Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 16.

*

 

 16.

Petre barátnője persze örömmel tartott velünk. Ő még egyetemre járt.

– Milyen tanszakra jársz? – támadtam le rögtön. – Biológia és kémia? Azért gondolok erre, mert tegnap az étteremben egy asztalnál ültem fiatalokkal, és az a lány is erre a tanszékre jár.

– Ez most divatos tanszéknek számit, nem csak azért mert Elena elvtársnő, Csaucseszku neje kémikus, hanem sok új munkahelyet létesítettek végzős kémikusoknak. Én matematika szakos vagyok.

– Ajjaj! Én abból nagyon „jó” voltam. Soha nem tudtam, és nem értettem, hogy miért négy a kétszer kettő, és kettő a négyzeten is.

– Pedig nem nehéz. Logika!

A mozi előtt hullámzott a nép. A pénztár előtt meg szinte késhegyre menő háború ment egy–egy jegyért.

– Na ez ma lemarad – mondtam Petrének. – Ide te nem fogsz jegyet kapni, ha csak már nem vetted meg.

– Pedig megnézzük, még nincsen jegyünk, de Petrének sok kapcsolata van! – Azzal eltűnt valahova, és három jeggyel tért vissza.

A film feliratos volt, és így tudtam élvezni is. Egyszer volt közben egy rövid szünet is, mert a mozi büféjének is forgalmat kellett csinálnia.

– Mit csinálsz majd este?

– Telefonálok Pestre, aztán gondolom, lemegyek az étterembe enni valamit. Utána már nem sok időm marad. Holnap hétfő van, remélhetőleg tudok vásárolni. Nem sokat, csak pár Adidas cipőt, meg pulóvert. És kedden, ha igaz, akkor már repülök is!

– Akkor van még időd, nem kell úgy sietni!  Ma este elmehetnél a barátnőmmel, Borbálával egy klubba. Mindenféle társaság szokott ott összeverődni, élvezni fogod! De van a szállóban uszoda is, este tízig nyitva. Oda is lemehettek, ha akarsz.

Megköszöntem, hogy majd meglátom és meghívtam őket vacsorázni.

Beérve a szállodába én felrohantam a szobámba és kapásból megmarkoltam a telefont. Hosszasan, többször kicsengett, mire felvették.

– Na, végre! – szólt bele Andi. – Azt hittem már történt valami, hogy nem hívsz?

– Bocs, de most értem vissza a szállodába. Reggel óta mászkáltam, ide–oda. Elintéztem némi segítséggel a repülőjegyet. Kedden repülök vissza, ha igaz, és még aznap este otthon is leszek. Majd Tel Avivból, a repülőtérről beszólok, hogy minden rendben. – Beszámoltam a napi járkálásunkról, eredményekről. – Ha menni fog a mozikban a Rocky című film Stalonéval, nézd meg, mert nagyon jó! De most mesélj te is! Alig engedlek szóhoz jutni.

– Itt nincs semmi különös, csak meleg. Holnap kell mennem dolgozni, és aztán jönnek az egyhangú unalmas napok. Nagypapám kicsit jobban van, de a nagymamám sajnos rosszabbul. Nem akarja a sugarazást, mert attól nagyon rosszul lesz. Tudod az a baj, hogy tisztában van a betegségével, és azt mondja, hogy rajta ne kísérletezzenek.

– Tudom nehéz, most ott neked, de hidd el, nekem sem könnyebb így! Tudom, ha már otthon leszek, én is nehezen fogom elviselni, hogy nem vagy mellettem. Megint egyedül leszek, illetve a haverokkal, meg néha a nagybátyámék, a család. Valahogy el fog telni az, az egy év, ne búslakodj. Megpróbálok utána érdeklődni, hátha jövőre beengednek Pestre, és akkor ott tarthatnánk az esküvőnket, és nem kéne mahinálni, ezt–azt. Próbáljál te is érdeklődni, hogy lehetne könnyen megcsinálni, és persze ott Budapesten. Most, ha leteszem, visszamegyek az étterembe. Sokat segítettek intézkedni, meghívtam őket vacsorázni. Itt ugyanúgy, mint Bukarestben csak egyfajta ételt adnak, de a recepciós fiúnak van mindenütt ismeretsége, remélhetőleg valami jobbat kapunk.

