Artistsoul Sirák Richárd : Hiányzol Mama!

Csodálatos nagymamám emlékére…

Még itt van a mosolyod mama. Még nem lopták el… Nyugodj meg mama. Örökké emlékezni fogok rád! Sírok mama. Fiú létemre könnyen sírok mama… Hogy vagy most mama? Figyelsz engem mama? Ha sírok, azt jelenti, hogy gyenge vagyok?

 

***

A fiatalasszony mindig els?ként kelt fel. Gondosan igazgatta  a haját, amikor még mindenki aludt. Hajnali hat órakor már javában sürgött-forgott, s csodálkozott rajta, ha jóreggeltet köszönt neki egy-egy, a szobákból kibotorkáló családtagja.

Apa, anya, gyerekek, nagyszül?k. Így voltak. Békében és szeretetben éltek egy házikóban, valahol az Alföld keleti részén. A Mama mindig els? volt, mindenben. El?ször ment ki az udvarra, el?ször köszönt a napnak, el?ször örült, hogy új nap virradt, s annak, hogy olyan szép a világ! Értette az életet maga körül. És mindig nagyon finomat f?zött ebédre. Az Anya Pestre járt fel dolgozni, irodai munkája volt, kevés id?t tölthetett a gyerekekkel és a férjével.

A Mama egy napon nem volt boldog. Unokája (akkor még csak egy volt) érdekl?déssel figyelte, és megkérdezte t?le, hogy mi baj van. Nem mondott semmit. Mosolyra húzódott a szája. A haja aznap is gondosan meg volt fésülve. Ó, azok az ébenfekete, neveletlen fürtök! Ült a zöld varrógépénél és egy félbehagyott kardigánra roskadt. Akkor még senki sem tudta… Csak ?. Aztán mindenki megtudta, csak a kisgyerek nem tudhatott semmit. Pár hét múlva érezte a kórház keser? szagát, látta a sok beteget. Tél volt. A Mama szerette a telet, az unoka is. A közös hógolyózások télen, a virágszedés tavasszal, a pocaksüttetés nyáron, s a levélgereblyézés ?sszel. Minden évszak külön öröm volt. De most miért nem hógolyózol a kicsi unokáddal Mama? Haragszol rá? Megbántott? Nem olyan régen még boldogan kented neki a zsíros kenyeret, s most keser? arccal fekszel egy fehér ágyon. Miért nem mondod el Mama, hogy miért kerültél ide? Miért nem osztod meg velem a titkaid? Miért sírsz akkor is, amikor semmi nem történik? Utazol Mama… Rájöttem, mert azt mondták, hogy készülsz egy útra.

Mikor jössz vissza Mama? Látni fogunk még Mama? Hiányozni fogsz Mama! Siess vissza hát… Mama! A kis unoka tudatlanul nyitja ki a kórházi ágya melletti szekrényét, a nagypapa rászól, hogy nagyon nem illik. Megsért?dik, a Mama nevet a durcás arcán. Örül, hogy örömet tudott okozni, nevetni kezd, erre a Mama megint szomorú. Nem érti. Nem jó itt már semmi sem?  Mindenki a Mama köré gy?l, biztosan búcsúzkodnak. Óvatosan menekül egy ?t hívogató néni el?l a kisgyerek, nem akarja megkóstolni az áfonyajoghurtot. A kórterem nagy ablakán süt be a halott nap ezer meg ezer sugara. A Mama szeme fénylik a könnyekt?l, arca is egészen nedves már t?lük. Van neki egy plüsskutyája, ami elkíséri ?t a nagy útra, hogy ne legyen egyedül. Nem értem én ezt az egészet, milyen utazás lesz ez, hogy el?tte csak heverni kell sok öreg ember között? Búcsúzunk, mindenki sír, sok er?t kíván.

Kilépünk a teremb?l, az illat kellemesebb. Ezerkilencszázkilencvenvalahány van, talán december vége, de nem biztos. A Mamát miért hagytuk egyedül, mikor még el sem ment? Nem kell kikísérni a vonathoz? A nagy kérdésekre, amiket az unoka tett föl, sosem érkezett válasz. Ami a legjobban fúrta az oldalát, azt sem tudta meg… A plüsskutya miért jött haza korábban, mint a Mama?

S a kisgyerek nem érti, hogy hol késik már a Mama.

 

***

Elvitt a kór Mama! Gyenge voltál hozzá, vagy csak ? volt túl er?s? Már nem sírok Mama, mert megtanultam: tényleg szép a világ! De egyvalami még elszomorít Mama… Vajon él-e még olyan ember ezen a földön, aki tud olyan finom krémest sütni, mint te?

 

 

Legutóbb szerkesztette - Artistsoul Sirák Richárd