kisslaki : Léghajó a Hősök terén 1896. – befejezés

A tiszta, szűzi erkölcs, mindig elnyeri méltó jutalmát. *

 

 

Nem látszott rajta, de Zita nénit nagyon megviselte a rázúduló teher, amelyet öccse váratlan halála rakott a vállára. Behunyta szemét, s a ráváró nehéz napokra gondolt. El kell rendeznie valahogy Teréz életét.  De most, mindenekelőtt, öccse temetését kell intézni…   

A fiákerrel éppen ráfordultak a Múzeum körútra, s egy pillanatra feltűnt a Belvárosi Ferences templom. Most úgy nézett ki a környék, mint egy bábeli építkezés. Hajdan, mint fiatal lány, gyakran kísérte öccsét ezen a környéken a Piarista gimnáziumba. De most nehezen igazodna el errefelé. Bárhová néz, megváltozott minden. Utcák s házsorok tűntek el. 

Ha a rég elhalt lakók lelkei hazajárni kívánnának, biztos, hogy utat vesztve, tanácstalanul botorkálnának az alvó kubikusok között.

*

Ervin is meghalt; túl nagy árat fizettek Annával a rövid időre kölcsönkért mennyországért. Pedig hajdanában ragyogó papi pályát jósoltak neki. Ám a véletlen összehozta Annával — egy olyan mulatóhelyen, amelyről nem illik társaságban beszélni — és halálosan beleszeretett. A család azonnal megszakította a kapcsolatot a fiatal teológussal. Keller urat ez egyáltalán nem érdekelte. Mennyei tüneményként imádta Annáját. Mikor keserves kínok közt, a végtelen vajúdás után, megszülte a babát, megadta neki a sors azt a kegyet, hogy még hallja a pici újszülött nyekergő macskanyávogását, és rámosolyoghasson, mielőtt meghal. Túl későn lett boldog ember.

A temetés után azt hitte, hogy öccse az eszét veszti a fájdalomtól. Az újszülöttet magával vitte egy dadával Keszthelyre. — Szerencsétlen Ervin. — Sokáig tartott, míg eltompult benne az üresség. De felesége helyét sose töltötte be más asszony. Terikét ő is csak akkor küldte vissza ide Pestre az öccséhez, mikor már — szégyen bevallani — nem bírt vele. Ahogy megtanulta Keszthelyen a kislány a betűvetést és az olvasást, a bohó bakfis azt hitte, hogy több tudomány nem is kell egy lánynak, mert ennyi már elég a gyerekszüléshez. Na, persze, meg a férjhezmenéshez. Meg aztán leckemagolás nélkül is, csak úgy, minden erőfeszítés nélkül, bögyösödött magától.

— Hát nincs igazam, néni? — feszítette előre blúzát, ahonnan selyembörtönből, szép almakeblei szabadulni vágytak. 

Zita néni — emlékezett vissza e képre — már majdnem rábólintott. De észbekapott; még gondolatban is bűn az ilyen bakfisfecsegéssel egy pedagógusnak egyetérteni. Még ha igaz is… 

Megállt a fiáker. Kinn az utcáról beharsogott egy marsírózó század nótája, és a ló előzékenyen állt egészen addig, míg az utolsó baka is el nem tűnt a szeme elöl. Zita néni előreszólt a kocsisnak, hogy még a New York előtt forduljon be az első utcába, és az oroszlánkapus ház előtt meg is állhat.

*

A temetés és a rákövetkező napok egybemosódtak. Az újságok részletesen beszámoltak még a koporsót követő honorátoros urak életéről, rangjáról is. Az elhangzott búcsúbeszédek teljes szövegét is leközölték a lapok, sőt a „szentmihálylovak” személyes adatait, családi állapotát, önéletrajzát is nyilvánosságra hozta az „Úrlovas” nevű, nemzetközi folyóirat. És ez így ment a végkimerülésig. Csak Keller Ervin neve maradt már örökre közömbös számukra. 

*

Még pár nap eltelt, amíg az utolsó vendég is kézcsókkal elbúcsúzott a Keller hölgyektől. Végre újra csend lett a hűs, biztonságot sugárzó falak között. Yvette, az új szobalány, akit Sárinak hívtak Kelenföldön — ez is szép név egyébként —, teát szervírozott, és muránói kristályüveget állított Zita néni elé: benne konyak várt nászra a teával.