– Vigyázz most már a maradék pénzedre, biztosan egy vagyont költöttél el!

– Elég sokat az biztos, de engem a pénz soha sem érdekelt! Most is csak az érdekel, hogy minél előbb együtt lehessünk, kerül, amibe kerül!

Azzal búcsúztunk, hogy másnap este még hívom röviden.

Nem volt semmi kedvem sem elmenni Petrével meg a barátnőjével, de már nem mondhattam vissza. A vacsora jól sikerült, és utána elmentem a klubba is Borbálával. Éjfél is elmúlt, mire visszaértem a hotelba.

– Köszönöm nektek, tényleg nagyon jó volt! Reggel korán csengessél fel, ha megkérhetlek! Szeretném nyugodtan elintézni azt a pár dolgot, ami még maradt. Délután az uszodában leszek. Ott találkozhatunk esetleg, ha van időtök.

– Majd meglátjuk! De a repülőtérre kikísérünk kedden.

Másnap a telefon berregése ébresztett! Először nagy hirtelen fogalmam sem volt, hogy hol is vagyok. Átfordultam a másik oldalamra, mint a bázison, hogy hagyjanak békén, ha valami fontos, akkor úgyis visszahív az illető. De a telefon kitartóan csengett. Nagynehezen felemeltem és héberül szóltam bele.

– Jó reggelt! Petre vagyok!

– Jó reggelt, bocs de azt sem tudom, hogy hol vagyok. Hirtelen azt hittem a munkahelyemen.

– Miért, a munkahelyeden te aludni szoktál?

– Néha azt is, amikor van erre idő, és mód is.

Kipattantam az ágyból, és beálltam a tus alá. Nagynehezen kezdtem magamhoz térni, és próbáltam megtervezni az aznapi teendőket. Reggeli utána be a városba, és megveszem a tornacipőket, aztán bóklászom még itt–ott, és délben vissza a hotelba. Ebéd, és utána estig az uszoda. Szép kis terv, kérdés mi jön majd össze ebből! Petre már várt az étteremben.

– Jól aludtál hallod!

– Jól bizony! Ha nem csengetsz fel, akkor talán délig is. Persze nem tettem ki azt a hülye táblát, hogy ne zavarjanak, és takarító személyzet úgyis kivert volna az ágyból.

– Jut eszembe, a Gabika szeretne veled még beszélni. Szólt nekem reggel.

– Valami fontos dologról van szó? Kell neki még cigaretta? Kifújt az anyagi hátterem, nem tudok már venni semmit sem, csak amire félretettem.

– Á, nem hiszem, hogy ilyesmi. Egészen másról lehet szó. De majd úgyis találkoztok.

Hála Petrének, megint jó, és bőséges volt a reggeli. Petre telefonált és kisvártatva jött Gabika néni.

– Ne haragudjon, hogy megint zavarom. Van egy tíz perce, vagy siet nagyon?

– Nem érne rá délig?

– Ó, dehogynem! A piscsinában, akarom mondani, az uszodában leszek déltől. Jöjjön majd le, és ott beszélgetünk.

– Az így jó is lesz!

Elindultunk Petrével a városba. Ő felajánlotta, hogy ma is segít nekem, de gondoltam, elboldogulok egyedül is!

– A cipő üzletbe elmegyek azért veled, mert csak úgy, simán az utcáról bemenve nem fogsz kapni, ami jó is a lábadra. Ez már sajnos csak így van mifelénk! Minden méret lesz, csak pont az nem, amit te akarsz.

A belvárosban bementünk egy sportboltba, és Petre pillanatok alatt elintézte az Adidas cipőket. Vettem négy párat. Kettőt magamnak, egyet Zoli haveromnak és egy másikat Andinak, amit csomagban akartam elküldeni.

– Kösz szépen a segítségedet! Most már tényleg nem akarlak feltartani, csak azt mutasd meg még, hol a posta.

– Pont ott megyek majd el mellette.

A posta előtt váltunk el aztán.

– Este még akkor lehet, hogy röviden összefutunk. Én holnap szabadságon vagyok, és ki tudlak kísérni a repülőtérre.

