegyén tartotta a szemüveget. Taszított a jelenléte, de sok bele szólásom nincs. Néha úgy érzem magam, mint egy kirakatbaba, akit egyszer kitettek a kirakatba, és elfelejtették, hogy évek óta ott áll, porosan, ugyanabban a ruhában, és mindenki csak megbámulja, majd szó nélkül otthagyja.

A leleteket nézték a kórlapomon. Azon van most mindenem, feketén, fehéren, és egy piros, felfele ívelő vonalon. Tudom, lassan csak egy adat leszek, egy ágyhely, és utána egy statisztikai átlag, azon feletti, és attól alatti része Az életem vagyok, és egyben a halálom is. Érdekes ez a kettősség, a testem hol tiltakozik, hol pedig teljesen megadja magát, és valahogy mindig visszatér egy nyugalmi állapothoz, amit az erős gyógyszerek adnak. De én már meg vagyok írva a halálnak, csak még valami itt tart, valami nem enged. Lehet saját magam kéne, önmagam elengedni, és elfelejteni minden emléket. Nem vihetem magammal, mert túl nehezek, túl fájdalmasak. Lassul az idő körülöttem, és bennem is. Mintha mindent többször élnék meg egy adott pillanatban, újra, és újra a szemem előtt peregne ugyanaz a film. Jó lenne megőrülni, a hajamat tépni, ököllel a falat ütni, és nem tudni semmiről.

Jó lenne már megtanulni nem lélegezni.

 

 

Csütörtök

 

Gyönyörű álmom volt. Hegyekről álmodtam, hatalmas égig érő tölgyekről. Ott álltam fent az egyik hegy csúcsán, széttártam a kezeimet, lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy távolodom a földtől. Egy soha nem látott város felett repültem. Fényei megbabonázva hívogattak. Féltem a zuhanástól, de egy felém kúszó felhőbe megkapaszkodtam. Lebegtem, mintha a végtelen szépségű tenger hullámain feküdnék. Könnyű voltam, és szerettem élni. De egy szörnyű, tompa zuhanás felébresztett.

Az öreg hölgy rosszul lett. Az orvosok, és a nővérek körülötte rohangáltak. Rákapcsolták egy lélegeztető gépre, de az monoton, fülsiketítő hangon sípolt. Amit a szemem látott, és az agyam befogadott elég volt ahhoz, hogy saját magam is el tudjam már képzelni, ahogy egyik reggel arra fogok ébredni, hogy nem álmodom az egészet, hanem tényleg haldoklom. De elég hamar rá kellett döbbennem, hogy már most haldoklom, csak némán, és felkészületlenül. Az öreg hölgy meghalt. Két hétig feküdt velem szemben. Nem szólt hozzám, csak istenért könyörgött jajgatva egész nap.

Lehet, hogy mégis van Isten, és megunta az öreg hölgyet? De ha mérgében vitte el, akkor vajon hova vitte? Megnyugodtam. Én a néma, senkinek nem okozhatok csalódást, velem könnyű dolga lesz a halálnak. Jön, ölbe kap, és még tiltakozni sem leszek képes. Úgysem hallaná meg senki, és nem is hiányoznék senkinek.

A csendről apám jutott eszembe. Mindig fáradtan jött haza a munkából, leült az asztalhoz, maga elé tette a borosüveget, és addig ivott, míg az álom el nem nyomta. Sokszor volt, hogy reggel ott az asztalra borulva aludt. Évek óta nem beszéltek anyámmal. Se halkan, se hangosan. Csendesen gyilkolták egymást. Apám teljesen bezárkózott, de egy reggel felvette az ünneplőjét, rám mosolygott, megsimogatta az arcom, és elindult a kapu felé. Az ablakból néztem, ahogy zsebre dugott kézzel, fütyörészve rugdossa a kavicsokat. Kilépett a kapun, nem nézett hátra, és én attól a pillanattól kezdve csak elképzelni tudtam az arcát. Soha többé nem láttam.

Három éve kaptam egy levelet, egy vidéki kisvárosból, melyben megkerestek, hogy temettessem el hajléktalan apámat. Öten voltunk a temetésen. A pap, két sírásó, a fiam, és én. Homályosan emlékeztem még vonásaira, emlékeimből előkapartam apró villanásokat, de már képtelen voltam sírni érte, hisz nem tudtam ki fekszik a koporsóban, csak az oldalára festett név emlékeztetett arra, hogy az életem egy pillanatnyi része, egy őrülten száguldó gondolata fekszik ott.

