Konstancai nyár 10.

*

10.

 

Mintha nem ugyanabban az országban volnánk. Nagyon megleptek a dolgok. Autóbahn, amin volt forgalom, és el sem volt sötétítve minden, mint Bukarestben. Amint beértünk a városba, szinte egy új világ képei tárultak fel. Mozgalmas utcák, éttermek, bárok, diszkók sora. Igazi tengerparti hangulat. Andi meg is kérdezte:

– Mondd, még Romániában járunk, vagy átmentünk valahová máshova?

– Szerintem még nem, mert nem kért senki sem útlevelet!

– Úgy látszik ez is hasonló, mint a Balaton. Most már ott is úgy van, hogy van szálloda a honi polgárnak, és van a külföldinek. Persze, nincsenek ekkora kizárásos különbségek. Bemehetek ugyanúgy az Annabellába, vagy a Marinába, ha van rá pénzem. Bizonyos szolgáltatásokat nem kaphatok meg, csak dollárért.

– Reménykedjünk, hogy ez is egy ilyen hely, és itt végre jól fogjuk érezni magunkat.

A szálloda, ahol leparkolt a busz nemrég épülhetett. Ez a hatemeletes monstrum épület nem az egyedüli volt. Minden kivilágítva, és végre emberek és mozgás. A koffereket nem nekünk kellett behordani, hanem jöttek bolyok és bevitték a szálló halljába. A recepciós pultnál már nagy mozgás volt. A németek vették át a szobakulcsokat, utána vonultak fel a szobáikba.  

– Mit csinálunk, ha nem lesz itt hely?

– Semmit! Megyünk tovább egy házzal. Láthattad, nem ez az egyetlen szálloda. A recepciós kérte a papírjainkat.

– Önök, nincsenek rajta a listán. Mennyi időre szeretnének szobát?

– Egyelőre öt éjszakára, aztán majd meglátjuk.

– Önök, még nincsenek összeházasodva, de gondolom egy szobában fognak aludni?

– Természetesen!

– Van egy tengerre néző szobánk, a negyedik emeleten, ha megfelelne.

– Természetesen!

Már kezdte kitölteni a papírokat, és utána odatolta nekem aláírni.

– A szobában találnak frizsidert, benne itallal. Az árjegyzék ott van beragasztva a frizsiderbe. Ezt a kis kártyát kell majd felmutatniuk, erre kapnak reggelit héttől tízig az étteremben. Van diszkónk is és bárunk, valamint saját strandunk, napernyőkkel. Dollárban, vagy más valutában kíván fizetni?

– Van svájci frankom is.

– Ahogy parancsolja! Ha svájci frankban fizet, az öt éjszaka ezeregyszáz frank.

Gyors fejszámolásba kezdtem, aztán megkérdeztem:

– És ha dollárban fizetek?

– Akkor ötszáztíz. – A dollár átszámításban valami nem stimmelhetett, mert ha ezeregyszáz frankban az nem lehet ötszáz dollár.

– Tudja mit, fizetem dollárba és már számoltam is le a pénzt.

– Érezzék jól magukat!

Akartam megfogni a bőröndjeinket, de ott termett egy fiatal fiú, aki elkérte a kulcsot, és felvitt minket a liften a szobánkba. Kapott is egy ropogós egydollárost.

– Nos, ez kicsivel jobb, mint Bukarest, nem?

– Igen. Nem is kicsivel! És ez nem Inter!

– Most akkor igyekezzünk gyorsan tusolni, átöltözni és menjünk, fedezzük fel a környéket. Akarsz te lenni az első, vagy mehetek én először?

Rám nézett, aztán elindult a fürdőszoba felé. Én meg elkezdtem kipakolni a bőröndöt, már éppen üres lett volna, mikor a tusból egy sikítást halottam.

– Jól vagy? Mi történt? Bemehetek?

– Pont azt akarom, hogy gyere be.

Benyitottam. Ott állt a tus alatt és vacogott.

– Csinálj valamit, mert csak hideg víz folyik ebből a csapból. Mostanáig kellemes meleg  folyt, de nézd meg, ez olyan, mint a jég.

Forgattam a fejemet minden felé, de nem volt hova.