– Akkor az esti viszontlátásig!

A postán sokan voltak, de elboldogultam, mert itt is volt olyan, aki beszélt magyarul. Az egész tornacipős dobozt be kellett csomagolni egy másik dobozba, utána millió egy papírt ki kellett tölteni, amiben segített a postás, aki szintén beszélt magyarul.

– Adja fel ajánlva, mert úgy egész biztos nem bontják majd ki, és meg is érkezik. Lehet, hogy drágább, de biztosabb!

– Mennyi idő, amíg odaér?

– Egy hét körülbelül.

Miután itt is végeztem, visszamentem a sportboltba, mert láttam szép pulóvereket. Maradék lejemen vettem kettőt is. Na gondoltam, most, hogy így kiköltekezted az utolsó banijaidat is, most jön majd a hadd el, hadd! De szerencsére nem történt már semmi. Szerencsésen visszaértem a szállodába…

 Leraktam az új szerzeményeket, aztán elkezdtem „számvetést” csinálni, hogy mennyi pénzem maradt, és mire kell még. A szállodai számla maradékát le kell rendezni majd, de előtte még telefonálok Andinak, hogy ezt is beleszámolhassák. Ebéd, valami vacsora, de nem meghívásos, mert arra már nincsen, és az uszoda most. Gyors számolás után kiderült, nem állok olyan pocsékul. Kétszáz frank, és ezerötszáz lej. Elégnek kell lennie, mert különben felkötöm magamat. Összesen, az egy hét alatt nem kevesebb, mint kétezer valahány dollárt költöttem el. Nem kis teljesítmény, számoltam végig újra. Hogy mégis mire? Főleg cigaretta, ez az, az autóbérlés, meg minden. Nem kell kicsinyeskedni! Egy hónapi kerestem minden plusszal együtt. Otthon ennyi pénzből még félre is tudok tenni… de most nyaralok vagy mi a szösz! Felvettem egy sortot a fürdőgatyára, meg egy pólót, és mentem az étterembe. Nem volt szabad asztal. Ott egye meg a fene! Különben is, tele hassal nem jó uszodába menni. Majd később, vagy egyáltalán nem eszek ebédet – gondoltam. Az uszodában már „bevetésre” készen várt Gabika.

– Na jöjjön, van egy szabad asztal a teraszon! Ott tudunk beszélgetni – kacsintott rám sejtelmesen.

Mi lesz ebből – gondolkoztam el! Nem lehet több negyvennél ez a Gabika, remélem, nem ilyen téren akar valamit? – Aztán elhessegettem az ilyen vad gondolatot magamtól. – Mit képzelsz, nem mindenki árulja magát, ez nem Konstanca!

– Tudom, kicsit tolakodónak tűnök, de tudja, itt nagyon nehezen tudunk találkozni olyannal, aki megbízható, és beszél magyarul is.

Na mi lesz ebből?!

– Ne értsen félre, de láthatta, hogy itt milyen nehéz az élet! Hiába van az embernek pénze, nem tudja arra költeni, amire szeretné. Még a vasárnap déli asztalra is nehéz keríteni valami jobbat. Itt vidéken még hagyján, mert mindenki ismer mindenkit, és tudja, kiben bízhat és kiben nem. Na meg mi magyarajkúak, igyekszünk egy kicsit összetartani, ha ez nehéz is. De nem kerülgetem a forró kását tovább! Arról lenne szó, hogy van egy tizennyolc éves kislányom. Most érettségizett! Még nem tudja, hogy mit akar tovább tanulni, de én azt szeretném, ha valahogy ki tudna kerülni ebből a paradicsomból. Ez csak úgy lehetséges, ha valaki hajlandó elvenni feleségül. Persze pro forma, és utána aztán, ha már kiszabadult innét és nem szerették meg egymást, akkor elválnak. Az már könnyebb mese ott, mint itt. Természetesen nem kérnénk ingyen!

Te jó Isten, hogy én mibe keveredtem! Nem tudom, hogy nézhettem ki, de hogy nem jól, az biztos! Kezdett nagyon melegem lenni, dacára annak, hogy lengén voltam öltözve.

