„Már meg?rültem,
vagy csak megint
a küszöbén állok?
Mint a kés? ?szi álmok,
lomhán telepszik rám
az éj.”
Szemem fehérjét
villogtatom jobbra, balra,
és az ágynem?m tapintom,
tartson az vissza,
míg elfogadom végre,
hogy soha többé nem látom
a világom úgy,
mint önmagam,
mikor még
el akartam hagyni azt,
ahová visszavágyom.
Akkor persze fel sem t?nt.
Mikre én emlékszem már,
idegen minden emlék.
Új ajtók nyíltak meg,
s keresztül jártam benne
fel és alá, két szobában ragadt
a szív,
ball kamrája
félrevezeti a jobbat.
Vagy még átalakulok?
Sokszor? Egy végtelen
világban
érzékelve a semmit?
Míg más az én koromban
a N?t keresi,
én elvesztem,
lényem labilisabb
mint a tény, hogy létezem.
Ott vagyok már?
Vagy félúton
fél tudattal
várok,
míg meghalok,
s így meglehet fel sem t?nik
a Nagy Halál?
Elmémben csokorral járok
akarom, hogy rám találjak újra,
üdvözöljem azt,
ki elcipelte eddig
matériám.
Anyag vagyok csak én is.
Itt-ott por és víz,
és cs?döt jelent,
hogy egyszer csak megakad
a szívverés.
Mégis hová juthatnék innen?
Mikor itt lenni sem jelent többet, mint
ott lenni bárhol.
A halál félelme,
ahogy én már értem,
az
azok része,
kik nem érzik
az élet súlyát.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.13. @ 11:18 :: Szendrői Csaba