– Nem vagyok szégyenlős, ne csináld ezt a hülyéskedést! Gondolom, nem én vagyok az első meztelen nő az életedben!

Hát erre mit lehet mondani?

––Akkor egy kicsit, ha arrébb állnál.

Egy perc sem telt bele, „fakasztottam” meleg vizet újra a csapból!

– Nyisd ki jobban a meleg csapot, ha megint hideg lenne. Úgy látszik, sokan tusolnak, és kevés a melegvíz.

– Nem akarsz kijönni most már te is? Kevesebb vizet pazarolnánk!

A tusolás sokkal tovább tartott így, mint rendesen. De ez több volt, mint tusolás. Csurom vizesen másztunk ki, és egymást törölgettünk közben. Aztán kezdtünk öltözködni.

– Kimegyünk a tengerpartra is ugye?

– Ha már itt vagyunk? Elvégre azért jöttünk, nem?

– Azért is! De először menjünk enni valamit. Ha ugyanaz lesz, mint Bukarestben, akkor kikérjük a konyhafőnököt, filézve és grillezve.

Az étterem tele volt, de találtunk szabad asztalt. Egy fiatal lány jött oda, és étlapot tett le mind a kettőnk elé. Elmélyülten szemléltük a választékot. Minden volt itten, kagyló, hal vadhús, ami csak szem, szájnak ingere.

– Mit kérsz előételnek?

A lány, aki még most is ott állt az asztalunknál és várta a rendelésünket, kikerekedett szemmel nézett rám.

– Maguk magyarok?

– Miért? Ha magyarok vagyunk, akkor nem szolgálna ki? – támadtam neki rögtön vádlón.

– Ó dehogy! Csak én erdélyi vagyok, és itt nem igen fordulnak meg magyarok.

– A barátnőm még magyar. Illetve fogalmazzunk úgy, hogy magyarok vagyunk, mert én is ott születtem, csak most másutt élek, különböző okok miatt. Valahogy nem tetszett az a paradicsom, és elmentem egy olyan helyre, amiről azt beszélik, hogy tejjel mézzel folyó Kánaán. Részben igaz! Tej is van, meg méz is, de nem folyik csak úgy. Meg kell dolgozni érte!

– Ha ajánlhatok, akkor nagyon finom a kagylósaláta!

– Tudja mit? Vagy ha megengeded, hogy tegezzelek, mert még nem vagyok nagypapa, akkor hozzál azt, amit gondolsz. Rád van bízva!

– Köszönöm a bizalmat! Én egyiket sem kóstoltam, mert azt nem tehettem meg, de nem csak én, senki sem, akik itt dolgozunk, de a vendégeink nagyon dicsérik.

– Figyelj! Ha meg nem sértelek, akkor meghívnánk egy vacsorára!

– Nagyon szívesen elfogadnám, de nem tehetem.

– És ha megvárnánk, amíg leteszed a „lantot”, a munkát?

– Akkor sem lehet, nem engedi a főnökség, és ki is tennének azonnal. Itt jól tudunk keresni, mert valutában fizetnek az emberek, és abban is adnak borravalót, ha adnak. Mert nem mindig adnak. Sőt le kell adnia mindenkinek azt, amit aznap kapott, és utána szétosztják. De még így is jól keresek, nem panaszkodhatom, ahhoz képest, akik otthon a falumban dolgoznak, hasonló munkakörben. Megyek, mert ha meglátják, hogy itt társalgok veletek, szólni fognak.

– Nem kéne elhívni, este diszkózni?

– Nem egy rossz ötlet Andikám, ámbár nem tudom, hogy elfogadja–e, a hallottak alapján.

Nemsokára már jött is vissza és hozta a kagylósalátát.

– Jó étvágyat! Összeállítottam a menüt, és most el is mondanám, hogy megfelel–e nektek is. Gondoltam hozok rántott csirkét kétféle körettel, salátával. Édességnek, meg vargabélest.

– Nem hangzik rosszul! De én pofátlan leszek. Ha tudnál, akkor hozzál nekem halat, mert láttam, hogy van.

– Folyami halat vagy tengerit?

– Ha van rántott ponty, akkor azt kérnék!

– Lesz! És valami italt, ha szabad?