– Kedves Gabika! Köszönöm, hogy kitüntetett a bizalmával, de nekem van menyasszonyom, és még csak pro forma sem mennék bele. Természetesen a menyasszonyom miatt, hiszen, hogy a fenébe magyaráznám ezt meg neki? És a szülei sem vennék jó néven, hogy utána egy elvált emberhez megy hozzá. Gondolom ez így érthető! Amit itt felvázolt kérésnek, az egy igen rázós dolog! Tegyük fel, találnak valakit, aki erre hajlandó lesz. Ki is jut innét valahová, az illető kiviszi. De gondolt arra, nem fogja–e utána végig zsarolni magukat a férfi, hogy fizessenek? Kint nagyon dörzsöltek ám az ilyenre kapható férfiak!

– Persze, hogy gondoltunk erre, de van ügyvéd kint, meg tudom is én micsoda, be tudnánk magunkat biztosítani minden eshetőségre. És pont azért próbálkoztam magával, mert olyan becsületes embernek néz ki, és nem zárkózott el akkor, amikor cigarettát kértem. Ezért vettem csak a bátorságot.

– Én szívesen segítek, ha tudok, de ez egy egészen más dolog. Ne haragudjon, nem tudok ebben segíteni!

– És nem lenne valami barátja kint, aki esetleg jó pénzért hajlandó lenne erre? Nem olyan csúnya a lánykám – és azzal egy fényképet kotort elő. – Nézze csak meg! Ez most készült az érettségije után.

– Tényleg csinos teremtés, de semmit nem tudok tenni! Ígérni meg nem akarok semmit.

– Azért én megadom a címünket. Hátha talál valakit, aki mégis hajlandó lesz. Mondom, nem ingyen kérjük!

Egy papírfecnire ráírta a címét, és átnyújtotta.

– Bármi kínálkozó lehetőséget megtud esetleg, írja meg! És ne haragudjon, hogy zavartam magát.

Felállt, elbúcsúzott, és ment a dolgára. Én meg ott ültem, mint aki kardot nyelt. Jól hallottam, és értettem, amit ez a nő mondott? Valaki a saját lányát árulja, mint egy vásári tárgyat? Még ha jót is akar neki esetleg, van fogalma, micsoda veszélyekkel jár az ilyen? Amilyen gyorsan csak tellett tőlem, kiviharzottam onnét és átmentem az étterembe. Rendeltem egy üveg sört, és hosszú percekig csak a cigarettámat szívtam, meg kortyolgattam a hideg sört. Enni nem bírtam, mert valami gombócfélét éreztem a torkomban, meg a gyomromban. El innét, minél hamarabb – ez zakatolt a fejemben! Ez egy nem normális ország, a demokrácia minimuma sincs meg itt, belekényszerítve embereket lehetetlen helyzetekbe. Kifizettem a számlámat a sörért, és visszamentem az uszodába. Igyekeztem jól kifárasztani magamat, hogy eltereljem a gondolataimat. Sokáig maradtam, volt már vagy hat óra, mire ismét a szobámba kerültem. Andit felhívtam, ahogy megbeszéltük. Beszámoltam az aznap történtekről, és mondtam, hogy fog kapni postán egy pár Adidas cipőt.

– Minek költöttél megint rám? Nem is biztos, hogy meg fogom kapni!

– Ugyan már, ne pereljél ezen! Több is veszett már oda, és meg fogod kapni. Már alig várom, hogy kikerüljek innét, mert a torkom szorongatja ez a légkör. Holnap ilyenkor már remélem, otthonról hívhatlak. Vigyázz magadra nagyon, és ne idegeskedj. El fog intéződni minden, addig úgy sem nyugszom!

– Te is vigyázz, még egyben akarlak látni majd egy év múlva, vagy előbb. És hívjál, amint megérkeztél!

Összepakoltam a motyóimat, és amikor ezzel is megvoltam lementem vacsorázni. Petre és Borbála már vártak rám.

– Mindenképpen itt akarsz vacsorázni? – kérdezték. – Mert van egy kiskocsma innét nem messze. Nem is drága, és ismerjük jól a tulajt. Azt eszünk, amit akarunk, minden van nála, de csak ismerősnek.

