Pápay Aranka : Összefércelt sorsok – 35.

Befejező rész: És így tovább… tovább

 

 

Időnként megjelenik nálam is a családom, olyankor Árpi javít, szerel, hogy ne kelljen mindenért mestert hívnom.

 

1997 Karácsony Gergővel és még Sanyival (kép nincs meg szerk.)

 

Juditka kisfia, Gergő egy mérges kitörésemre így fogalmazta meg az állapotomat:

— Keri, ne mondd, hogy tehetetlen vagy. Csak egy kicsit nehezebben mozogsz! — és meggyőző eréllyel nézett körül az akkor tíz éves bölcs.

A karácsonyi gyertyagyújtás perceiben három éles kis dallam vág bele a magányos, halk zenehallgatásba. SMS üzenet, pár kedves szó, Judit és Gergő. Aztán a vezetékes telefon szól; a vonal másik végén Árpi, majd sorban a család minden tagja, egy köszöntés erejéig…

— Holnap megyünk!

    Másnap megtelik a lakás élettel, szeretettel, gondoskodással.

De az ünnepek elmúlnak, az ajtó becsukódik a hozzátartozóim után. Tudtam, rájuk számíthatok, de…

Mintha kiment volna belőlem az erő, amikor egyedül maradtam… ízületeim fellázadtak, pár lépés után le kellett ülnöm, kerekesszékben kötöttem ki. Rémülten kerestem volna támaszt… főleg lelkierőt adót!

A doktornőm elsősorban fizikoterápiát javasolt.

A hatvankét napos ORFI-kezelés kicsit helyrerázott, és oda nem csak a családom, a keresztgyerekeim és Zsuzsa járt be hozzám gyakran, de a dunántúli és a „Marczis” barátaim is meglátogattak. A pszichológus azt mondta, ne a mások segítségét, ne a mankót keressem. Bennem van, hát legyek magam a mankó. Össze kellett szednem magam.

Átgondoltam: Teljesen egyedül, így élni, elég kemény feladat lesz. Hozzátartozóim nyolcvan kilométerre laknak. Tehát mindent magamnak kell elrendeznem magam körül. Csak néha lázadoztam egy ideig, amíg lezajlott bennem; döbbent fájdalom —, rémült tanácstalanság —, düh —, lecsendesedés —, belátás —, útkeresés — végül az egyre ritkuló néma panasz… amit úgysem hallott senki. Akkor meg minek…?

Mégis; amíg van feladatom, addig élhetek. És viszont.

Feladat kell!

Az persze jobb lenne, ha érezném is, hogy szükség van rám, vagy a munkámra! — Méláztam a rengeteg időmben.

Gyakran emelgettem a telefont, hosszasan beszélgettem, egyre nagyobb számlákat fizettem. Rengeteget rádióztam, magnóra rögzítettem a kedvenc zenéimet, verseimet, színeztem velük barátaimnak, rokonoknak küldött hosszú monológokat. A család videó-készülékkel lepett meg. Gyomláltam a tévé műsorait, egyre kevesebb „kultúrnövényt” találtam, de azokat rögzítettem. Nekem ez egyáltalán nem volt elég.

Attila unokatestvérem, akivel együtt nőttem fel, végtelennek tűnő sok év után látogatóba hazajött Kanadából.                 

Végighallgattam mit élt át, és mégis mi mindent ért el ötvenhéttől eddig, a tizenhét éves koráig gondoskodó szeretetben élő fiú hirtelen idegenbe szakadva, aztán a boldognak hitt házasságból kidobott, kifosztott fiatal férfi és az átvészelt életveszélyes balesetek után magányos, már idősödő nagyapa.

Attila ittjártakor

Azt mondta, nem azért küzdöttünk eddig, hogy most feladjuk, mindig újra tudtam kezdeni, mint ahogyan ő is.

— Ki fogsz találni valamit, hisz fel kell állni és élni tovább, mert ezt az egy életet kaptuk, ezzel gazdálkodjunk — akkor kezdtem hinni, hogy még lehet itt dolgom nekem is.

 

                                                              

Az egyik vizsgálaton fiatal röntgenorvosnő kérdezte meg:

— Bocsánat, én nem tudom, mi az a Heine-Medin, amit említeni tetszik? — orvos nem tudja? Akkor mit várhatunk a hivataloktól? Nem is ismernek minket!

Iratrendezgetések közben kínálta magát a csokoládés dobozban lapuló levélköteg. Beleolvastam és ráébredtem, ezeket kell feldolgoznom, talán egyszer a nyilvánosság elé kerülhet, kik is vagyunk…

A naponta hozzám be-belátogató B. Erzsike látta, hogyan dagad be megerőltetett tollforgató csuklóm.

