Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 9.

*

 

9.

 

A végre jó, és ízletes ebédünket nagy étvággyal tüntettük el. Puha és omlós volt a máj, és jól is volt fűszerezve. Persze rendeltünk még egy adagot, és hozzá még egy korsó sört.

– Na, ez jól esett – mondtam! – Most aztán ezt le is kell járnunk. Remélem Konstancán, legalább ilyent tudunk majd enni naponta.

– Ez most jól esett, de azért minden nap nem tudnám ezt enni.

– Képzeld el a régi időket, amíg a vérszegénységnek ez volt az egyetlen gyógyszere: a betegnek nap, mint nap májat kellett ennie, amíg ki nem találták az injekciózást.

– Brrr. Az borzalmas lehetett.

– Biztos nem volt kellemes.

Fizettünk, és a pincérnek jócskán adtam borravalót. Megérdemelte, ős is meg a szakács is. Megtudtam tőle, hogy takarékossági szempontból csinálják ezt. Így egy nap vagy elfogy az egész aznapra kiutalt élelmiszer, vagy csak nagyon kevés megy veszendőbe. És minden nap mást főznek. Még a híres hotelben, a Pallas Atheneumban is ez volt a módi. Kivéve, ha a vendég dollárban vagy valutában fizetett, de akkor meg előfordult, hogy romlott anyagból készítették az ételt. Bolyongtunk minden felé és elment az idő. Valami nagy görögkeleti templom előtt romantikáztunk éppen. A népek néztek is minket, hogy miért pont a templom előtti parkban jött ránk a csókolózhatnék, de nem szóltak ránk. Lerítt rólunk, hogy hülye turisták vagyunk, akik süttetik magukat a kellemes napfényben.

– Nem kellene elindulni a szállodába? Szerintem, van már négy óra is. – Megnézte gyorsan a délelőtt kapott órát. – Tudod mennyi az idő? Fél öt van!

– Na, akkor gyere, fogjunk egy taxit és irány a hotel.

A taxisnak mondtam, hogy várjon meg minket, mert azonnal indulunk a repülőtérre. Egész véletlenül be volt kapcsolva az órája. A londiner kihozta a taxihoz a csomagjainkat. Kapott egy húszast lejben, aminek nem nagyon örült. Valutára számított. A repülőtér valahogy messzibbnek tűnt most, mint éjszaka. Persze lehet, hogy a taxis direkt kacskaringózott ennyit, hogy több legyen a cehh. Lett is vagy négyszáz valamennyi lej, de adtam egy ötszázast és nem kértem vissza. Nézett is nagyon. Lejem már fogytán volt, mégsem akartam itt váltani.

– Nekem van még ezerötszáz lejem, mondta Andi.

– Tedd csak el. Jól jön az még máskor.

Most nem volt annyi rendőr, de dugig volt az épület. Sok helyi járat indult innét. Néztem is a táblát, amin az induló és érkező gépek voltak kiírva. Mi a fene, hogy ennyi helyre van járat? Kolozsvárra, Nagyváradra egyaránt. Na ha ez így áll – gondoltam –, talán visszafelé lemegyek Nagyváradra. Elmentünk megkeresni a pultot, ahol a jegykezelést intézik. Előtte már tömött sor állt. Lassan araszoltunk. Végre ránk került a sor.

– Álljanak félre – mondta az alkalmazott, miután megnézte a jegyünket. – Stand by jegyük van, meg kell várniuk, hogy marad–e hely.

– Ne vicceljen már velünk! Ma vettem a jegyet, és eleve teljes árat fizettem érte, nem stand by tarifát.

– Az lehet, de nem tudok mit csinálni! Megtelt a gép egy német csoporttal. Nekik van elsőbbségük.

– Na figyeljen ide! Én nem tudom maguknál mi a módi, de ebből már elegem van. Az ember kifizeti a pénzt, sőt felárat is fizet, maguk meg, ahogy esik, úgy puffan alapon intézkednek. Én nyaralni jöttem ide, és nem dühöngeni! Hol van az ügyeletes, vagy a főnök?

– Szólhatok neki uram, de attól sem lesz jobb! Én nem tehetek róla, hogy mindig több jegyet adnak el, mint amennyi hely van a járaton.

– Akkor csak egyre legyen kedves még válaszolni? Ha nem tudok felszállni a gépre, ki fizeti vissza a jegyet, vagy mikor tudok repülni, és az ezzel járó kellemetlenséget, ki fogja megfizetni?