 

 

Péntek

 

Ádám ma bent volt nálam. Először csodálkoztam, hisz pénteken soha nem szokott bejönni. Mintha mondani akart volna valamit a vasárnapról, de nem hallottam. Rájöttem, már nem akarom hallani a hangját. Emlékeim közé szorítom, úgy ahogy a fogaim közé szorítom görcseimet. Úgy akarom megtartani magamnak, ahogy két kezem közt ringattam, amikor megszületett, ahogy a mellemre tettem, és ő boldogan, mosolyogva aludt el az ölemben. Azokat a pillanatokat csomagoltam el utazótáskámba, hiszen ezek a megjelenések csak kényszeredett sóhajok, kötelesség-látogatások.

Nem akarom, hogy játsszon velem ez a csúf jelen, nem akarom ezeket a festett álarcokat. Megráztam a fejem, vézna ujjaim az ajkához szorítottam. Hisz hiába, úgysem tudnék már segíteni neki. Önző anya lettem. Gyűlölöm magam, csak saját fájdalmammal vagyok elfoglalva. Nagyon zaklatottnak éreztem, bár ő próbálta elrejteni, de nekem ő olyan, mint egy átlátszó üvegdarab, vagy inkább egy csiszolatlan gyémánt. Kívül, belül ismerem, éleit, és csillogásait is. Ahogy ránéztem, úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy sokáig itt maradjak ebben a vértelen testben, ezzel a halál-szürkére satírozott lélekkel. Sokkal nagyobb fájdalmat okozok neki, azzal, hogy itt fekszem tehetetlenül, és nem tehetek érte semmit, képtelen vagyok már ember lenni, mindenem elveszítettem, csak ezek a halk, ütemtelen kattogások jelzik bennem, hogy élek.

De mi ez? Ki meri ezt életnek nevezni? Ne sírj kisfiam… nyitottam szám, de gondolataim nem szültek hangokat. Csak tátogtam. Ökölbe szorítottam a kezem, majd görcsösen kapaszkodtam az ágy szélébe. Fájdalmaim egyre elviselhetetlenebbek, és az a legborzasztóbb az egészben, hogy gondolataim viszont egyre tisztábbak, élesebbek. Hiába akarnék időt ugrani, vagy falat építeni magam köré, mindent látok, érzek, hallok, ami volt, ami megrekedt bennem, a szívem körüli áramlatban. A haldoklásnak ez a szakasza a leghosszabb, és a legfájdalmasabb. Visszafele nyit meg ajtókat, lökdös vissza a múltba, és a jövőt már résnyire sem engedi látni, álmodni. Mindent csak bentről enged nézni, tapintani. Néha már az írás is fáj, mert olyan emlékek szakadnak fel, amikről már azt hittem régen meghaltak, és mégsem. Üvöltve kiáltanak rám… Emlékezz! Nézz rám! Engem írj le! – és én félve nyúlok a papírért, mert nem tudom, éppen mi szakad ki belőlem, és félek, nem tudok mit kezdeni ennyi múlt idővel, aminek már csak árnyékszereplői vannak, és minél mélyebbről indulnak felém, annál jobban fáj a megérkezésük.

Kegyetlen dolog ez. Az jutott eszembe, vajon az utolsó perceimet is képes leszek megírni, az utat, a fényt. Vagy azt már magammal viszem.

Most végtelen csend ült körém, és egyre nehezebben kapok levegőt. Megfulladok.

Jó lenne.

 

 

Szombat

 

Este van. Ma vagyok 43 éves. Még 43 éves vagyok. Még nem vagyok múlt idő, még a jelenben tobzódok, mint egy kötéltáncos.

Születésnap.

Milyen morbid, idétlen szó, egy béna, halálos ágyán fekvő beteg nőtől. És még ki sem tudja mondani. A nővérkének ráírtam egy papírra, hogy kérek egy tükröt. ő először érthetetlenül nézett rám, de öt perc múlva már ott tartottam a kezemben. Nagy levegőt vettem. Tudtam, hogy a hajam kihullott, az első kezeléseknél, és azóta nemigen tapasztaltam javulást. A többit pedig csak elképzelni próbáltam, de reménykedtem, nem törik össze szilánkjaira ijedtében, ha belenézek. A tükör nem szólalt meg, elnémult a látványtól, de én… éreztem ez az utolsó arc, amit látok magamról, amit elteszek az emlékeim közé. Ez az utolsó nézés, amit magammal viszek, az utolsó mosoly önmagamra önmagamtól, az utolsó könnyek, ahogy megsiratom életem.