– Valami jó kis bort. Nem muszáj külföldi, jó a román is, csak vörösbor legyen. Tudom, nem illik a halhoz sem, meg a csirkéhez se nagyon dukál, de a fehéret nem szeretjük. Az olyan semleges. Érted ugye? – kacsintottam rá!

Már a vargabélesnél tartottunk, és szóltam a helyes lánynak, hogy kérjük a számlát. Nem volt vészesen sok, még nyugati szemmel sem. Ezért az egész dőzsölésért 55 svájci farnkot kellett fizetnem. Hatvanat adtam persze.

– Ne haragudj, megyünk majd a diszkóba. Gondolom, addigra már szabad leszel, és szeretnénk legalább oda meghívni.

– Sajnos oda sem mehetek le. A szálloda szolgáltatásaiból, mi semmit sem vehetünk igénybe, még ha lenne is rá pénzünk. Viszont én kérnék mást. Most lesz majd a születésnapom, és szeretném meglepni magamat egy magnós rádióval. A pénzem megvan rá, de én ugye nem vehetem meg. Megtennétek, hogy megveszitek nekem? Hozom is a pénzt rögtön.

– Tudod mit? Reggel, gondolom, te szolgálsz ki szintén. Akkor nyitva is van az üzlet, és akkor megvesszük neked.

– Jó szórakozást nektek, és a reggeli viszontlátásra!  

– Na most aztán, tényleg a mennyekben érzem magamat, de gondolom te is?

– Igen, valahogy úgy. De „megszenvedtünk” érte, nem?

– Ahogy vesszük. Ha belegondolok, hogy ezek az emberek talán soha sem kóstolhatnak bele, ilyen ételekbe, és nem élvezhetik a tengerpartot, meg sok minden mást, pedig csak szinte karnyújtásnyira van tőlük, akkor ideges leszek. Nem akarok én „megváltó” lenni, de ez így valahogy nincsen rendben! Egy kiválasztott réteg az, akik ehhez hozzájutnak, és erre mondják azt, hogy kizsákmányolás nélküli társadalom! Olyan nincs manapság, és talán nem is volt! Kint Izraelben van egy életforma, ami nekem is nagyon tetszik. A kibuc. Nem azért, mert a nagybátyám is ilyenben él és jómagam is megtapasztaltam milyen. Ez valóban olyan „emberi” közösség. Akkor, amikor a borzalmak után kitántorogtak oda, ez látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak, Senkinek nem volt semmilye, és összefogtak, megpróbáltak együtt élni, együtt, dolgozni, és együtt gyarapodni. És csodák csodája, ment! Sőt a mai napig megy! Volt olyan is persze, hogy nem!

– Erről már nagyon sokat hallottam. Meséld tovább, mert ez érdekel!

– Gyere, menjünk ki a levegőre! A diszkó csak éjfél után kezd. Menjünk sétálni, ahogy terveztük, és persze közben mondom majd tovább.

Telihold volt, mindent ezüstösre festett fényével. Elindultunk, és alig mentünk pár lépést feltűnt a végtelen tenger.

– De csodálatos! Most látok először tengert! Mindig elképzeltem, hogy milyen lehet, hiszen tévében, filmeken annyiszor látni. De a valóság, az sokkal szebb.

– Majd holnap megnézzük a naplementét és fürdünk egy nagyot az aranyhídban is. Kicsit olyan, mint a Balcsin, csak nagyobban. De gyere, menjünk tovább, aztán valahol találunk majd egy csendes padot.

Lábaink belesüppedtek a finom szemcsés homokba. Levettük a cipőinket, és mezítláb mentünk tovább a selymes homokban. Találtunk is egy csendes kivilágítatlan környéket, közvetlen a vízhez közel, ahova letelepedtünk.

– Akkor most folytatnád, amit elkezdtél?

– Szóval ott hagytam abba, hogy összeálltak az emberek. Azt szokták mondani, semmiből csak dupla semmi lesz, de nem így történt! És az sem jött be, hogy közös lónak túros a háta! Voltak összezördülések az elején, de vagy az egymásrautaltság, vagy a kényszer elsimított mindent. A semmiből termőföld lett, aztán gazdaság, és lassan–lassan minden.

