Kopácsi Judith : Torzított Tükörben

Köztársaság Tér 1956

 

Torzított tükörben

 

Megdöbbent? tendenciára figyeltem fel mostanában. Úgy t?nik, mintha Magyarországon úgy a széls?jobb, mint a Kádár féle kommunisták szeretnék kisajátítani, elrabolni jogos tulajdonosától, a Magyar Népt?l, az 1956-os forradalmat.

 

Egyik oldalról a „nem is olyan demokratikus ellenzék” a mártírokról szóló megemlékezését országszerte megzavarják és nyilas szín? zászlaikkal szennyezik be Budapestet. A másik oldalról történészek neveznek ki és avatnak ÁVÓ-sokat az 1956-os forradalom mártírjainak.  

 

De, amíg az el?z?n már a szemem sem rebben, az utóbbi igazán megdöbbentett. Különösen azon lep?dtem meg, hogy az egyik ezek közül az 1956-os intézetben m?köd? történész-kutató, aki valóságként fogadja el az 1956 utáni megtorlás perei során koholt állításokat.

 

Ez a történész az 56-os eseményeket és azok utáni politikai leszámolást más szempontokból kívánja értékelni, és ami számomra is megdöbbent?, nemcsak a perek ítéletében megállapított tényállásokat, felhasznált vallomásokat, dokumentumokban leírtakat, fogadja el valóságnak de, bizonyos esetekben még azt is eldönti, hogy a szemtanuk közül kit is tart hitelesnek. Így a vérbírók ítéleteit, a nyomozó szervek törvénytelenül kicsikart vallomásait, és a vádlók vallomásait, visszaemlékezéseit – lényegében kritika nélkül – megállapításai alapjává lépteti el?. Emiatt, az aggaszó tendencia miatt kénytelen vagyok egyetérteni Jobbágyi Gábor  és Kahler Frigyes által irt: „A hétsoros halálos ítélet”[1] cím? cikkben található megállapítással, amit válaszként írtak Kende Péter, Eörsi László és Szakolczai Attila az 1956 utáni megtorlás pereir?l szóló írásaikra:  ez nemcsak magában rejti 1956 ismételt átértékelését, de egyúttal a kádári megtorlás rehabilitálását is.

 

Erre a döbbenetes tendenciára akkor lettem figyelmes, miután elolvastam Eörsi László: Köztársaság Tér 1956 cím? cikkét.

Eörsi úr, könyvének bevezet?jében ezt írja:

1956. október 30.-án, hét nappal a sztálinista diktatúra látványos összeomlása után az „ancient regime” utolsó nyíltan mutatkozó hívei, a Budapesti Pártbizottságon tartózkodó pártfunkcionáriusok, államvédelmisták, katonatisztek szembeszálltak a támadó, alig szervezett, f?leg VII. és VIII. kerületi forradalmi szabadcsapatokkal.

Tény, hogy aznap a több órás harcból nagy szerencsével (a véd?k segítségére küldött páncélosok tévedésb?l a parancs ellenkez?jét hajtották végre) az ostromlók gy?ztesen kerültek ki, és az is tény, hogy a lefegyverzett véd?k közül többen a nekivadult tömeg brutalitásának estek áldozatául.

Eörsi szerint a történethez két epizód kapcsolódik.

Az ostrom el?tt két nappal a pártházba települt a HM megbízásából kilenc katonatiszt, hogy munkásmilíciát szervezzenek a „dolgozók” hatalmának megvédésére. Err?l azonban a támadók mit sem tudtak, tehát a konfliktus kibontakozásának ebben semmi szerepe nem volt.

Sokan nagyon fontos szerepet tulajdonítanak a nem létez? kazamaták körüli hisztériakeltésnek. A támadás f?leg a pártházban lév?, már illegálisan m?köd? ÁVH-sok ellen indult, az e szervvel szembeni általános gy?lölet érthet?vé teszi a legvadabb feltételezéseket is.

A cikk elolvasása után bennem több kérdés is felmerült:

 

1.      Bár tény, hogy Eörsi úr megpróbál egy igen részletes leírást adni az eseményekr?l, de vajon, mint történész azokat alaposan, minden szemszögb?l nézve analizálja is?   

 

2.      Elegend?nek, megbízható forrásnak tarthatók-e a nyomozati, ügyészségi, bírósági anyagok jegyz?könyvei, tanúvallomásai, valamint a pártház egykori véd?inek a Politikatörténeti Intézetben található visszaemlékezései, amit saját bevallása szerint kutatásaihoz használt, és azokat a forrásokat elég szigorú forráskritikával kezelte-e?

 

3.      Felteszi-e a kérdést hogy kik is voltak a valódi felel?sök ezekért az atrocitásokért?

 

·         Az alig szervezett, f?leg VII. és VIII. kerületi forradalmi szabadcsapatok, akik Eörsi szerint egy vaklármára gy?ltek össze a téren, mert azt hallották, hogy a Pártházban foglyokat tart az ÁVO, és társaik kiszabadítása érdekében intéztek támadást az épület ellen?

 

·         Vagy Kopácsi szerint (Életfogytiglan. 157 old.) (akit Eörsi szándékosan hagyott ki forrásai közül, mert mint Ö mondja, Kopácsit nem tartotta hiteles forrásnak) azok az egyes – a pártvezet?ség második garnitúrájához tartozó – funkcionáriusok, konzervatív, hatalmukat félt?, vagy csak halálra ijedt elemek, akik itt, ebben a házban akartak fegyveres „munkás?rséget” szervezni?

 

4. Hogyan döntene ugyanerr?l a kérdésr?l mai szemmel egy valóban demokratikus bíróság?

 

1. Adatok feltárása

Eörsi saját értekezésében is beszámol, hogy fegyveres támadástól tartva október 23-tól kezd?d?en a pártházban 40 f?s államvédelmi sorkatona és hat tiszthelyettes ?rködött, akik megfelel? mennyiség? fegyverrel lettek ellátva. Arról is beszámol, hogy október 28-án délel?tt Tóth Lajos honvéd ezredes megérkezett kilenc másik tiszttel, akiknek az volt a titkos megbízásuk, hogy „megbízható munkásokból kerületenként egységeket szervezve és felfegyverkezve biztosítsák a munkáshatalmat”.

