Tibor fájó szívvel nézte a feleségét, ahogy készül?dik.
– Miért nem viszel magaddal?
Tünde még beakasztotta a fülbevalóit, aztán Tiborra nézett és elnevette magát.
– Olyan vagy, mint egy gyerek. Úgysem éreznéd jól magad!
– Mib?l gondolod? Azt gondolod, én nem érek fel hozzátok?
– Nem err?l van szó…
Tündének eszébe jutottak a többiek. Látta ?ket a kis piros papucsban, amir?l sosem beszélt itthon.
Mindig beszámolt a találkozókról, de a piros papucsról hallgatott.
– Akkor mir?l van szó? Szégyellsz?
Szégyen. Tünde a tükörbe nézett.
Két évvel ezel?tt még tudta, mit jelent a szó. Akkor fáradt volt az arca, és szomorú. Sosem hordott fülbevalót, s ha kisminkelte magát, mindig az volt az érzése, hogy összegy?r?dik arcán a púder.
A világ ijeszt? volt és idegen: ? nem ide való. Csak ez zúgott a fejében. Nem ide való. És ezért szégyellte magát.
Aztán egy napon, csak úgy betévedt abba a terembe. Már nem emlékszik pontosan, hogyan került oda. Akkoriban csak úgy céltalanul bolyongott az utcákon.
És egyszer csak ott találta magát.
A többiek között.
– Segíthetek? – fordult hozzá egy mosolygós arc.
– Én tulajdonképpen… csak véletlenül…
– Nincsenek véletlenek – szakította félbe vidáman az idegen. – Örülünk, hogy itt vagy. Húzd le a cip?d, és bújj bele a piros papucsba.
Óóó, az a piros papucs! Mintha valaki kileste volna a gondolatait! Álmában mindig piros papucsot hordott, felemelkedett, lebegett és REPÜLT!
Igen. Mindig tudta, hogy tud repülni, csak egy piros papucs kellene hozzá.
Olyan képtelenségnek t?nt, ugyanakkor mégis olyan hihet?nek, hogy meg sem próbálta. Messzir?l kerülte a piros papucsokat.
De most itt van! Csak bele kell bújnia…
Lehúzta a cip?jét, és óvatosan beledugta lábát a papucsba.
És akkor, pontosan úgy, ahogyan álmában: felemelkedett és REPÜLT!
A mosolygós arc mellé suhant.
– Jó, hogy idetaláltál! Érezd jól magad közöttünk!
– Miért nem viszel magaddal?
Tibor hangja távolinak t?nt. Tünde ismét a tükörbe nézett. Ragyog. Igen, ? is látta, hogy ragyog. Talán a fülbevaló miatt van… Talán csak, mert…
– Rendben. Gyere velem! – sóhajtott és a cip?jére nézett.
Tibor negyed óra alatt elkészült. Amíg borotválkozott, Tünde kivasalta az ingét. „Sosem lehet tudni!” – biztatta magát. Talán Tibor is arról álmodott, amir?l ?, csak soha nem mert róla beszélni. Az ilyesmir?l nem szívesen beszél az ember.
Mikor megérkeztek, Tünde zavartan körbenézett, majd Tiborhoz fordult.
– Húzd fel a piros papucsot, kérlek.
Tibor kicsit furcsállotta a dolgot, de nem tiltakozott.
Levette a cip?jét, és belebújt a piros papucsba.
A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték, mi fog történni.
Nem történt semmi.
Tibor leült egy asztalhoz és beszélgetni kezdett.
Nem volt mit tenni! Ha valaki nem tud röpülni, akkor a többiek is a földön maradnak. Itt nem a többség diktált, hanem valami más. A kinti világ – maguk között csak így hívták -, betoppant a terembe a kinti világ, és a varázslat nem m?ködött.
Hazafelé szótlanul ballagtak egymás mellett. Tibor törte meg a csendet.
– Látod, minden rendben ment.
– Hát, persze! – helyeselt Tünde, és felnézett az égre. – Elt?ntek a csillagok.
– Á, dehogy! Csak nem látod ?ket. Esni fog.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.09. @ 10:00 :: Pozsa Ágnes
