Minden évben, ha eljön az ideje, igyekszünk kimenni a havasra. Nem csak áfonyát, szamócát, málnát szedni, hanem töltekezni csenddel, nyugalommal, jó levegővel. Nem múlnak el ezek a kirándulások sosem szívet melengető élmények nélkül.
Legutóbb is mi történt?
Késő délután érkeztünk meg a menedékházhoz, és gyorsan ebédet kértünk, mivelhogy rég volt reggel, s a reggeli. Húsgombóc-levest kértünk és flekkent.
— Kérdezd meg, kávét adnak-e? — szólt utánam a fiam, ahogy mentem a konyha felé.
Kérdeztem, s mondták, igen.
— Kérek akkor… hányat is? Igen, kérek négy kávét — mondtam, miután összeszámoltam az igényeket.
A szakácsnő töltötte is hamarosan a csészékbe a gőzölgő nedűt, s így szól, mikor nyújtja át:
— Ezt fogadják el tőlem. Nem kell fizetni érte.
Meglepett tekintetemet látva még hozzáfűzte:
— A vendégeink. Nem?
Nem ez az első eset, hogy vendégként fogadnak, vendégszeretettel a havasok emberei…
Leültünk ebédelni, bár igaz, már késő délutánra járt az idő, de nevezzük csak ebédnek, hiszen a reggeli utáni étkezést ebédnek illik hívni. Javában falatozunk, mikor megjelenik a szakácsnőnk egy tányér pánkóval.
— Most sült ki, fogyasszák egészséggel! — ezt is ajándékba hozta…
Ebéd után kedvünk támadt kimenni az oldalba, kicsit szétnézni, havasi gyümölcsöt szemelgetni. Láttam az út szélén már néhány tő szamócát felénk integetni, s a málnabokrokon is ígéretesen piroslottak az érett szemek.
Az udvaron ténfergő gyermekhez fordultam, úgy láttam a menedékház-gondnokának a fiacskája — úgy nyolcéves forma lehet. Kérdem:
— Meddig tart az út fel a gerincig?
— Nekem három óra, de maguknak?…
— Nem nézed ki belőlünk, hogy mi is felérünk három óra alatt?
— Nem! — volt a sommás válasz.
Erre nem tudtunk mit válaszolni, inkább eloldalogtunk a patak felé, legalább itt a közelben csodáljuk meg a buja növényzetet.
— Nézd mennyi szamóca! — lekendezett Juci, a barátunk társa — és micsoda íze van!
— Szedjed nyugodtan, nem volt permetezve — szóltam —, de holnap kimegyünk az oldalba, ma már késő az idő, meglásd majd ott mennyi lesz!
Addig bóklászódtunk az erdőszélen, patakparton, hogy ránk esteledett. A szokatlan levegőn olyan mélyen elaludtam a szobámban, hogy már rég sütött a nap, amikor megébredtem. A többiek is csak ekkor kezdtek kikászálódni a szobájukból.
Gyors reggeli után feltarisznyáltuk az útravalót és szapora léptekkel indultunk a kijelölt ösvényen a gerinc, s a csúcs irányába.
Ekkor láttam meg a kutyát. Nézte, ahogy fogyasszuk a reggelinket, de nem jött közel, nem szemtelenkedett, csak ült úgy öt-hatlépésnyire és sűrűn pislogott. A lányok adtak neki pár falatot, amit farkcsóválva fogadott, és óvatosan vett el. Miután elindultunk meg is feledkeztem róla.
Amint emelkedett az út, úgy csökkent a sebesség és a lelkesedés. A beszélgetés elhalt, a nótaszó is, és helyét hangos lihegés foglalta el. Minden lépéssel mégis csak közelebb értünk a kitűzött célunkhoz, a gerinchez — bíztattuk magunkat.
Mikor végül felértünk, láttuk, hogy ez nem is az igazi, mert még kell kapaszkodni, újabb meredekeket megmászni. Aztán még újabbakat!
Felérve a gerincre, hosszabb szünetet, pihenést tartottunk, előkerültek az elemózsiás dobozok, csomagok. És a kutya ott ület az erdőszélen! Ugyan olyan fegyelmezetten, mint a reggel. Most is nyújtottunk neki néhány falatot.
Végezve az evéssel, pihenéssel, a gerincúton haladtunk tovább a csúcsig. Itt már nem voltak olyan meredek kaptatók, de folyton emelkedett az ösvény, és a jelzések nem voltak valami pontosak. Jól el is vétettük az irányt. A kutya ott szaladt mellettem, de egyszer csak visszafordult, és elszaladt a fák között. Jó száz méterről hallatszott az ugatása. Odamentem, gondoltam talált valamit, de csak futott előre, ugatott, futott vissza. Mentem kicsit utána, hát ott volt a jelzés az egyik fatörzsön. Ez a kedves kutya megmutatta!
A jó irányt követve felértünk hamarosan a csúcsra, s a látvány minden fáradtságért kárpótolt.
Innen lefele ereszkedve egy nemrég feltárt cseppkőbarlangot akartunk felkeresni. Egy nagy kidőlt fa állta el az utunkat. Persze, mire megkerültük, elveszítettük a jelzett ösvényt. A mi kutyánk — hiszen most már annak tekintettük — megint elszaladt, és csaholásával jelezte, hogy rátalált a helyes útra.
Már órák óta baktattunk hegynek fel, hegynek le, erőben, sziklák közt, patakparton, réteken, nem csoda, ha elfáradt a társaság. Félórányi pihenést, szundikálás engedélyeztünk magunknak, és persze egy jó kis falatozást. A kutya is megkapta az adagját, amit hálás farkcsóválással vett tudomásul.
A vízzel gyűlt meg a bajunk. A patak messze lent zúgott, de itt a pojánán nem volt forrás. Nekünk, embereknek nem okozott gondot a magunkkal hozott flaskából inni, de a kutya? Végül kitaláltuk, hogy egyikünk tenyeréből igyon. Hamar rájött, mit akarunk, és boldogan lefetyelte társunk összezárt két tenyeréből a borvizet.
Öreg este lett mire visszaérkeztünk a táborba. A menedékház sötét tömbje csak akkor tűnt elénk, mikor már ott voltunk a tövében. A kinyíló ajtó fényében szétnézve kerestem hűséges kísérőnket. Ott állt a tábortüzet körülülők mögött, mintha azt hallgatná, miről beszélgetnek, danolásznak.
— Kié ez a kutya, s mi a neve? — kérdeztem a menedékházgondnokot.
— Ez? — intett kérdően a tűz közelében figyelmező állat felé. — Ez a túrázók kutyája.
Nincs neve…
Legutóbbi módosítás: 2008.11.06. @ 21:13 :: dr Bige Szabolcs-