 

Október 28-án Nagy Imre délutáni rádióbeszédében kijelentette többek között, hogy „a kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna.” Feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette a t?zszünetet, és meghirdette forradalmi Nemzet?rség megszervezését. A kibontakozás tehát történelmi tény lett.

Október 29.-töl már hivatalosan t?zszünet volt Budapesten. A harcok elcsendesültek, és már javában folytak a tárgyalások a különböz? felkel? csoportok és a kormány között. Joggal teszi fel Gosztonyi Péter „a Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza” cím? cikkébe a kérdést, „Mib?l következtettek (a pártházban lev?k) egy várható támadásra? Hiszen október 28-ig, ahol nem provokált az ÁVH, ahol nem lépett fel fegyveresen vagy orvul nem tüzelt a tüntet?kre, ott általában a felkel?k nem támadták meg az ÁVH objektumait, védelmi állásait.”

Ha csak, (mint Gosztonyi Péter is állítja), a Pártházat nem egy földalatti szervezkedés, katonai puccs elkészítésének központjának akarták volna felhasználni Nagy Imre új nemzeti programja, a nemzeti kibontakozás ellen.

Eörsi ugyan feltételezi, hogy err?l a puccsról a támadók mit sem tudtak, tehát szerinte ez nem lehetett az ostrom kiváltó oka. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy október 24.-töl kezdve „Tompa Károly, bár erre parancsa Orbán ÁVH-ezredest?l nem volt, a következ? napokban, a csapat ereje és intézménye fontossága tudatában, igen hetykén viselkedett. Nem a védelemre összpontosította figyelmét, hanem fegyveres karhatalmistáival ki-kicsapott a Köztársaság térre, hogy az ott véletlenül arra járó felkel?ket megriassza, megkergesse, s?t a „népi hatalom ellenségeib?l” még foglyokat is ejtsen.”[2]    

 Október 28.-ig igen magabiztosak és arrogánsak is voltak, ugyanis addig a szovjetek is ?rizték a házat.

De október 29-t?l – miután a szovjet csapatok els?ként a budapesti VIII. kerületb?l kezdték meg a visszavonulásukat (ami egyúttal a Pártház védelmére kijelölt három páncélost is jelentette) – ez a védelem már nem állt rendelkezésükre. S?t, azok a tüzértiszti f?iskolások, akik aznap két teherautóval érkeztek meg az orosz csapatok fölváltására (nem tudni kinek a parancsára) még aznap este vissza is lettek rendelve.

Gosztonyi szerint október 26-tól Tompa Károly többször is hívta Orbán Miklós ÁVH ezredest telefonon, fegyvert és er?sítést kérni, és bár ígértek, de nem küldtek semmit.  Október 29.-ére már az is tisztán látható volt, hogy nem számíthatnak sem a régi, illegális id?kb?l származó párttagok, sem a Honvédelmi Minisztérium több szakszolgálatának részvételére egy támadás során.  Amikor fegyverek tárolását kérték, a HM.-t?l az a válasz jött: nincsenek már érintetlen fegyvertárak, és szállítóeszközök sem voltak. Váradi vezér?rnagy pedig megtagadta, hogy gépkocsikat bocsássanak Tóthék rendelkezésére. Nem számíthattak a nagyüzemekben elhelyezett MDP pártbizottságok titkáraira sem, mert azok többsége Nagy Imre kibontakozásának hívei voltak, és így eleve elutasították a Tóth féle csoporttal az együttm?ködést.

Gosztonyi szerint október 29-én még több lényeges dolog történt.

„Az esti órákban az akkor még a pártház el?tt tartózkodó magyar katonai részleg – az a bizonyos páncélozott szállító járm? – elfogott a téren egy támadó szándék nélkül áthaladó civil fegyveres jár?rt. Két személy nemzet?ri igazolvánnyal rendelkezett, amelyet Kopácsi Sándor rend?rezredes írt alá, úgy is, mint a megalakulóban lév? Nemzet?rség országos parancsnoksága helyettes vezet?je. Ekkor már a Nemzet?rség lett a kormány új karhatalmi szerve, hiszen Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatában hivatalosan is feloszlatta a Belügyminisztérium államvédelmi szerveit, így a bels? karhatalmat is. Ennek ellenére a pártházban az elfogottakat, mint „ellenforradalmárokat” kezelték. Kihallgatták, majd katonai kísérettel a Mosonyi utcai rend?rkapitányságra küldték ?ket. Jellemz? a pártházban lev? politikai és katonai vezet?k tájékozatlanságára, hogy még ekkor sem tudták, hogy a budapesti rend?rség teljes egészében csatlakozott Nagy Imre nemzeti kormányához. Ott, a Mosonyi utcában persze a nemzet?röket elengedték. Ã??k vihették az els? hírt a környék civil fegyvereseinek, hogy a Köztársaság téri pártház „ávéhásokkal” van tele. Államvédelmistákkal, akiket a kormány feloszlatott. Tehát egy illegális alakulattal. Hogy ezt honnan tudhatták? Onnan, hogy október 29-én Tompa és Várkonyi emberei még ávéhás egyenruhában feszítettek, csak rájuk kellett nézni, uniformisuk árulkodott hovatartozásukról.”

Err?l az eseményr?l Eörsi cikkében csak ennyit említ:

 „Október 29.- én estefelé és éjjel fegyveres csoportok jelentek meg a Köztársaság téren, és ez nagy nyugtalansággal töltötte el a pártházbelieket. A karhatalmisták kilövöldöztek az ablakon, és foglyokat is ejtettek.”

Eörsi így folytatja az aznap esti eseményekr?l szóló beszámolóját:

„Este Tóth Lajos ezredes felderítésre küldte a VII. vagy a VIII. kerületi pártházhoz Asztalos János ezredest és Szabó Lajos alezredest. Visszafelé a civil fegyveresek lefegyverezték, de továbbengedték ?ket. Asztalosék a pártházban azt jelentették, hogy egy volt jutasi ?rmester vezetésével készül?dnek az objektum megtámadására. Mez?ék ennek alapján éjszakára vagy másnapra várták az ostromot, és ilyen értelm? jelentést tettek a HM vezet?inek és a BRFK-nak.”