Boldog születésnapot.

Örülhetnék, hisz túléltem egy újabb évet, de nekem az élet már nem években, napokban, hónapokban mérhető, hanem órákban, majd egyszer csak percekben, és a végén marad a pillanat, az elszakadás, a zuhanás.

Érzem, őrködik felettem az idő, megtorpant bennem valahol félúton, és most ítélkezik ácsolva keresztem. Az infúzió csepeg belém, egy újabb perc esélyt ad, de már a testem nem engedelmeskedik.

Már nincsenek hullámok. Folyamatosan szorít a fájdalom, és egyre erősebben tart a kezei közt. Mikor enged már el? Mikor zuhanhatok ki ebből a zajos világból, és hullhatok milliónyi porszemmé, hogy újra álmodhassak egyet, csak egy utolsót? Mikor leszek csak egy krétarajz az aszfalton, amit a tavaszi eső bármikor elmoshat?

 

 

Vasárnap

 

Gyerekként vártam ennyire a vasárnapokat. Anyám olyankor már hajnalban felkelt, hogy délben mindennel kész legyen, és az asztali áldást együtt mondhassuk el ebéd előtt. Nem hiányzott apám, bár a helye mindig ott volt, és eleinte anyám neki is tett ki tányért, egy üres poharat a bornak, mint akit még hazavár.  De egyre jobban nyomasztotta őt is az üres szék, az üres tányér látványa. Tudta, hogy nem jön vissza, és talán örült is neki. Hamar belebetegedett sorsába, életébe. Negyvenévesen úgy nézett ki, mint a nagyanyám. Homlokán a ráncok mélyen rejtették a múltat, és sírták a jelent. Soha nem találta meg a kiutat a magányból, amit eleinte apám mellett élt, aztán már csak egymagában. Az egyedüllét lassan megölte, és ötvenévesen álmában érte a halál. Nem volt beteg, és nem is panaszkodott sorsára. Ennek így kellett lennie, bár hiánya sokáig bennem élt, és mostanában egyre többet vagyok vele gondolataimban. De mára már nem úgy élem meg őt, mint egy hiányzó részemet, lelkemből kitépett darabot, hanem bennem ő lett a teljesség, az út, a remény, hogy vár, valahol, ahogy tette azt sok éven át. És lassan indulok hozzá. Már összecsomagoltam mindent a bőröndbe. Emlékeim, gyerekkorom, álmaim, szerelmeim, gyerekem első mosolyát, és a könnyeket. Készen állok az útra.

 

 

Hétfő

 

Alig aludtam. Ha egy pillanatra lehunytam a szemem, vibráló karikák jelentek meg előttem. Kértem az éjszakás nővérkétől altatót, de az sem segített. Kihánytam. Az egész testem reszketett a láztól, pedig kint a tavasz mutogatta magát. De rég voltam már kint az utcán. Hiányérzetem van. Üres vagyok teljesen. Hiszen nincs bennem semmi, minden ott van abban a nagy bőröndben. Emberek közé akarok menni. Most. Beszélgetni akarok valakivel egy finom bor mellett. Számban összefut a nyál. Az első randin ittam először vörösbort. Az első korty után libabőrös lettem, de éreztem, ahogy lassan szétárad a testemben. Finom, kellemes érzés volt. A nagy szerelemből házasság lett. Egy éven belül megszületett Ádám, de a viharos szerelem lassan csendes, majd magányos együttéléssé formálódott. Voltunk, de csak egymás mellet, és nem egymásért. Dolgoztunk, építkeztünk, néha elmentünk szórakozni a barátokkal, vagy nyaralni. Megszoktuk egymást, elfogadva, beletörődve. Vagyis én azt hittem, hogy így marad az utolsó pillanatig. De tévedtem. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, amikor a kezemben tartottam a halálos ítéletem leleteit, akkor vágta be előttem az ajtót. Azt mondta képtelen lenne egy olyan nővel élni, akinek kihullik majd a haja, akit majd pelenkázni kell, aki képtelen lesz egy ölelésre, egy csókra, egy simogató szép szóra. Élni akart. És én nem tudtam rá haragudni. Elengedtem, hisz ha nem engedem, akkor csak egymást ölnénk, álmainkért harcolva, egészen a sírig tartva. A betegségemmel nem zsarolhattam, nem pakolhattam ezt a nagy követ a vállára.