– Te, ez egy kicsit olyan, mint egy mese.

– Olyannak tűnik, de higgyed el, valóság ez! Az ország szellemi elitjének nagy része kibucnyik. Érthető, hiszen nem kell nap–napi gondokkal szembenéznie. Nincs arra gondja, hogy a hónap végén miből vesz ennivalót. Arra sincsen gondja, hogy a hó elején miből fizesse a rezsiket. Minden el van intézve, előre tervezve. Neki csak az aznapi munkáját kell elvégezni! És nincs olyan sem, hogy valakit kihasználnak, vagy úgy érezze, hogy a többi kitol vele. Minden három hónapban összeülnek, és megbeszélik, ki hol is dolgozott eddig, mi a véleménye, mi a tapasztalata. És mindenki sorra kerül egy éven belül, minden munkakörben szinte. Vezetőt is csak egy évre választanak. Mindenkinek van külön háza, és úgy rendezi be, ahogy akarja, a saját ízlése szerint. Mert évente egyfajta „nyereségrészesedést” is fizetnek, amit mindenki arra fordít, amire akar. Ha akar utazik, ha akar öltözik, de minden alapvető dolgot megkap a kibucban, és az mindenkinél egyforma. Ha te nem akarsz ugyanolyat, amilyen a másiknak van, akkor tudsz venni, amilyent te szeretnél.

– Ezt látni kéne, mert az elmondottak alapján, valami egészen jó dolog lehet!

– Évente, több ezer önkéntes fiatal jön dolgozni a kibucokba, és nagyon élvezik. Az Észak–Európa–i lányok ide jönnek fiút keresni. Nagyon sok aztán le is ragad a kibucokban, és családot alapit.

– Én ezt soha nem fogom látni!

– Biztos vagy benne? Az élet elég hosszú! És még ki tudja mi lesz? Ha ki is nevetsz, és talán hihetetlennek tűnik most, ezek a társadalmi formák, mint ez is vagy a Szovjetunió, szét fognak esni. Lehet, hogy hatalmas durranással, vagy anélkül, de nem fogják tudni tovább működtetni! Képtelenek lesznek tartani! Az emberek már nem lesznek olyan türelmesek, mint most, és nem fognak tudni annyit ügyeskedni sem! Egyszer el fog ez is pusztulni, és más jön majd a helyébe. A történelem ezt már párszor bebizonyította.

– Igazad lehet! Csak az a kérdés mikor, és én megérem–e?

– Nem azt mondom, hogy pont most, de cirka még húsz év. Úgy, hogy meg fogod élni, sőt a gyereked már élvezheti is majd!

– Milyen jó is lenne, de olyan jó itt veled álmodozni! Tudom, hogy haza kell majd mennem, és otthon a borzalom vár még rám, de nem gondolok most erre. Átengedem magam a pillanatok varázsának.

Elég sokáig maradtunk lent a parton és élveztük a nyári estét.

– Ismered a csillagképeket? – mutattam az égboltra

– A csillagjegyeket igen, de az égbolton levőket nem.

– Én sem teljesen, csak egy párat, amit megtanítottak nekünk tájékozódás végett. Nézed csak azt a fényes csoportot, azok innét nézve fényesebbek, mint a többi. Az a Göncől. Kettő is van ilyen, mert van Kis Göncöl, meg van Nagy is. De, hogy melyik, melyik, azt nem tudom. Én ezt ismerem, mert ez alapján tudhatom, merre van észak. Otthon van egy csillagkép térképem, de tüzetesebben még soha nem tanulmányoztam át.

– Fázom egy kicsit. Nem kéne visszamenni, hátha kinyitott a diszkó.

– Ahogy akarod!

Lassan indultunk vissza. Cipőinket a kezünkben lóbálva mentünk. A tenger lágyan hullámzott, és a Hold ezüstösen csillogott vissza a vízről. Bele–belegázoltunk a habzó hullámokba és élveztük, ahogy a hullámok simogatják a lábunkat.

– Szerintem a víz most sokkal melegebb, mint a levegő.

– Persze! Most adja ki magából az egész nap elnyelt meleget. Ilyenkor a legjobb fürdeni. A Balcsi is hasonló, csak kisebb víz, mint a tenger. Amikor lent voltunk a Balcsin, legtöbbször mindig este mentünk nagyokat fürödni.