A cikkb?l nem derül ki, hogy erre pontosan hol talált Eörsi hiteles dokumentumokat, miután mind Asztalos János ezredes és Szabó Lajos alezredes az életét vesztette ebben a fiaskóban, tehát err?l nekik már nem volt alkalmuk utólag részletes vallomást tenni.

Eörsi szerint a pártházban lév?k Október 30.-án már a hajnali óráktól észlelték a téren a mozgást, és azt is látták, hogy az Erkel Színház tet?teraszán – a pártépületre irányítva – géppuskát állítanak fel, mások, pedig a színházban és a fák között l?állásokat foglaltak el.

Gosztonyi Péter viszont teljesen az ellenkez?jét állítja ennek a napnak a kezdetér?l:

„Lovas Márton pártalkalmazottól tudjuk, de mások is említik, hogy 1956. október 30-án a reggeli órákban is még minden nehézség nélkül be lehetett jutni a pártházba. Sem az épületbe igyekv?ket, sem azokat, akik valamilyen okból elhagyták a házat, nem igazoltatták. Fegyveres felkel?ket, illetve akkor már nemzet?r csoportokat még senki sem észlelt a téren vagy a környez? utcákon gyülekezni. Vagyis: a nap úgy indult, mint az el?z?k. Nyugalomban.”

Ellenben: 

„Október 30-án, még szürkületben egy, mások szerint két teherautó érkezett a Köztársaság térre, és megállt rakodni a pártház elõtt. A Szamuely laktanyából a hadtáp küldött élelmiszert Tompáéknak. Rend?r-egyenruhák is érkeztek. Az volt a parancs, hogy az eddig az államvédelmisek számára rendszeresített uniformist a bels? karhatalmisták a kék posztó rend?regyenruhával cseréljék fel.

Kinek az utasítása lehetett, hogy a Pártházban lev? ÁVH-sokat rend?regyenruhába öltöztessen át?  Az Gosztonyi szerint kizárt dolog, hogy az utasítás Nagy Imrét?l jött volna, hiszen köztudott volt, „hogy az ÁVH-t annyi b?n terhelte – gondoljunk a Magyar Rádió el?tti sortüzekre, a Kossuth Lajos téren október 25-én történtekre, hogy csak a forradalom alatti b?ntettekr?l beszéljünk -, hogy a „légiót”, a párt er?szakszervét a nép követelésére fel kellett oszlatni.”

Eörsi szerint október 30.-án miután sem a karhatalmisták, sem, a katonai törzs nem volt hajlandó Mez? Imre felszólítása ellenére sem távozni a Pártházból, tudván, „hogy (miután a kormány testületüket feloszlatta) az ÁVH-sok helyzete a legveszélyesebb, ezért javaslatára a karhatalmisták rend?regyenruhába öltöztek át”.

Szóval hogy is volt ez?

Adva van egy törvényen kívül helyezett szervezet, akiket, hogy álcázzanak, átöltöztetnek rend?regyenruhába. És senki nem gondol arra, hogy ezzel a „hadicsellel” mindjárt meg is fosztották az új egyenruha visel?jét mindenféle nemzetközi jogától! Hogy ett?l a pillanattól kezdve „ha elfogják, legtöbb esetben a halál vár rá. F?leg, ha mindez „rendkívüli állapotok” ideje alatt történik. És Magyarországon 1956. október-novemberben, ha nem is polgárharc, de forradalom és szabadságharc volt. Az AVH és annak beosztott szervei, pedig az idegen nagyhatalom által a magyar nép nyakára ültetett kommunista párt er?szakszervei voltak. l956 elõtt is, de a forradalom alatt is – amíg erejükb?l futotta – kegyetlenül leszámoltak a felkel?kkel, de a pártállam ellen tüntet? békés civil lakossággal is. Lásd Budapesten a Kossuth Lajos téri eseményeket és Mosonmagyaróvárott az ottani BM Határ?rség laktanyája elõtt történt tömeggyilkosságot! Az ÁVH és annak beosztott fegyveres szervei – f?leg a bels? karhatalom egyenruhás csapata – 1956 októbere végén a nép Els? Számú ellenségének számított.”[3]

 

És Eörsi ezek után azt állítja, hogy „Mez?ék az ostrom el?készületeit látva jelentést tettek a pártközpontnak, a kormánynak, a f?kapitányságnak, és védelmet kértek.”

Szerintem jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy mire föl kértek a Pártházból segítséget pont azoktól, akik ellen éppen egy összesküvést szerveztek? És mire föl követeltek segítséget, pl. Kopácsi rend?rezredest?l, akit Eörsi cikke szerint Csikesz Józsefné és az ÁVH is árulónak tartottak, és el?z?leg már sürgették a letartóztatását is. Ugyanabban a paragrafusban Eörsi azt írja: „Két nappal kés?bb a rend?rf?kapitánytól 200 db nemzet?r-igazolványt kértek, amik azonban nem érkeztek meg.”

További kérdés az, hogy milyen jogon kértek Kopácsitól Nemzet?r igazolványt, miután el?z? nap, a két nemzet?r igazolvánnyal rendelkez? felkel?vel a pártházban, mint ellenforradalmárral bántak?

De félretéve a kényelmetlen kérdéseket, azt is le kell szögezni, hogy nem igaz, hogy Kopácsi ezredes nem akart segíteni. A forradalom alatt számtalan esetben védett meg a lincselést?l ÁVÓ-sokat, és a Deák téri f?kapitányságon több mint 100 ÁVH-s tiszt töltötte a felkelés kritikus napjait. Persze csak olyanok, akikr?l Kopácsi tudta, hogy nem tapad ártatlanok vére a kezükhöz. Többen közülük saját szobát kaptak, ahol kártyáztak és telefonálgattak hozzátartozóiknak. Akiket meg a nemzet?rök állítottak el?, azokat fogolyként tartották az épületben. Ugyanazt kapták enni, amit a rend?rségi állomány, és nyitott ajtók mellett éltek a cellákban, egészen addig a napig, amíg a szovjet hadsereg másodszor is támadásba lendült. [4]

Kopácsi így írja le a Köztársaság téren történt eseményeket:[5]

A Köztársaság téri kommunista Párt székházát környez? házak lakói már napok óta szokatlan sürgést-forgást tapasztalhattak a pártház körül. ÁVH-sok érkeztek teherautókon. Más kocsik nagymennyiség? élelmiszert, kék rend?regyenruhát és l?szert szállítottak az épületbe.

