Én, Walt Withman fia a XX. század végén:
másfél dekádom sincs, hogy mindent összevéve
írjam krónikám a csillagok gyermekér?l,
kiével közös a sorsom, fények közt fekete,
de nagy-nagy éhség és nyújtózni vágyás –
mert ember nélküli ember-hit meg nem vigasztal,
tárgyaknak csodáit csodálni magamban, hiába,
hisz tudom az ölelkezések rohamát és az elalvásét,
fogantatásnak százféle módját ismerem –
mire is becsüljem hát a szepl?telent itt,
mocskoknak szélibe pottyantott csoda, akinek
dolga inkább az élet, mint a krónika –
borostás fejemben anyányi gondok, fejem magasabb’
emelem mint bármely vakondok, tör?dés gyötör
és éhségnek férge át-meg-átluggatja testem,
hatalom abroncsa szorítja fejem, de szívem
szabadon lüktet, csillagvilágok apró ritmusát,
sejtnyi igazát gigász egésznek dalolja,
Én, iderakva a századvégre új ezredet lesek,
nem a harcolót, de ki otthont teremt, s kit
megaláz ami énnékem napi étek és hír a szemnek,
mert kép a fülnek; gy?lölöm a metaforákat a kilóra
mért napi halállal, ínycsiklandó szadistákkal szép
emberi nemet; nem igaz, hogy krónikás ne sírja
a tollat, papírt, ami bénít elszáradt szemekkel,
s könyvtárnyi kérdéssé váljon egy kézrátétel melege,
fert?zött pipacs még sikoltó színe – én a csillagokat
embertelen hogy’ szerethetem, golyvás városainkban,
nyeszlett falvainkban, megsavanyult erdeinkben
meséknek h?se-gyermekembert hogy ne lássak?
Fekete leveg?t veszek fehér gondolathoz, túlél?k
vaksága tisztasága szememnek – elhiszem a példázatokat,
tudom, mindegyik velem esett meg, pedig csak írom,
még tudom az id?tlen szignót ide a század végire: Én,
de szüleim igazát el nem ismerem – menekülésnél
a jóság is kiül, akár a ragya, egy varangy dicsérete,
mikor én szólnék otthont, megérkezést gyertyás csöndhöz,
hol látni szemekben közös dobogást, örülni csöndet.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 19:02 :: Adminguru