– Nem megyünk be egy kicsit most?

– Nincs rajtunk fürdőruha… vagy csak simán a la natur?

– Miért ne? Nincs itt senki rajtunk kívül. Senki sem láthatna meg minket, és ha meglát, attól még nem lesz semmi baj!

– Nem az a gondom! Mi van akkor, ha valaki csak poénból elviszi a rongyainkat? Kissé messze van a szálló, hogy vissza tudjunk menni. És ha oda is érnénk, hogy mennénk be? Tudod mit? Ha beérünk a szállodába, felmegyünk a szobába, és magunkra rántunk valami fürdőruhát, és ha kijövünk a diszkóból, akkor lemegyünk fürdeni.

Elég öreg este volt már, mire visszaértünk a szállóba. Kis feltűnést keltettünk, mert mezítláb trappoltunk be a recepcióhoz. Gyorsan rendbe szedtük magunkat, és mentünk is vissza a diszkóba. Nem volt üres asztal, csak a bárpult előtti magas bárszékeken tudtunk helyet szerezni. Egy gyufaszálat nem lehetett volna elejteni, annyian voltak. És persze bömböltek a hangfalak.

– Mit kérsz?

– Amit te! Ittál már White–Ladyt?

– Az mi?

– Koktél. Egy rész whisky, egy rész gin, hozzá egy kis citrom, tripli sec, és a pohár szája be van cukrozva.

– Jó, akkor egy olyat.

Megrendeltem az italokat. A mellettünk levő bárszéken egy harminc körüli nő figyelt minket árgus szemmel. Aztán bátorságot gyűjtött, hogy megszólítson.

– Kaphatnák egy kis tüzet?

– Parancsoljon – nyújtottam felé az öngyújtómat.

Rágyújtott, de nem vette le rólam a szemét.

– Gyere, menjünk, táncoljuk – fogtam át Andi vállát.

– Itt hagyhatom a táskámat?

– Ha nincs benne érték, akkor igen. Nem mintha félnék attól, hogy valaki ellopja, mert nem úgy néz ki a társaság. Itt majdnem mindenki külföldi.

– Nincs benne szinte semmi, csak kölni, meg dezodor és fésű.

A táncparkettre úgy kellett befurakodni, de aztán ki tudja hogy’, egyre beljebb sodródtunk. Legalább egy félóráig ráztuk magunkat, aztán valahogy visszavergődtünk a székeinkhez. Minden ugyanúgy volt, ahogy otthagytuk. Sőt a nő is ott ült, és szopogatta az italát.

– Elmegyek „oda”! Rögtön jövök!

– Menjek veled, vagy megtalálod egyedül is?

– De szemtelen vagy! Azért annyira nem vagyok hülye! Nemzetközi jelzése van. Csak akkor lesz pechem, ha nincs jel, hanem csak románul van kiírva. De akkor sem gond! Ahová a nők mennek.

Ottmaradtam egyedül. Előkapartam a füveimet, és rágyújtottam. A nő persze megkérdezte, nem kínálnám–e meg, majd miután megkapta a cigarettát, megkérdezte, nem akarok–e elmenni vele.

– Sajnálom, de foglalt vagyok! Nem kérek a szolgáltatásból!

– Esetleg máskor?

– Ma egészen biztosan nem!

Közben Andi is visszaért.

– Gyere, menjünk vissza rázni! – hívtam.

– Hagyjál már egy kicsit ülni is! Most ültünk csak le!

Kissé kényelmetlenül éreztem magamat, mert a nő egyre szemtelenebbül fixírozott. Lehetetlen volt nem észrevenni.

– Te, ez a csaj téged néz. Ismered valahonnét?

– Egy fenét ismerem! Van talán valami rajtam, ami kihívó, vagy tudom is én? De kit érdekel!?

– Azt látom, hogy téged szeretne, és azért akarsz inkább táncolni. Gyere, cseréljünk helyet!

Miután megtörtént a helycsere, a hölgyemény vette a lapot és továbbállt vadászni.

– Na, ezt leráztuk! Biztosan ki akart veled kezdeni! Rossz konzumcsajnak néz ki.