Az történt, hogy egyes – a pártvezet?ség második garnitúrájához tartozó – funkcionáriusok, konzervatív, hatalmukat félt?, vagy csak halálra ijedt elemek, itt, ebben a házban akartak fegyveres „munkás?rséget” szervezni.

Ezek az el?készületek okoztak a vesztüket. Október 30-án 9 óra tájban a környéken lakók egy küldöttsége azt követelte, hogy bemehessenek az épületbe,  „körülnézni”. A kis létszámú kül­döttséget letartoztatták. Az emeleti ablakokból ezt követ?en tüzet zúdítottak minden közeled?re. Erre megindult a harc.

10 óra tájban diákok, fiatal munkások kiáltásait hallottuk az utcáról: „Az ÁVO gyilkolja a népet a Köztársaság téren!”

A mindenki által gy?lölt ÁVH legálisan már nem létezett. Felhívtam Mez? Imrét, hogy tájékozódjak a helyzetr?l, és hogy felajánljam a rend?rség segítségét, de csak a pártbizottság egy másik titkárával, Csikesz Józsefnével tudtam beszélni.

Szerettem volna elmondani napokkal el?bbi tapasztalatomat, mikor egy székre állva, a tömeggel szót értve, sikerült elkerülni a drámát. De Csikeszné gúnyosan csak ennyit mondott

– Kopácsi! Ne aggódjon! Nincs szükségünk a Kopácsi-féle rend?rökre.

A meglepetést?l nem tudtam szóhoz jutni. Nemcsak azért, mert Csikeszné válasza nélkülözte a valóságos helyzet ismeretét, de ellentétben állt saját els? titkára kijelentésével is, ami a Kossuth- és Pet?fi rádió tízórás híreiben hangzott el:

 

A közlemény szerint a Budapesti Pártbizottság leváltotta els? titkári tisztségéb?l Kovács Istvánt és helyette Köböl Józsefet, a központi vezet?ség és a politikai bizottság tagját választotta meg.  Köböl József, mint a pártbizottság els? titkára egyúttal a következ? felhívást intézte a kommunistákhoz:

 

Alakulnak a nemzet?rségek. A kommunisták kötelessége minden er?vel résztvenni a nyugalom biztosításában, a munkáshatalom megvédésében. Ezért a fegyverforgatásra alkalmas kommunisták azonnal jelentkezzenek a nemzet?rségek szervezési központjai­ban.

 

Kopácsi számára az is érthetetlen volt, hogy egy olyan tapasztalt harcos, mint Mez? Imre, aki a spanyol polgárháborúban a nemzetk?zi brigádban harcolt, hogyan vállalhatott közösséget olyan, politikailag és katonai­lag ostoba egyénekkel, mint Csikeszné. Tény, hogy Csikeszné nem adta át a telefont sem, Mez? Imrének sem a védelem parancsnokának. Aztán mégis sikerült Asztalos ezredessel, a honvédelmi minisztériumtól odavezényelt tiszttel beszélnie, aki elmondotta, hogy van ott néhány honvédtiszt is, akik reggel érkeztek; azzal a céllal, hogy segítenek megszervezni ezt a bizonyos „párhuzamos rend?rséget”, amelyet ?k „munkás?rségnek” neveztek.

Ezeknek teljesen elment az eszük! Kedvem lett volna megmagyarázni: „Ébredjetek fel! A munkások kint vannak a téren, rátok szegezett fegyverrel. És ti ezekre akartok l?ni?” De aztán úgy éreztem, hiábavaló minden beszéd.

Pedig addigra már az ostrom oda fajult, hogy halottak és sebesültek is voltak. Amikor Kopácsi megérdekl?dte, hogy mi lesz, ha a helyzet rosszabbra fordul és van-e visszavonulási útvonaluk, a válasz az volt, hogy „az ÁVH bels? karhatalom itteni parancsnoka úgy gondolja, hogy tartani tudja az épületet. Éppen most kértünk tankokat a vezérkartól az épület védelmére.”

 

Mélységesen felkavart ezeknek a katonáknak – köztük barátaimnak – a hiszékenysége. Tapasztalataim alapján már könyv nélkül tudtam a páncélosok forgatókönyvét, és azt is, hogy a honvédségnek egyetlen alakulata sem hajlandó a feloszlatott ÁVH védelmében fegyvert használni. Azt még megértettem, hogy egy ÁVH-s tiszt annyira megveti a «cs?cseléket», hogy nem gondol meghátrálásra, de egy honvédtisztnek tudni kell a visszavonulást is bekalkulálni védelmi terveibe.

 

A végülis odaérkezett három tank lett az ostromlottak végzete. Alighogy a térre értek, a lakosság meggy?zte ?ket: a mészárlást az ÁVO követte el. Mire a harckocsik ágyúikat azonnal az épület homlokzatára irányítottak. Már a harmadik gránát akkora nyilast ütött a falon, hogy a véd?k jobbnak látták feladni a harcot.

 

Nem kerestek hátsó kijáratot. Fehér zászlóval jelentek meg az épület el?tt. Azok el?tt, akiket percekkel el?bb még golyózáporral árasztottak el.

 

Azokat, akik els?nek jöttek ki az épületb?l, sebesültek és halottak között botladozva, mindjárt agyonl?tték. Így járt a két honvédtiszt is, Asztalos és Szabó Lajos. Ã??ket, keki egyenruhájukat látva, ÁVÓ-s tiszteknek nézték. Mez? Imre, a pártbizottság titkára, aki az élen haladt, a «tuskólábú» lövését?l sebesült meg. Másnap a kórházban halt bele sérülésébe. Tizenöt ÁVÓ-s kiskatona, akik rend?regyenruhát viseltek, esett áldozatul a gyilkos dühnek. A megvadult tömegb?l egyesek a tisztek holttestét megcsonkították és meggyalázták.

 

Azután a bosszúszomj elcsitult. A tömeg kiszabadította az épületben fogvatartott delegációját. Nem sokkal kés?bb nemzet?r jár?rök érkeztek a helyszínre és a pártház többi véd?jét letartóztat­ták. Az egyik jár?r telefonon hívott:

 

– Kopácsi bajtárs! Csikesznét kerítettük kézre. A legvéresebb szájjal uszította az ÁVÓ-sokat a tömeg ellen. Mit tegyünk vele?