– Bánom is én – mondtam nagy könnyelműen, mert igazán nem volt kedvem semmihez sem, és egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy simán csak ki akarják használni azt, hogy élvezhetik egy kicsit a belőlem származó előnyöket. Főleg azt, hogy én állom a számlákat.

A kocsma valahol a Szamos partján volt. Egykor jobb napokat látott nagy házból lett kialakítva. A társaság vegyes volt, többnyire valóban csak olyanok, akiket ismertek a környéken, na meg aki ismerte a kocsmárost. Halat rendeltünk, meg egy üveg házi bort. Jó volt minden, és relatív olcsón meg is úsztam az egészet. Aztán gyorsan elbúcsúztunk, és mentem vissza egyedül a hotelba. Petre biztosított, hogy reggel ébreszt, és nem ígéri biztosra, de lehet, hogy autóval megyünk ki a reptérre, ha barátja odaadja az autót, vagy rá tudja beszélni, hogy kivigyen bennünket.

– Nem érdemes magadat miattam fárasztani! Bőven megfelel az autóbusz is! Ugyanúgy kivisz minket, és nem kell senkitől sem szívességet kérnem.

– Rendben, reggel akkor ébresztelek!

Nehezen tudtam elaludni, és szinte alig aludtam valamit. Magamtól ébredtem fel, reggel ötkor. Hatig elszöszmötöltem, aztán lementem a recepcióra. Kifizettem a cehhemet, és bementem a még üres étterembe. Gyorsan megreggeliztem, aztán leültem a recepcióval szemben, Petrére várni.

– Már itt is vagy, és mint látom indulásra készen?

– Mehetünk is mindjárt akár, mert itt mindent lerendeztem.

– Autóval jöttem, úgy, hogy nem kell sietnünk. Borbála elnézést kér, de sajnos nem tudott jönni.

– Kösz szépen, de nem kellett volna! A busz ugyanúgy elvitt volna minket, de így legalább hamarabb vagyunk kint. Ha ne adj’ Isten valami mégsem stimmelne, amit merek remélni, nem lesz, akkor még marad idő intézkedni.

Szinte pillanatok alatt kiértünk. Máris sokan voltak, és éppen indult egy gép valahová. Beálltam abba a sorba, ahova a Bukarest tábla volt kiírva. Hiába mondta Petre, hogy felesleges, várjam meg, amíg lemegy a nép, mert ő már elintézett mindent, nem akartam egy kellemetlen meglepetést, hogy valaki az „apparátusban” nem kapta meg a maga jattját, és többet akar. Bevették a csomagjaimat, és megkaptam a beszálló kártyát is.

– Önt várni fogják Bukarestben, és átkísérik majd a másik induló géphez. A csomagjai már egyenesen Tel Avivba mennek, így nem lesz rá gondja. Valószínű lesz mégegy utas, aki szintén Tel Avivba fog repülni. Jó utat kívánok önnek!

Megköszöntem mindent és visszamentem Petréhez elbúcsúzni.

– Hova sietsz még, van az indulásig egy csomó idő! Különben is majd szólnak, ha menni kell, és itt van a kijárat a géphez, tehát látni is fogjuk. Igyunk egy kávét, meg elszívunk egy pár cigarettát.

Nem akartam visszautasítani, pedig semmi kedvem nem volt kávézni, pláne nem ezt a vízízű semmit. Úgy látszik látta rajtam, mert nem kávét rendelt, hanem valami kakaós löttyöt. Nem volt sokkal jobb, mint a kávé, mégsem az. Utána még elszívtunk egy–egy cigarettát, és persze lelejmolta még a dobozt, ami maradt, de nem törődtem vele. Magamban azon imádkoztam, hogy minél hamarabb induljon már el a gépem, és az egészet tudjam a hátam mögött. A gépnek azonban se híre, se hamva. Megszólalt a bemondó és Petre fordított. – Késése lesz a gépnek, mert valami kormányküldöttség érkezik rajta. Azért ez a sok nép, mert ki lettek vezényelve éljenezni…, de ne izgulj, a csatlakozást nem késed le!

