Kedves Művész Úr!
Kérlek, hogy engedd meg, hogy tegezzelek, mert nem tudlak nem tegezni!!!
Tulajdonképpen elvarázsoltál engem azon a koncerten, amit a békéscsabai Evangélikus Kistemplomban adtál. Bevallom őszintén, hogy mindeddig csak a jó híredet hallottam, az orgonajátékodat még nem.
Amikor bejöttél a templomba, azonnal szimpatikus lettél. Valószínű, hogy rajtam kívül sokan mondták már neked, mennyire elragadó a mosolyod. Mosolyogtál kedvesen és ezzel nyomban meghódítottad a közönséget. Nem volt ez más, mint szerelem első látásra.
Azután megszólaltál, s a hangod is mosolygott.
Valamikor Leonard Bernsteinnek voltak hasonló interaktív koncertjei, mint neked, halványan emlékszem még rájuk. Sokat tanultunk tőle a zenéről.
Nos, amikor helyet kerestem a templomban, igyekeztem olyat találni, ahonnan – reméltem – hogy láthatlak is.
A szomszédom kedvesen odasúgta:
– Minek látni a művész hátát, az orgonát hallani kell! – de ügyet sem vetettem rá és milyen jól tettem!
Mert nemcsak a csodálatos zene, hanem a látvány, a mimikád, a közönséggel való kommunikációd is különleges és egyedi.
Mert lezser vagy, mert mosolyogva is komoly vagy, mert jó rád nézni és elkapni néhány, egy pillanatra nekünk szóló pillantásodat.
Emlékszel, amikor az a hölgy a jobb oldali padsorban magára vonta a hallgatóság figyelmét és elterelte a tiéd – s emiatt kétszer is bakiztál – s akkor csibészen megjegyezted , hogy – legyen szíves döntse el, hogy megy vagy marad – majd később ismét megszólítottad őt, hogy – most mehet? Akkor, egy családként tört ki belőlünk az eddig visszafojtott nevetés.
Emlékszel, hogy amikor újra odaültél az orgonához, rázta a vállad a kacagás, s akkor visszafordultál hozzánk, és azt mondtad, hogy
– Most tessék röhögni, mert most egy csodálatos ária fog következni, ami tökéletes csendet érdemel.–
Igen, ária. Ahogyan a zenekritikusok is mondták – milyen óriási s egyúttal merész ötlet, hogy operákat interpretálsz orgonahangokra. Micsoda kreativitás!
Az estén Vivaldi Glóriáját, a Négy évszak Tavasz-tételét, Giueseppe Verdi Nabucco-jából a Van Pensiero-t, A Trubadúrból a Cigánykórus-t és Azucena Canconé-ját, valamint a Katonakórust és Indulót, Mascagni Parasztbecsületéből az Intermezzo-t, Bellini Normájá-ból a Casta Diva-t, majd ismét Verditől, a Don Carlos Szabadság kettősét és az Aidából a Papok és Népek kórusát és a Nagy Indulót hallottuk.
A szűnni nem akaró taps után két ráadással ajándékoztál meg minket …
Ha templomban illő lenne fütyülni, megtettem volna, de így mégsem tettem! Megvásároltam viszont a Verdissimo Cd-t, amit dedikáltattam veled, kedves Művész Úr! Megdicsértem és az orgonajátékodat és a mosolyodat. Ja, és az autogram mellé szelíd erőszakkal kértem egy fiúi puszit.(Megkaptam!)
Gyönyörű estém volt.
Otthon, a zenét hallgatva elolvastam a lemezborítót. Különleges élmény ez is.
Engedd meg, hogy a Köszönetnyilvánítás szövegéből az elsőt és az utolsót szó szerint idézzem most.
„Apa, köszönöm, hogy nem omlik össze a lakásom a fejem felett, és Anya, köszönöm, hogy minden részletre figyelsz, még akkor is, ha én semmire sem, amikor elborít a munka.”
„Neked, kedves Hallgatóm! Köszönöm, amiért velem vagy, amiért levelet írsz, amiért érezteted velem, hogy van értelme a jóért dolgozni!”
Hát… ezért merészkedtem írni, kedves Rákász Gergely!
Köszönjük, hogy vagy nekünk!
Szeretettel: Péter Erika
Legutóbbi módosítás: 2008.10.15. @ 08:29 :: Péter Erika
