Kovács Lilla Katalin : Az én világom

Annak, akit érdekel. *

Anyai nagymamámat csak fényképről ismerem. Két megbarnult fotót őriz róla a család. Az egyik műtermi felvétel, talán hétéves lehet rajta, áll egy széken, karjával átöleli szépséges dédnagymamámat. A másik képen, már felnőtt nőként, egy varrótanfolyam csoportképén a hátsó sorból néz szembe a kamerával. A képen minden nőn pöttyös ruha van, biztosan az volt a vizsgadarab.

      Egy napon a háború végén, éppen nagymosást tartott, amikor tizenhétéves nagyfiát elvitték az oroszok. Utánuk rohant, úgy ahogy volt, kimelegedve, vizes háttal és visszarimánkodta gyermekét. Tüdőgyulladást kapott. Halálakor édesanyám még csak nyolcéves volt.

      Nagyapámról egyetlen homályos emlékképem van. Merevhátú faszéken ül egy alkonyi szobában és gyermeki szemem nagyon öregnek látja. Hatvanhét évesen halt meg, amikor én még csak hét éves voltam. Apai nagyszüleim elvesztése már fájdalmas volt, de nem  marcangoló, gyilkos fájdalom, hanem a szelíd belenyugvó. Évente néhány alkalommal találkoztam velük, nem volt túl szoros a kapcsolatunk. Lassan harminc éve már, hogy elmentek.

      Férjem apjával egyetlen–egyszer találkoztam, amikor meghívtuk az esküvőnkre. Nem jött el, többet nem kerestük vele a kapcsolatot. A temetését végig álltam, karommal óvón öleltem át unokáit, akiket soha nem látott. Milyen büszkén mutattam volna be őket a nagyapjuknak!   Nem volt kíváncsi rájuk. Koporsója körül a második feleségétől származó családja állt, mi pedig távolabb, mint sziget az óceánban, a kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Szívemhez az a nagymamám állt legközelebb aki vér szerint nem is volt a nagymamám. Soha nem született gyermeke, de nekem ő volt a Mama. Amikor édesapám még fiatal fiúként a városunkba került dolgozni, akkor hozzá költözött albérletbe. Idővel egyfajta anya és fia kapcsolat alakult ki közöttük. Amikor édesapám Újvárosi lányra vetett szemet és megvívta érte harcát a helybéli legényekkel, Mama felajánlotta, hogy az esküvő után költözzenek hozzá. Mama kilencvenöt évet élt meg, ebből kilencvenhármat tökéletes szellemi frissességben. Gyerekkoromban gyakran panaszkodott magas vérnyomásra, előfordult, hogy rázuhant a teraszra. Zúgott a füle a zuborgó vértől, ilyenkor rosszul hallott, szédelegve botorkált a lakásban. Mire betöltötte a nyolcvanat “kinőtte” betegségét. Az orvos aki évek óta kezelte, azt mondta ilyen nem létezik. Mikor a vizsgálat után távozott, az én nyolcvanéves nagyanyám megjegyezte édesanyámnak:

      – Te Juci, hogy ez az orvos milyen jóképű!

      Az az ember, aki az ő korában még ilyenekre is felfigyel, sokáig szokott élni. Talán az is segített, hogy minden reggel és este megitta a kis pohár likőrt vagy pálinkát. A vastag falú, kis kétcentes pohárkát máig őrzöm. Férjemmel szoktunk belőle néha inni, ketten ugyanabból a pohárból. Úgy hívjuk a Dédi pohara, hiszen Mama a fiaim megszületésével Dédivé lépett elő.  Úgy halt meg, hogy semmi néven nevezhető baja nem volt. Karácsonykor még velünk ünnepelt, három nap múlva szervezete lassan felmondta a szolgálatot. Édesanyámtól tudom, hogy bár nem volt magánál és félrebeszélt, de fájdalmat nem érzett. Éveken keresztül félre fordított fejjel léptem be szüleim ebédlőjébe. Nem bírtam elviselni a piros kanapé ürességét s azt, hogy nem nyúl felém lelkendezve az öreg, göcsörtös kéz. Ennek immáron tizenhat éve. A családunkban azóta nem volt haláleset.

      Időközben a fiaim felnőttek, egyetemre járnak mindketten. Férjem édesanyja velünk él. A szüleim nélkül pedig nem tudom és nem is akarom elképzelni az életemet. Egy évvel ezelőtt ünnepeltük az ötvenedik házassági évfordulójukat, az idén pedig azt, hogy a férjemmel huszonöt éve élünk együtt.

      Néhány évvel ezelőtt vettem észre, hogy egyre gyakrabban kell temetésre mennem, sorban haltak meg ismerőseim és munkatársaim szülei, házastársai s az utcánkbeli idős emberek.

      Apránként tudatosult bennem, milyen kivételezett helyzetben vagyok. Olyan, mintha egy védő, oltalmazó gömb venne körül, s bármerre fordulok ebben a gömbben, mindenütt megtalálom őket, akiket a legjobban szeretek. Félreértés ne essék, mi is megvívjuk harcunkat az élettel s olykor egymással is. Szorongunk, aggódunk, félünk, olykor kínlódunk, vergődünk, de mégis… a gömb sértetlen.

      Nem tudhatom meddig marad meg ilyennek a világom, talán évekig, talán már csak napokig, de nem tudok eléggé hálás lenni azért hogy ma két gyönyörű fiatalember szólít Anyának, s hogy bár éveim lassan már az ötven felé ballagnak, még mindíg van a világon három ember aki úgy hív: Kislányom.

      Simone Weil bölcs ember volt, tudta mi a fontos az életben, amikor leírta híressé vált gondolatát. Mert igenis:  „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Lilla Katalin
Szerző Kovács Lilla Katalin 51 Írás
"Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál, hogy a mítosz igazabb a történelemnél, hogy az álmok hatalmasabbak a tényeknél, hogy a remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat felett, hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra. És hiszem, hogy a szeretet erősebb a halálnál."