 – Ha lekésem, az régen rossz lesz nekik, küldöttség ide, vagy oda! Annyi kártérítést fogok bevasalni rajtuk, amennyit nem szégyellek. És hiába akarnak majd kibújni így, vagy úgy, nemzetközi szabályzat van arra, hogy az utasnak mit kell biztosítani, ha lekési a csatlakozást önhibáján kívül. Ők ugyanúgy tagjai a légi szállítók szövetségének, mint a bantu négerek légitársasága, kötik őket a szabályok. Ha lekésem a csatlakozást, teljes ellátást kell biztosítaniuk, amíg lesz gépem.

– Ne kívánd ezt! Egy barátom innét repült volna Londonba. A belföldi járatnak késése volt, és persze a londoni gép nélküle indult el. Bukarestben először nem akartak törődni vele, de ő is valami ilyesmit emlegetett nekik, amit most te. Adtak is neki szállást meg valami éttermi bont. Na de ne tud meg, milyen szállodát! Egy munkásszálláson, valahol a külső kerületek egyikében, közel a reptérhez. A bonjáért meg kapott olyan munkásnak járó élelmet. Panaszkodni nem tudott, hiszen román állampolgárnak ehhez nincs joga!

– Ne rémisztgess itt engem! Volt alkalmam egy pár dolgot kipróbálni, és köszönöm, de nem kérek többet!

– Megéheztem, a fene egye meg, rendelek szendvicseket. Természetesen én fizetem.

– Kösz’, nekem ne, nincsen étvágyam. Baromi ideges vagyok, talán azért.

Ennek ellenére, kikért két szendvicset nekem is, amit magamba kellett gyömöszölnöm. Meglepett ez a viselkedése, és az előzékenysége, hogy meghívott és ő is fizetett. Végre kellemes csalódás volt. Közben leszállt a kormánygép – vagy csak az őket szállító gép –, és a rendezők elkezdték rendezni az ünneplő tömeget. A géphez rögtön odagördült egy hatalmas fekete autó, amit az elvtársaknak rendeltek ki. A tömeg meg ütemesen skandált románul. Kint a reptér előtt is elrendeztek egy csoportot, akik meg ott üvöltöztek. Vagy húsz perc múlva kinyitották a kaput, és kezdődhetett a „földi halandók” beszállása.

– Petre, kösz’ szépen mindent, amit értettem tettél! Talán még egyszer erre járok, vagy te jössz ki arrafelé, és akkor találkozhatunk. Itt a címem. Nem vagyok jó levélíró, úgyhogy ne haragudj, ha nem írnék gyakran.

– Jó utat kívánok neked, viszont látásra!

 

 

Epilógus

 

Nem minden bonyodalom nélkül érkeztem Tel Avivba! A Bukarestből induló gépnek több órás késése volt, akárcsak idefelé. Este érkeztem vissza a Ben Gurion repülőtérre. Andi persze halálra izgulta magát Budapesten, és nagyon megörült, hogy megérkeztem és nem történt semmi baj.

Az egy év, amiben megállapodtunk, hamar eltelt. Sokat beszéltünk telefonon meg leveleket is váltottunk jó nagy csomót. Sajnos a politikai merevség nem engedett semmit sem abban az időben. Nem engedtek be Budapestre, nem adtak vízumot, így egy újabb kalandos utazást hoztunk össze Olaszországban, ahonnét aztán velem jött Izraelbe. Itt házasodtunk össze, és itt született a lányunk is, Lilian!

A román hatóságokkal persze meggyűlt a bajom. Egyszer az autó miatt, amit nem vittem vissza, hanem Brassóban hagytam, papírostul, mindenestül, és keresniük kellett. Ezért büntetést akartak tőlem bekasszírozni, ami nem sikerült nekik. Na meg, ahogy ígértem, egy csomó számla kifizetését a bankomnál letiltattam. Mindezen okok miatt állandóan kerestek a külügyminisztériumtól, a rendőrségtől, és a román követségtől is! Romániában nemkívánatos személlyé nyilvánítottak, megtagadva tőlem az esetleges látogatást. Ami mélységesen felháborított, az az volt, hogy Petrét azért, mert kapcsolatban maradt velem, lecsukták két évre. Na de ilyen volt az a paradicsom akkor.

Később, amikor már lehetett, Amerikába ment, és egy szállodaláncnál kapott munkát.

 

 

Vége

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.