– Ezt én nem tudom. A jegy árát nem fizetjük vissza, várniuk kell, amíg lesz szabad helyük.

– És az mikor lesz? Holnap, holnap után, vagy a jövő hónapban?

Közben Andi elbőgte magát.

– Hova a fenébe hoztalak, ez a világ vége!

– Ne sírjál már ezért! El fogunk ma este repülni, arról kezeskedem. Lehet, hogy ezek hülyének néznek mindenkit, de nem vagyok hülye.

– Ugyan már, ki fog velünk törődni?

Közben a sor haladt és nagy többségben németek voltak. Megszólítottam az egyik velünk korú párt:

– Maguk is a csoporthoz tartoznak?

– Igen!

– Hol van a csoport vezetője, szeretnék vele beszélni?

– Ott áll oldalt, az a napszemüveges nő.

– Te maradj itt Andi a bőröndöknél, megpróbálok beszélni vele. – Azzal elindultam a nő felé.

– Bocsásson meg, hogy zavarom! Maga az idegenvezetője a csoportnak?

– Igen! Valami nem stimmel? Egy pillanat, máris megyek!

– Én és a barátnőm, mára vettünk jegyet a járatra, teljes áru jegyet persze, nem stand byt. A pultnál azt mondták, nincs már hely a maguk csoportja miatt.

– Ez nem rám tartozik, maguk nem hozzám tartoznak! Kérdezze meg valamelyik TAROM alkalmazottat.

– Egy pillanat! Nem tudna minket is a csoporthoz rakni? Nekünk ma este Konstancában kell lennünk! Nem kérem ingyen – és már nyújtottam is felé egy tízdollárost.

– Várjon egy kicsit, megpróbálom. Milyen útlevele van?

– A barátnőm magyar, én meg izraeli.

– Így már értem. Várjon egy percet, mindjárt intézkedem.

Valamit mondott a pultnál álló alkalmazottnak, az vállat vont és már mehettünk is. A gépet teljes mértékben a német turistacsoportnak bérelték ki. Lett volna hely még bőven, de nyilvánvaló azok miatt intézték úgy, hogy valami kis haszna mindenkinek legyen.

– Hogy csináltad? – ámult Andi

– Láttad nem? Megkerestem a kompetens személyt, adtam neki baksist, és kész!

– Ez egy őrület!

– Ez van! Itt úgy rendezkedtek be, hogy minden van, de csak felárral. Még amikor Magyarországon éltem, volt alkalmam kijutni a Szovjetunióba. Moszkvában egy aluljáróban megállított minket két fiatal, mert kicsit leszakadva mentünk a csoportunktól. – Tavaris, ad el a nadrágodat, jól megfizetek érte! – Én néztem rá, mint a bolondra, pedig roppant egyszerű volt a képlet. Egy alig hordott Levis Straus jeans volt rajtam. – Ne viccelődjön már velem! Nadrág nélkül, hogy megyek haza? – Én odaadom azt, ami rajtam van, abban. – Kösz nem jó ez nekem.

A mellettem álló haveromon Lee farmer volt, így hozzá fordult. Gyorsan megbeszélték a dolgokat, és elmentek egy WC–be ahol lebonyolították az üzletet. Kétszáz ötven rubelt fizetett érte, és egy nadrágot. Barátom örült, mint majom a farkának. Csak aztán utolsó nap rájött, nem csinált jó üzletet. A halom pénzéért nem kapott semmit sem, amit érdemes lett volna megvenni. Meg is maradt a pénze, amit aztán Pesten a bankban visszaváltott veszteséggel persze. Ha lett volna dollárja, vagy más valutája, fél Moszkvát megvehette volna. Na itt pontosan ezt játsszák le, csak másképpen. Valahogy nekik is élniük kell. Ha belegondolok, hogy a nyugat és a kelet közt csupán az a különbség, hogy az egyszeri polgárt úgy kezelik, mint potenciális fogyasztót, akkor érthetetlen a szocializmus teljesen. Az emberek csak úgy tudnak megélni, illetve termékekhez jutni, ha ügyeskednek.

– Pesten is hasonló ez különben, de mégsem így. Nem hiába hívnak minket úgy, hogy a kelet kirakat állama. Vásásrolni tudsz a pénzedért. Na nem mindent, mert sok dolgot nálunk is csak dollárért, vagy más valutáért kaphatsz. De étterem van, választék is van, és turista is van, és nem kell dühöngenie.

Közben bekerültünk a váróterembe. A nyugatnémet turistacsoport tagjai úgy itták a sört, mint más a vizet! Na persze nem a románt, ha nem a német Heningert, amit a shopban vettek.