 

– Bajtárs! Mit akarsz egy n?t?l? Vigyétek haza!

A felkel?kb?l álló jár?r Csikesznét beültette a páncélkocsiba és hazavitte.

 

Az átélt szörny?ségekr?l Molnár László volt miskolci partizán­ bajtársam számolt be. A budapesti pártbizottság kis beosztottja volt, civil ruhában érkezett, hajtókáján a partizánjelvénnyel. Ez a jelvény mentette meg. Ã??t is kivezették az épületb?l, s?r? ökölcsapásokkal hajtva, hogy bemutassák neki a teret csata után. Az egyik felkel?, látva hajtokáján a vöröscsillagos jelvényt, fegyverét már Molnárra szegezte, amikor egy másik felkel? közbelépett:

– Hozzá ne nyúlj! Ez a mi emberünk. Ez egy régi partizán! –

Molnárt elengedték. A f?kapitányságra jött. Kérte, adjak neki valamilyen munkát. Felhívtam Szilágyi Jóskát, hogy nincs-e szüksége egy megbízható, értelmes emberre. Maga mellé vette Molnárt, aki az újabb szovjet invázióig a parlamenti titkárságon dolgozott.”

2. Forrásmunkák hitelessége

 

Hogy miért idézek ilyen részletesen Kopácsi könyvéb?l?

Mert nemhogy ez a részlet, de Kopácsi könyve egyáltalán nincs említve Eörsi forrásm?vei között. Amikor erre a hiányosságra Eörsi úrnak fel lett hívva a figyelme, [6] Eörsi úr határozottan kijelentette, hogy a Köztársaság téri eseményekr?l irt könyvében, azért nem említette Kopácsi Sándor Életfogytiglan cím? memoárját a forrásmunkák között, mert „bár Kopácsi Sándort tisztelem, forrásként nem szívesen használom fel memoárját, mert nem tartom eléggé megbízhatónak.” Aztán csak úgy hozzávet?legesen megjegyezte, hogy „De talán valamilyen formában mégis meg kellett volna említenem Kopácsi m?vét.” (Azóta Eörsi ezért a kijelentéséért bocsánatot kért, és megígérte, hogy a következ?, b?vített kiadásban Kopácsi könyvét is forrásként fogja min?síteni.)

 

Eörsi úr ugyan elismeri, hogy „a történetírásnak mindig is a forrásfelhasználás a legvitatottabb pontja, és a Csikeszné által elmondottakat is igyekszem kell? forráskritikával kezelni, Kopácsiét úgyszintén. Amit Csikeszné vallomásaiból felhasználtam, annak szerintem komoly valószín?sége van, Kopácsi emlékezete viszont számos ponton ellentétes, más, megbízhatónak bizonyult forrásokkal. „

 

Felettébb furcsának találtam, hogy egy magát történésznek tartó egyén miként jelentheti ki, hogy az eseményekben résztvev?k közül kinek a vallomását tarja hitelesebbnek, kit?l idéz vagy kit nem tart arra érdemesnek. 

 

Ráadásul önmagának is ellentmond, mert ugyanakkor hitelesnek tartja Csikesznét, s?t forrásm?ként kezeli Hollós Ervin – Lajtai Vera: Köztársaság Tér 1956 Bp. Kossuth, 1974-ben kiadott könyvét is. Forrásm?ként kezeli Pongrátz Gergely: Corvin köz cím? könyvét is, amit nagyszabású m?nek tart, bár több részével vitába száll.

 

És mindehhez természetesen, mint történésznek joga van. Amihez viszont nincs joga, hogy alapállásból hiteltelennek tartson egy olyan embernek a visszaemlékezéseit, aki az eseményeknek nemcsak szemtanúja, de egyik aktív szerepl?je és kés?bb, pedig szenved? alanya is, az azt követ? megtorlásoknak.

 

Még azt is bátorkodnék hozzátenni, hogy Eörsi úrnak 1990 és 2000 között tíz év állt rendelkezésére, hogy kétségeit, kutatási eredményeit Kopácsival közölje, és azt esetleg tisztázza. Vajon miért várt vele Kopácsi halála után is több évet, hogy Kopácsi memóriájának hiányairól szóló észrevételeit közölje velünk?  Arra számított, hogy az id? múlásával minden tanú kihal, és nyugodtan tud majd olyan anyagok között kutatni, amivel bebizonyíthatja, hogy Kopácsi igenis áruló és nem nemzeti h?s volt?

De Kopácsi memóriájának a kétségbevonása nemcsak azért felháborító, mert belegázol egy tisztességes ember emlékébe. Azért is veszélyes, mert egyúttal azt is eléri, hogy Kopácsi nagyon is id?tálló meglátásait arról a korról semmissé tegye, és ezáltal megfossza a jöv? történészeit egy rendkívül fontos kulcsinformációtól.

 

A Köztársaság téri események analizálásához ugyanis Kopácsi adja meg a kulcsot.

 

Gosztonyi Péter szerint „amikor Tóth Lajos, Papp és Asztalos f?tisztek megérkeztek a pártházba, Tompa beszélt velük. Azt kérte t?lük – helyesen -, ha az épületet támadás érné, akkor õk, a korban id?sebbek és tapasztaltabbak és rangban is följebb lév?k vegyék át az épület védelmének vezetését. Világos, hogy egy ilyen krízishelyzetben nem holmi karhatalmi hadnagyok, hanem ezredesek és alezredesek kezében kellett volna lennie a szakszer? védelemnek. Tompa Károly 1990. augusztusi találkozásunk alkalmával elmondta, hogy Asztalos, Papp és mások is biztatták, ne féljen, egy küls? támadás esetén ?k átveszik az épület fölött a parancsnokságot.
      Hadd siessünk már itt megjegyezni, hogy amikor megtörtént a pártház elleni támadás, a Katonai Bizottság pártházbeli részlege semmi hajlandóságot nem mutatott a védelem átvételére. S?t, azt sem tudjuk, hogy ide-oda való kétségbeesett, segítséget kér? telefonálgatásokon kívül, egyáltalában a harcokból kivették-e a részüket?”

 

Eszébe sem jut, hogy ez az információ Tompától egy rendkívül ügyes húzás, és els?sorban is arra szolgált, hogy önmagáról és ávós társairól elhárítsa a felel?sséget.