Nem az ő teste fájt, nem az ő lelke zokogott, és ez már nem az ő halála lesz. Remeg a kezem. Félek, hogy írni sem fogok tudni. Akkor mi marad nekem, hova fogom dobálni az életem leszaggatott foszlányait. Hova fogom temetni magam. Ma megpróbálkoztam imádkozni, vétkeimet csontig kaparni testemről. De önmagamért már nem tudok fohászkodni, hisz nem is vagyok, csak lélegzek, de Ádámért igen, ő neki még sok dolga van itt a földön. Élni, játszani, álmodni, szeretni, és a halálom által meg kell tanulnia veszíteni is.

Kint csenget egy villamos. Zajong az utca. Az égen madarak köröznek. A nap beszűrődik az ablakon, fényeivel játszik a fehérre meszelt falakon.

 

Angyaljáték.

Nekem üzennek az angyalok.

Lassan rám hajolnak a falak.

A mennyezet egyre lejjebb ereszkedik.

Angyaltánc.

Hívnak.

Már nem fájok.

Elengedtek az istenek.

Anyám várj, nézd, tudok járni, és beszélni…látod, hallod, feléd tartok…

 

 

A csend érthetetlen konoksággal torzul a falak közé. Az ágyak egymás mellett, szigorú rendben, úgy ahogyan egy hete, mintha semmi sem mozdult volna azóta. Egy fiatal férfi körvonalai rajzolódnak ki a homályos alkonyi fényben. Nem néz körül a szobában, csak együtt hallgat a pillanattal. Arca rezzenéstelen. Kezében egy szál virág. Mellette a kisszekrényen egy notesz, rajta egy toll. Felemeli, érzi súlya van minden lapjának, tudja egy életet tart a kezében. A virágot leteszi a ránctalanná simított ágyra. Mindig is így szerette – gondolja, majd lehajol az ágy melletti bőröndért. Megfordul, már nem néz hátra, kezét a zsebébe csúsztatja, némán indul az ajtó felé.

 

…és a halál várakozva visszahajlik a fehér csendű falakra…

 

…ma nincs új játszótársa…

 

 

29látogató,1mai

Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 322 írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"

15 Komment

  1. …igen … amikor előkerül ez az írásom, mindig megállok én is az első hozzá(m)szólásnál… Zsolt…- kérdések, válaszok…- részben vannak – … teljességgel megalkotunk “valamit”, de amikor közelébe érünk, amikor látjuk, érintjük, érint… – akkor jövünk rá, még mennyi dolgunk van, és mennyi hiányosságunk van…
    Köszönöm Iboly…

  2. Én úgy érzem, hogy magányosak vagyunk mindannyian, kicsit elvesztettük az összetartozás képességét a világban. Jó lenne újra egymásra találni, egymásra figyelni és jó lenne újra közösen gondolkozni, de azt hiszem 2012 december 21-e meghozza majd a megvilágosodást és új nap virrad majd mindannyiunk lelkében, szívében.

  3. Hajni, mit is mondtam eddig az ikrekről? Storno.
    Nem tudom hány világ polgára vagy, de amit írtál, az túl élethű ahhoz, hogy ne éljük át a fájdalmát valamilyen mértékben, én sírok. De kevésnek érzem a sírást, nagyon kevésnek, legszívesebben ideráncigálnám a többi világot, de ugye éppen ez az, ami a bibi.

  4. Kedves Hajni!
    Megrázó soraid most kerültek elém, amikor feltetted, még nem is voltam itt a Toronyban.
    Elolvastam a hozzászólásokat és azóta is csak merengek… az első Zsolté… ő hívott meg ide, két évet kaptunk a barátságra s aztán “elutazott” messzire… Érdekes ez a mai este… valahogy mind olyan írás került elém, amely a magányról szól, vagy épp az elmúlásról. Többet kellene ezzel törődni, vagy inkább egymással…
    Köszönöm, hogy olvashattam!

  5. … kilenc nap… mely még hordozza, felidézi a múlt emlékeit, de lélekben már belenyugszik a megválzoztathatatlanba, és útnak indul az ismertelen felé, ahova előbb-utóbb mindeni bebocsátást nyer…
    Nagyon szépen írtad meg. Katartikus erejű érzések, gondolatok.
    De jó is lenne megóvni mindenkit az ilyen elmúlástól.

Hagyj üzenetet