– Az is! Mikor elmentél, próbálkozott, de mondtam, hogy nem kérek a szolgáltatásaiból. Ennek ellenére itt maradt, amíg nem léptél közbe.

– Ja édesem, a nők pillanatok alatt meg tudják magukat egymással értetni anélkül, hogy egy szót is váltanának. Most mehetünk már vissza, táncolni?

Volt vagy hajnali három, mikor figyelmeztették a társaságot, hogy hamarosan zárni fognak.

– Na, akkor menjünk.

– De nem aludni, ugye?

– Ha aludni akarsz, majd a tengerparton is megteheted. Dupla örömben lesz részünk, ha igaz: egyszer a napfelkelte, na meg egy jó fürdés is.

– Csak egy a baj! Nem hoztam törülközőt!

– És? Ott vannak a szabad nyugágyak. Ilyenkor egy teremtett lélek nem lesz ott.

Bár úgy lett volna! Na, nem mintha zavart volna minket, de nem csak mi ötlöttük ki a hajnali fürdőzés gondolatát. Vagy tíz–tizenkét pár volt ott, és élvezték az enyhe nyári hajnalt, na meg egymást is.

– Úgy látszik, nem csak a mi fejünkben kattant be a hajnali fürdés! De láthatod, senki sem zavartatja magát.

Letelepedtünk egy szabad nyugágyra, és kezdtük magunkat kihámozni az összeizzadt gönceikből. Utána irány a tenger, futólépésben!

– Juj ez így hideg!

– Ne visítsál! Így elsőre persze, de majd megszokod.

A víz teljesen felfrissített mindkettőnket. Visszamentünk a nyugágyainkhoz. Lassan derengeni kezdett. Valahol a város mögül kezdett egy vékony pászma fény utat törni magának. Először csak alig észrevehetően félhomállyá vált a sötét, majd ez egyre erősödni kezdett. A szürkeséget hamarosan a derengés váltotta fel, majd kivilágosodott. De a Nap fényes korongja még nem akarta magát megmutatni. Úgy látszik a Föld másik felén tett körútja kifárasztotta egy kicsit, és még a szépítkezéssel volt elfoglalva.

– Oda nézz, most kezd felkelni a Nap!

Lassan komótosan kezdett felkúszni a horizontra, hogy utána teljes fényárba borítson mindent.

– Ez csodálatos!

– Az biztos! Egyszer, ha megélem még, szeretném megnézni ugyanezt, valahol az egyenlítő környékén. Láttam egy filmet erről, fantasztikus lehet.

Hogy teljesen kivilágosodott, megjelent egy rendőrjárőr is. Ketten mentek nagy komótosan, de ügyet sem vetettek a korai fürdőzőkre. Pedig voltak egy páran „monokiniben” is, nem csak bikiniben.

– Na, jóból is megárt, ha sok! Menjünk a szobánkba, otthon folytatjuk!

Elég nagy hancúrozást rendeztünk az ágyban, aztán el is nyomott bennünket az álom. Arra ébredtünk, hogy porszívó kezd köhécselni a közelünkben. Féloldalt felkönyököltem. Egy takarító néni serénykedett. Nem zavartatta magát, sőt azzal sem törődött, hogy a lepedő, amivel takaróztunk, elég sokat hagyott szabadon meztelen testünkből.

– Jó reggelt! Egy perc, és itt sem vagyok. Legközelebb akasszák kívülre a kis táblát, hogy „kérem nem zavarni”, és akkor nem török majd be!

Köpni, nyelni nem tudtunk, csak egymásra néztünk, és jót röhögtünk.

– Na, nem semmi! Itt még a takarító néni is beszél idegen nyelvet!

– Azért várhatott volna még, egy órácskát. Még csak tíz!

– Mennyi? Tíz? Akkor ugorjunk tusolni és igyekezzünk, mert nem kapunk reggelit!

Fél tizenegy elmúlt mire beestünk az étterembe. Pár vendég még mozgott, de már mindenütt szedtek le. Aztán megjelent a mentőangyalunk, a kis erdélyi pincérlányka.

 

 /folyt. köv./

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

Szerző Avi Ben Giora. 453 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.