De Kopácsi visszaemlékezésének 55. oldalán, Dohány F?hadnagy cím? fejezetében igen részletesen leírja, hogyan költözött be a f?kapitányságra, a f?kapitány tudta és engedélye nélkül sajátította ki az épület fels? emeletét egy Államvédelmi Hatósági f?hadnagy, aki úgy mutatkozott be, mint a „budapesti rend?r-f?kapitányságon m?köd? kémelhárítás osztag parancsnoka” és kijelentette, hogy az ÁVH egyetlen tiszthelyettese is fontosabb feladatot tölt be, mint egy rend?rezredes. Következ? lépése az volt, hogy magának követelte Kopácsi személyi titkárn?jét. Amikor Kopácsi megkérdezte, hogy miért pont az ? titkárn?jét szemelte ki, amikor legalább 500 megbízható titkárn? közül választhatna, a f?hadnagy csak annyit mondott: „Ezredes elvtárs, ön illúziókba ringatja magát. Amit én eldöntöttem, az ellen ön semmit sem tehet.” 

Amikor Kopácsi ez ellenpanaszt tett a belügyminiszternél, az csak arra intette, hogy legyen óvatos, és ne tegyen elhamarkodott döntéseket. Azaz, ne húzzon ujjat az Államvédelmi Hatósággal, ami, ezek szerint egy olyan szuverén hatalom volt, annyira a párt és az államvezetés fölött állt, hogy még egy miniszternek is, aki a Központi vezet?ségnek volt a tagja, meg kellett gondolnia, miel?tt beleavatkoznék egy ilyen látszólag csekély dologba is.

Err?l a mentalitásról feledkeznek meg azok, akik utólag is szeretnék konstruálni és analizálni a Köztársaság téri eseményeket. A Köztársaság téri pártközpontban adva volt egy meggy?z?dött fanatikus csoport, akiknek tagjai hozzá voltak szokva, hogy az elmúlt majd tíz év alatt olyan hatalom volt a kezükben, amivel rettegésbe tudtak tartani komoly tömegeket. Ezzel a rendkívüli hatalommal természetesen párosult egy hallatlan arrogancia is, ami teljesen elvakulttá tette ?ket a valóságos körülmények felismerésére. Egyszer?en nem voltak hajlandók elfogadni hogy a forradalom gy?zelmével a tömeg ellenük fordult, és az új kormány – ?ket menesztve – egy új karhatalmat állított fel. Amiben természetesen nemcsak, hogy nem akartak részt venni, de még mindig úgy viselkedtek, mintha még az ? kezükben lett volna a hatalom: napokon keresztül lövöldöznek, felkel?ket ejtenek fogságba és egy – ugyan sikertelen – kísérletet is tesznek, egy „ellenmilícia” szervezésére. Szinte minden lépésük a megállíthatatlan tragédiába torkollik.    

Ezt félig igazolja is Kopácsi megjegyzése, amikor azt írja, hogy:

Mélységesen felkavart ezeknek a katonáknak – köztük barátaimnak – a hiszékenysége. Tapasztalataim alapján már könyv nélkül tudtam a páncélosok forgatókönyvét, és azt is, hogy a honvédségnek egyetlen alakulata sem hajlandó a feloszlatott ÁVH védelmében fegyvert használni. Azt még megértettem, hogy egy ÁVH-s tiszt annyira megveti a «cs?cseléket», hogy nem gondol meghátrálásra, de egy honvédtisztnek tudni kell a visszavonulást is bekalkulálni védelmi terveibe.

Gondolom, a krízises pillanatban nem jutott eszébe, hogy igen nagy volt a valószín?sége annak, hogy az ávós altisztek egyszer?en fütyültek a tapasztalt Honvéd tisztek javaslataira. Eddigi tapasztalatukra támaszkodva ugyanis meg voltak gy?z?dve, hogy egy ÁVH-s altisztnek még mindig nagyobb a hatalma egy magas rangú katona vagy rend?rtisztnél.

És sajnos pont ez a pökhendiség lett a vesztük. De megint felvet?dik bennem a kérdés, hogy vajon miért egyezett bele Mez? Imre és két katonatiszt társa, hogy ebbe a végtelenségig felzaklatott szituációban próbáljon parlamenterként szót érteni az általa „cs?cseléknek” tartott tömeggel? Tényleg nem volt képes fölmérni, hogy ez egyenl? az öngyilkossággal? 

Persze ezek az id? távlatából nézve csak retorikus kérdések lehetnek, miután se Mez? Imrét?l, sem a többi katonatisztt?l nem tudunk utólag választ kapni erre.

 

3. Felel?sségre vonás a Kádár rendszerben

Köztudott, hogy a Köztársaság téri eseményben való részvétel 56 bírósági eljárásban szerepelt a vádlottak b?nlajstromában. A 107 vádlottból végül harminchatot ítéltek halálra és végeztek ki. A vádlottak azonosításában mérhetetlen segítséget adott a számos fénykép és film, amelyek a szenzációéhes sajtó „jóvoltából” bejárták az egész világot. A régi-új hatalom november 4-ét?l kiemelt fontosságot tulajdonított a Köztársaság téri eseményekben résztvev?k kézrekerítésének és elítélésének.

Eörsi a történtek rekonstrukciójához els?sorban a levéltári forrásokat és a periratokat, nyomozati, ügyészségi, bírósági anyagok jegyz?könyveit, tanúvallomásait, valamint a pártház egykori véd?inek a Politikatörténeti Intézetben található visszaemlékezéseit használta fel. És bár megjegyzi, hogy „a periratok felhasználhatósága állandó vita tárgyát képezi, és sokan az 1956-os pereket éppúgy konstrukciósnak tartják, mint a korábbi sztálinista m?pereket” de rögtön meg is magyarázza, hogy:

 „pedig még a „Köztársaság téri ügyekben” is – amelyek egyébként a megtorlás kiemelt célpontjai voltak – egyértelm?en kimutatható hogy a kádárista hatóságok nem kreáltak különböz? vádakat. Ha nem került el? elegend? bizonyíték, nem indítottak eljárást.”