– Ezekkel kell majd együtt repülni?

– Nem kell idegeskedned! Ezek szelíd emberek, még akkor is, ha kicsit kapatosak. Ha már nagy bennük a fordítónyomaték, elalszanak.

– Nem fognak balhézni a gépen?

– Jaj, mit idegeskedsz ezen? Nem a mi bajunk! Ha összeokádják a repülőt, hát na bumm! Más úgysem történhet. A gépet biztos nem akarják eltéríteni majd!

Kezdtünk kifelé menni. Nem volt autóbusz, ami kivigye az utasokat a géphez, gyalog kellett menni. N em állt túlságosan messze a termináltól, viszont kicsit besokkoltam a látványától. Sokfajta csotrogányon ültem már, de ez valami csoda volt. Duplaszárnyas masina. Engem emlékeztetett a régi amerikai Dakotára, amin párszor repültem, csak ez nem lejtett hátrafelé.

– Na most már értem, hogy ezek a németek miért kezdtek el piálni. Ezt józan ember, nem nagyon veszi igénybe. De szálljunk be, és próbáljunk a szárnyak közelébe kerülni. Ott elviselhetőbb, ha dobálni kezdi magát. Mert ez ilyen lesz! Ez egy katonaságtól leselejtezett gépmadár, amivel az ejtőernyősöket viszik fel.

Helyet foglaltunk és becsatoltunk magunkat. Nagy köhécseléssel beindultak a motorok, és aztán jött a felszállás. Nem ment egészen simán, de azért a levegőbe emelkedett. Andi úgy szorongatta a kezem, hogy az már fájt, de nem szóltam neki. Minden egyes légzsákban „bukfencezett” egyet a gép. Ezek a légzsákok, a meleg és hideg levegő találkozásából jönnek létre, és ilyenkor a gép zuhan egyet, majd ismét visszaemelkedik egy magasságba. A németek olyan beteg lettek, hogy ha valakinek ki kellett volna mennie a mellékhelyiségbe, az fizikai lehetetlen lett volna. Először is egyfolytában foglalt volt, és álltak előtte, a sorukra várva.

– Csak szálljunk már le, könyörgöm! A gyomrom úgy táncol, mint egy tengeri betegnek. Hányingerem van,

– Ne gondolj rá, és lélegezzél nagyokat. Ha meg hánynod kell, ott az a zacskó, az előttünk levő ülés hátán. De nem fogsz, ne aggódj.

Nagyobb esemény nélkül megérkeztünk Konstancába. Csodák csodája, itt a repülőtéren volt még világítás is. Na meg persze rendőrök is, de nem annyi, mint Bukarestben. A német csoport idegenvezetője odajött hozzánk.

– Hol van szállodájuk Konstancában lefoglalva? Azért kérdezem, mert a város innét cirka 25 km. Busz és taxi nem lesz. Nekünk van külön buszunk, elvisszük magukat is persze. Talán, ha megfelel maguknak a mi szállásunk, és van elég szoba is, akkor ott meg tudnak szállni.

– Köszönjük a kedvességét!

A busz már bent állt. A csomagjainkat is bepakolták a németekével együtt. Már elindultunk, amikor a sofőr elkezdett nekem integetni. Odamentem hozzá, mit akar. Naná, hogy pénzt, mert számolta a felszálló utasokat és ellenőrizte az utaslistát, amit a kedves idegenvezetőnő adott neki. Hogyan jött rá, hogy pont mi nem tartozunk a csoporthoz, azt nem tudom. Átadtam neki kétszáz lejt, de nem volt elég neki. Mutatta, hogy még kettőszáz. Nem volt, és kezdtem nagyon bedühödni, hogy itt sem különbek, mint Bukarestben.

– Dollár, márka, oder cigaretten?

Nem mondtam ki hangosan, amit gondoltam.

– Moment! – Azzal hátra mentem Andihoz.

– Mit akar még ez a rabló? Hiszen adtál neki pénzt?

– Mit akar, mit akar? Hát még baksist. Adjál már egy doboz cigit. Ezt odaadom neki, csak nem dob ki minket a buszból? Na meg ez az idegenvezető–nő, amúgy sem engedné. Látszik rajta, hogy nyelvet beszél, és nem ilyen vadorzó fajta.

Előre vittem a sofőrnek és mondtam, nincs más mára, slussz!

– Danke – mondta. Én meg elcsodálkoztam, hogy meg is tudja köszönni.

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.