— Te, én beszéltem az unokámmal. Most akar számítógépet cserélni. Addig nem hirdeti meg, amíg meg nem nézed, hogyan tudnál azon írni.

— Sehogy. Soha nem tudnám megtanulni!

— Meg kell próbálni, azt üzente Norbi unokám.

Két hónap múlva a tévé Évgyűrük c. műsorában meghirdették a Néprajzi Múzeum Gyűjtőpályázatát, ami adta az ötletet —, beneveztem a kis közösségek története kategóriájába. Így hát kényszerültem megpróbálni a számítógépet…

Tizenhat hónapig dolgoztam a levelek feldolgozásán, egy ujjal pötyögetve a billentyűket. Rájöttem az írás gyönyörűségére… A pályázatomra kaptam egy Dicsérő Oklevelet, ettől kellően megilletődtem, de aztán a múzeum Adattára elnyelte a dolgozatomat, rácsukódott a feledés fedele. Elkezdtem átdolgozni, majd egy másik írásba fogtam a saját örömömre…

 

Árpival a Néprajzi Múzeumban

                                         

 

Az elektrotechnika egyre jobban nyomult be az életembe, a magányos perceket elűzni. Incselkedni kezdtem a gondolattal, hogy be kellene vezettetnem ezt a korunk csodája Internetet. Talán nem lehetetlen azt is megtanulni…

 „Lehet, hogy ez a kiöregedett számítógép nem is lenne arra alkalmas” — töprengtem. Aztán 2004 őszén mégis belevágtam.

Minden ember életét végigkísérik a helyes és helytelen döntések. Aki olyannyira bezártan él, mint én, nem hiszem, hogy ennél jobb döntést hozhat. Az átlagember legyint: csodák nincsenek, esetleg véletlenek… No, akkor ez mi volt? Csoda, de nem véletlen.

Már az első hónapban Kránitz Erzsi felhívta a figyelmem egy weblapra, ami számomra a csodák sorozatát indította el. Élt egyszer egy férfi, kincses magyar nyelvünk és a szépirodalom elkötelezett ápolója. Tiszteletére állított emléket a fia ezzel a honlappal. Befogadtak azon a fórumon, ahol a már ritka, de igenis létező emberséggel, a magyar nyelv, a költészet szerelmeseivel találkozhattam. Véletlenül semmi nem történik. Barátokra találtam. Ez a kapcsolat értelmet adott az eddig haszontalannak tűnő munkámnak, elindított egy új, értelmes úton. Tanultam, tanultam…

Aztán írtam, írtam… és ismét tanultam.

Nyomdakészre — elektronikus nyomdába küldhető formátumba — szerkesztek műveket, antológiákat, mese-, vers-, és prózaköteteket író társaimnak is, és begépelem olyanok jegyzeteit, leírt gondolatait, akik „csak” papírra írták, köztük Szidu írásait is. 

Már egy másik irodalmi honlapon javítom az apró hibákat, lektorálok, szerkesztek.

Érezhetem, szükség van a munkámra és ez erőt ad a holnaphoz is, ami ettől nem lett könnyebb, „csak” hasznosabb.

                                                 

Az első számítógépem

              

Ami már nem tartozik szorosan az intézeti történetekhez, további életünk is az adott sorsunk következménye. Kit megedzett, kit keserűvé tett ez a sors, és nem mindenki tudja zokszó nélkül elviselni.

Az úgynevezett „épek világában” is megtaláltam azokat, akiknek testi épségük mellett is csak összefércelt a lelkük, így a sorsuk is, de találkoztam az igaz emberséggel is, mint ahogy a kisebb-nagyobb testi bajaink mellett erős jelleműekkel, de találtam köztünk gyengéket, sőt gyűlölködőket is… Mi ez utóbbi, ha nem fogyatékosság? Senki nem fekete vagy fehér, a paletta színes mindegyik táborban. Mi pedig az egyik szín vagyunk.

Csak egy másik szín.

 

~~

Kaptunk ugyan egy-egy lyukas hálót a halfogáshoz, de azt fáradhatatlanul stoppolgatnunk kell, hogy legalább a már nehezen kifogott hal ne tűnjön el, ne merüljön vissza a tengerbe.

 

Mik is a fenti mozaikok? Emberi küzdelmeink sorozata és az eredményeink. Ezek rólunk szólnak! Ilyenek voltunk! Ilyenek vagyunk.

És ilyen velünk a világ.

 

 

~ Vége ~

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/