S?t még 2007. január 7.-én lezajlott interjú alkalmával a Népszavában is azt állítja, hogy:

 „Nem találtam semmiféle titkos párthatározatot vagy utasítást a forradalom leverése után indított perekre vonatkozóan, ami el?re meghatározta volna az ítéletek politikai koncepcióját. A vádlottakat nem kínozták, és nem próbálták ?ket arra kényszeríteni, hogy önmagukra terhel? vallomást tegyenek, mint az 50-es évek elején megrendezett Rajk-perben, valamint más politikai leszámolások idején.”

De rögtön ellent is mond önmagának, amikor kijelenti azt is, hogy:

„Tisztában vagyok persze azzal is, hogy minden ilyen kategorikus kijelentés esetében akad ilyen-olyan módon magyarázható kivétel. Már rendelkezésünkre áll egy különleges forrás, ami arra vall, hogy azokban a perekben, amelyekben sok szovjet katona esett el, érvényesült a “szemet szemért, fogat fogért” elv. Az említett forrás Kádár János és Mihail Gorbacsov 1988-as beszélgetése. Kádár akkor azt állította, hogy a november 4-i Nagy Imre-szózat utáni harcokban elesett nagyszámú szovjet katona halálának megtorlásában érvényesülhetett a “szemet szemért, fogat fogért” elv. Minden szovjet katona életéért egy magyar ellenállónak halállal kellett lakolnia. Kádárnak ez az alig ismert kijelentése vonatkozik például Mecséri János ezredesnek és társainak elítélésére. Mecséri csapata a Pesterzsébet közeli Juta-dombon szállt szembe a Budapestet elözönl? szovjet egységekkel. Sok szovjet katona elesett, és a magyar ellenállók parancsnoka, Mecséri ezredes perében felt?n?en sok halálos ítélet született, magát a parancsnokot is kivégezték.”

Ebben az interjúban azt is elismeri Eörsi, hogy:

Nem állítottam, hogy általában igazságos ítéletek születtek volna. Csak ennyit állítok: nem törekedtek a vádhatóságok arra, hogy a vádlottak politikai el?feltételezés jegyében önmagukra valljanak, s nem próbáltak vallomást er?szakkal, veréssel, éheztetéssel, a hozzátartozók megfélemlítésével kicsikarni. Legalábbis Budapesten nem. De eszem ágában sincs azt állítani, hogy a perek csoportosításánál ne játszott volna közre politikai meggondolás, ami különösen értelmiségiek esetében durva jogi nonszenszeket, más esetben, pedig indokolatlan kegyetlenséget eredményezett volna.

És azt tényleg el kell ismerni, hogy az 1956-os perek eltértek az 1956 el?tti terrortól.  A megtorlásnak volt némi racionális alapja, hiszen csak azokra sújtott le, akik valóban részt vettek a forradalomban, és ezzel igazolták „veszélyességüket”. Ez nem jelenti azt, hogy a passzív résztvev?k nem voltak veszélyben, de azt igen, hogy azok, akik 1956 okt. és nov.-ben távolmaradtak az eseményekt?l, biztosan elkerülhették a megtorlást.

De ez nem jelenti azt szükségszer?en, hogy az 1956 utáni perek nem lettek volna koncepciósak, még ha nem is betanult szöveget mondattak el a vádlottakkal.

Többek között a Magyar Népköztársaság Legfels?bb Bíróságának Népbírósági Tanácsának, Nagy Imre és társai ügyében 1958-ban hozott ítéletét a Magyar Népköztársaság Legfels?bb Bíróságának Elnöki Tanácsa 1989. Július hó 6. napján törvénysért?nek min?síti, és ezért azokat hatályon, kívül helyezte a következ? indokokkal:

Számos eljárási alapelv és rendelkezés lett megsértve, amelyek lényegesen korlátozták Nagy Imrét és társait a védekezési joguk gyakorlásában, és oda vezettek, hogy a bizonyítás egyoldalú, a terhel? körülményekre helyezte a hangsúlyt.

 Az ítéletek tényállása hiányos, több ténymegállapítás nincs bizonyítékokkal megalapozva, illetve helytelen ténybeli következtetésen alapul. Az indoklásban több bels? ellentmondás is van. Mindezek folyamataként a Népbírósági Tanács olyan eseményekért is felel?ssé tette Nagy Imrét és társait, amelyek valójában nem róhatók terhükre, illetve tévesen – vett figyelembe több tényt.  ….A Népbírósági Tanács ugyanis b?ncselekménynek min?sített olyan magatartásokat, amelyek nem voltak azok.

A tárgyalás folyamán nem lettek figyelembe véve a ment? és a büntetést, enyhít? körülmények. Nagy Imre és társai számos, a népbíróság által fel nem derített és ennek folytán figyelembe sem vett körülményekre és bizonyítékokra hivatkoztak. A terhel? körülményeket egyoldalúan el?térbe állító eljárás megalapozatlan ténymegállapításokat és téves büntet?jogi értékeléseket eredményezett.

A tárgyaláson Nagy Imrének és társainak nem volt módja arra, hogy védekezésüket összefügg?en adhassák el?, illetve az egyes események hátterére, nemzetközi vonatkozásaira, mások tevékenységére és szerepére vonatkozó védekezésüket el?terjeszthessék.

Az eljáró Népbírósági Tanács vezet?jét a Legfels?bb Bíróság elnöke jelölte ki. Ez ugyan formálisan meg is történt, de a Népbírósági Tanács vezet?jére és tagjaira, s?t a jegyz?könyv-vezet?re és a tárgyaló ügyész személyére is a belügyminisztérium tett „javaslatot”. Ténylegesen a javasolt személyek jártak el az ügyben.

A Népbírósági Tanács tagja volt mindkét esetben Lakatos Péterné, akinek a férje a Köztársaság téri események egyik áldozata volt. Bár a vádirat Nagy Imre és társai terhére rótta az 1956. oktober 23.-i eseménynek kirobbanását, Maléter Pált illet?en azt, hogy el?zetesen tudott a pártház ostromáról és annak sikerét el?mozdította. Ilyen körülmények között Lakatos Péternével szemben kizárási ok merült fel, ezért haladéktalanul be kellett volna jelentenie, s a továbbiakban nem járhatott volna el az ügyben. 