A néni egy darabig Terikét fürkészte, majd megszólalt.

— Lányom, te gyereket vársz.

— Igen tante. Ezt az Albin gyereket várom. Jön vasárnap. Úgy vettem ki a leveléből, hogy szerelmes, és már a mátkáját is kiszemelte. De mindenképpen a nénivel akar beszélni először, mert fél, hátha kosarat kap tőlem. De a néni honnan tudja? Írta talán?

— Ne tréfálj! Te terhes vagy!

— Igen — hajtotta le fejét a lány. — Gondolom, emiatt is jön. Meg talán lánykérőbe.

— Kitől akar megkérni?

— Zita nénitől.

Az öreg hölgy nem válaszolt. Konyakot töltött magának. A tea már sejtette, hogy ő itt már felesleges. Elmarad az esküvő. Terike is csendben volt. Már azt hitte, hogy az öreg hölgy elaludt, de amaz váratlanul, halkan megszólalt.

— Én most nem mondom neked, hogy ez az ocsmány bűn az égre kiállt. Azért nem, mert erre azt válaszolnád, hogy ha így lenne, akkor zavarná a pokoli ricsaj az angyalokat. Engem meg feldühítenél. Albint meg visszaküldjük, hogy jelentse be az esküvőt. Az idő sürget. De nem Keszthelyen, hanem az én birtokomon, Somogyszentpálon. Aztán még tőlem is kap szép hozományt — simogatta meg a lány haját.

Mit mondhatott erre Teréz? Semmit. Lehajolt és megcsókolta az öreg leánynevelő kezét.

*

Éppen delet kongott a Belvárosi templom harangja, mikor Yvette bevezette Albin urat. Zavartan kézcsókkal üdvözölte a hölgyeket, majd Zita nénihez fordult, s rögtön a tárgyra tért:

— Drága igazgatónő! Meg szeretnék nősülni! — Teréz szemlesütve pironkodott, és az asztalterítő rojtjait babrálta.

— És ezt mért közli velem, tanár úr?

— Mert szeptembertől már nem tudok önnél tanítani. Esküvő, meg nászút…

— És ki a kiválasztott?

— Pataki Zsófia. A péceli földbirtokos lánya. 

Terikét e név hallatán mintha villám sújtotta volna, úgy zuhant a szőnyegre. Nagy lett a ribillió! — A repülősót, Sára! Lódulj! — Az ijedségtől Zita néni még a pesti nevét is elfelejtette a lánynak.

— Szegény Teréz, azt hitte, hogy maga az ő kezét kéri tőlem — súgta a kántornak.

— Ó, én tulok! De hát kedves Zita néni! A legfontosabbat még nem mondtam. A kisasszonynak is vendéget hoztam. Tóth Istvánt, a prágai tűzoltótisztet. Lenn ül a hallban. Nem merte magát bejelenteni. A szüreti bál után majdnem duelláltunk is, mert szerinte én durva módon közeledtem volna a kisasszonyhoz. Mert ők a bálon beleszerettek egymásba. S most, mielőtt visszautazik Prágába, csak azt kérdezteti, hogy merhet e remélni? Szó szerint: hogy „a gyertyaláng napba nézhet-e?”.

— Hívja csak fel! — pihegte Terike, s halovány mosollyal rendezte ruháját. 

*

Tóth István pár napig még a Keller házban maradt, míg elintézték a hivatalos ügyeket. A következő vasárnap a két szerelmes már Prága felé robogott, első osztályú kupéban. Zita néni már kifelé indult az állomásról, mikor egy piros sapkás hordár rohant utána.

 — Asszonyom, a keszkenője! — s evvel átnyújtotta a fekete csipkés díszkendőt. Biztos, amikor integetett a vonat után, akkor veszítette el.

A néni megfordult. Megismerte a hordárt, aki annak idején a lónak adatta a kalapját. Kedvesen biccentett, és egy koronát adott neki borravalónak, mert elég józannak látszott. A hordár gálánsan szalutált, és kikísérte a finom hölgyet a fiákerstandig. Csak azután ballagott be a restibe.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: kisslaki
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de