Eljárási szabályt sértett a Népbírósági Tanács azzal is, hogy a nyilvánosságot az egész tárgyalásról kizárta, beleértve az ítélet kihirdetését. Nem kétséges, hogy nyilvános tárgyaláson a vádlottak sikeresebben védekezhettek volna, és mód nyílott volna arra, hogy a sorsukat a közvélemény figyelemmel kísérje.

Az Elnökségi tanács – Nagy Imrének és társainak felmentésére tekintettel – a felsorolt súlyos eljárási szabálysértéseket illet?en annak megállapítására is szorítkozik, hogy az ellenük lefolytatott nyomozás és népbírósági tárgyalás alakilag sem volt törvényes. Mindenek el?tt azt kell kiemelni: az Alkotmány és a bírósági törvény akkor hatályos rendelkezései kimondták, hogy a bírák függetlenek és nemcsak a törvénynek vannak alárendelve, a gyakorlatban azonban a törvények er?sen korlátozottan érvényesültek. Különösen politikai ügyekben – mint az eljárás is igazolja – hiányoztak az alkotmányos elvek érvényesüléseinek m?köd? biztosítékai. Ennek oka nem a korabeli téves tudományos nézetekben keresend?, inkább az elmélet id?nként „igazolni” a gyakorlat torzulásait.

 

A fentieket tekintetbe véve hogyan hihet? hogy Eörsi, ezekb?l a tárgyalási jegyz?könyvekb?l kiragadott részletes vallomásokból volt képes összeállítani egy valós történetet az eseményekr?l?

 Éppen ezért nem értek egyet Mink András: Gondolatok Eörsi László „Köztársaság tér-1956” cím? könyve kapcsán íródott cikkében, [7] azzal, hogy Eörsi Lászlónak ez a  könyve az önmegismerés és a szembenézés fontos állomása.

Eörsi könyvében nem döntött meg tabukat, és nem leplezte le az igazi b?nösöket sem. Szerinte az ostromot vaklárma váltotta ki, mert elterjedt a városban, hogy a pártközpontot ávósok védik, és titkos pincékben politikai foglyokat ?riznek. A felkel?k erre összever?dtek a téren, hogy kiszabadítsák társaikat, és leszámoljanak az ÁVH-val.

Ez a leegyszer?sített magyarázat nemcsak, hogy nem állja meg a helyét, de tulajdonképpen csak egy enyhe módosítása a Kádár-rendszer által hirdetett hamis propagandának, hogy szervezett ellenforradalmi er?k foglalták el a budapesti pártközpontot.

Mintegy elbagatellizálja azt a tényt, hogy 1956. Október 24-25-26-ánbár erre parancsuk nem volt, fegyveres karhatalmisták csaptak ki a Köztársaság téri Pártházból a térre, hogy az ott véletlenül arra járó felkel?ket megriassza, megkergesse, s?t a „népi hatalom ellenségeib?l” még foglyokat is ejtsen – annak ellenére, hogy az elfogottak a pártházzal szemben támadási szándékot nem mutattak.

Eörsi szerint a konfliktus kibontakozásának semmi szerepe nem volt abban, hogy az ostrom el?tt két nappal a pártházba települt ortodox kommunista Katonai Bizottság illegális volt és tulajdonképpen egy földalatti szervezkedés, katonai puccs elkészítésén dolgozott Nagy Imre új nemzeti programja, a nemzeti kibontakozás ellen, hiszen szerinte err?l a támadók mit sem tudtak.

Az lehet, hogy a felkel?k nem tudtak a puccsról, de azt nem lehetett nem észrevenniük, hogy a Pártházban lév?k október 30.-án már a legális kormány által is, elismert nemzet?rségre, és ami még inkább fölb?szítette ?ket, a sebesülteket elszállítandó szanitécekre is l?ttek. Ezt a tényt ugyan Eörsi tagadja, annak ellenére, hogy ezt több dokument is bizonyítja.[8]

Az Ávósok rend?r egyenruhába való átöltöztetésér?l szóló történetben is figyelmen kívül hagyja, hogy ezzel törvényen kívül tették magukat, és mentséget keres, s?t talál is azoknak az ávósoknak, akik a felkel?ket a végtelenségig felhergelik. Szerinte Csikeszné uszítása a felkel?k ellen is természetes, elvégre „csupán az életösztön beszélt bel?le”. 

 

Ténykérdés az is, hogy Mez? Imre már csak akkor volt hajlandó kimenni fehér zászlóval a ház elé, amikor már tisztán látszott, a véd?k nem tudják tovább tartani magukat az épületen belül, annak ellenére, hogy amikor segítségért könyörögtek azoknak, akik ellen éppen egy fegyverest puccsot terveztek, azt tanácsolták nekik, hogy kezdjenek tárgyalásokat azokkal a felkel?kkel, akiknek többsége addigra már a hivatalos Nemzet?rség tagjai voltak.

 

Nem vitás egy pillanatig sem, hogy erkölcsileg elítélend? volt az a cselekedet, hogy a fehér zászlóval kapituláló emberekbe a téren belel?ttek és ezzel halálukat okozták. És a felkoncolás sem tartozik a törvényes rend kereteibe.

 

De ha egy konszolidálódott demokratikus Bíróság elé került volna ez az ügy, akkor nemcsak a kinti gyilkosok lettek volna felel?sségre vonva, hanem azok is, akik ezt a szituációt a Pártházon belül kier?szakolták.

 

 

Kopácsi Judith

2007. Február 1.

Kanada

 

 

[1] http://www.freeweb.hu/flag/millennium/hetsoros.htm

[2] Gosztonyi Péter: A köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza. Budapesti Negyed 22. (1998/4)

[3] Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza

[4] Kopácsi Sándor: Életfogytiglan cím? könyve. 143. old.

[5] Kopácsi Sándor: Életfogytiglan cím? könyve..157-160.old

[6] Ellenfehérkönyv: http://www.eorsilaszlo.hu/el/

[7] Beszél? [1], 2006. december, 11. Évfolyam, 12. Szám [2]

 

[8] Gosztonyi Péter: A köztársaság téri ostrom és a ….

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kopácsi Judith

Szerző Kopácsi Judith 29 Írás
1946-ban Miskolcon születtem. Három éves koromba kerültem fel Budapestre, ahol aztán 1965 Decemberéig tartózkodtam. Akkor indultam el a nagyvilágnak, hogy végre megvalósithassam önmagam. Azóa Kanadában élek, és két nyelven is publikálok.