Artistsoul Sirák Richárd Szerző
Vezetéknév
Artistsoul
Keresztnév
Sirák Richárd
9 év 12 komment

Ez az írás nem lesz szabályos, azt hiszem, ez már most kiderült. Három kisebb történet fog alkotni egy nagy egészet. Az üzenetük azonban ugyanaz

 

 

2011. januárjának a második hete az, amir?l most írok. Ugyanis egész héten vízióm volt. Hol kínzott, hol vágyakozással töltött el, hol megkeserítette a napomat, hol örömöt csempészett bele. Nem tudom, hogy mi történt pontosan, de a világ mintha megértette volna lelkem sóvárgását, és folyamatosan küldözgette volna a jeleket. Talán így is volt.

Ez az írás nem lesz szabályos, azt hiszem, ez már most kiderült. Három kisebb történet fog alkotni egy nagy egészet. Az üzenetük azonban ugyanaz: Ennek a télnek is vége lesz, megéri várni. Mert készül a tavasz, s ha készen áll, el fog jönni… Most is.

Rögtön az els? kistörténetbe félve kezdek bele. Folyton az a kérdés jár a fejemben: Vajon hányan fognak ?rültnek gondolni emiatt? De nem bánom, még akkor sem, ha sokan vannak, hiszen ez egy olyan élmény volt, amit nem lehet elfelejteni, amit muszáj megörökíteni… Én így teszem. Leírom.

 

Eger belvárosában sétáltam. Ragyogó kék volt az ég, s ugyan b?ven elfért rajtam a télikabát meg a sál, ha egy f?tött szobából kémleltem volna az eget, még azt is elhittem volna, hogy a május tombol. Pedig január közepe volt. A leghidegebb, legkegyetlenebb hónap. Ilyenkor törik meg a legtöbb emberi szív, ilyenkor veszítjük el az emberségünket legkönnyebben. Séta közben nagyon különös dolog történt. Hirtelen megváltozott az egész világ. Meggyfákat láttam, koronájukon dús, piros terméssel. A száraz, sötétbarna, sóvárgó földb?l egy szempillantás alatt bújt ki hajtás, s változott friss, illatos virággá a szemem el?tt. A bokrok rügyeztek, madárdal koronázta a képet. Aztán persze megint a tél lett az úr… Az ég kék maradt, de elt?nt az illúzió. Engem pedig majdnem elütöttek. Megrökönyödve álltam a zebra el?tt, kattogott az agyam… Megbolondultam? Talán túl sok krimit néztem mostanában? Vagy valóban lehetséges, hogy a lelkünk megnyit egy új dimenziót el?ttünk, ha szükségünk van rá? A pirosan világító emberalak elsötétült, s az alatta lév? figura váltott zöldre. Most nincs id?m gondolkodni, mondogattam magamban akkor. Aztán el is felejtettem azt a délutánt. Míg nem sokkal rá megkaptam a következ? üzenetet, amely nem a szememet, hanem az orromat ejtette egy ravasz, tökéletesen megtervezett csapdába…

A buszon álltam. Ritka az ilyen délután, sokszor ülök, de akkor álltam. Az ég szintén kék volt, de továbbra is hiányzott a napsütés. Soha nem értettem ezt a jelenséget. Felh?tlen felettünk az égbolt, de nincs napsugár. Emberkínzás. Nekem elmaradt az iskolában az utolsó két órám, vagy talán rövidítve voltak, nem is emlékszem már pontosan. Korai járat volt, az biztos, kicsit idegen is, de ugyanúgy elindultam vele haza, mint a megszokott hármassal. És útközben megtörtént a csoda. Két bosszankodás között (a sof?r, mi tagadás eléggé ügyetlen volt, persze az utak állapota sem a legjobb felénk) megéreztem az illatot. A tavaszi nagy es?zések összekeverhetetlen, édes, megnyugtató illatát. Mint valami megváltás! A legjobb gyógyír volt akkor… Kerestem a rést, ahol beszállhatott, de minden ablak zárva volt, még a fenti bukósak is. Nem értettem, másodjára sem. De az üzenet talán célhoz ért akkor is, mert boldog voltam. Nagyon.

A harmadik történet pedig már szinte a jelen. Hiszen már január végét tapossuk, mikor írom ezeket a sorokat, és arra gondolok: Visszataláltam az íráshoz. Talán ezt is ezeknek a misztikus gyógyíreknek köszönhetem. Mert valóban úgy éreztem: Ezt le kell írni. Nem szabad otthagyni az utakon ?ket…

A harmadik történés a következ? volt: Végre kisütött a Nap! És most, amikor kitekintek az ablakon, látom, ahogy lemegy, elbúcsúzik, jó éjszakát kíván, s valahol messze innen, távol a tengereken és a szárazföldeken, egy kisgyermeknek lassan kikergeti szeméb?l az álmait… Mi ez, ha nem csoda? F?leg ilyenkor, télen. Tényleg nem tudom, mire gondolhatnék. Lehet, hogy bolond vagyok, s miközben az egri tavaszban sétáltam, valójában esett a hó. De nem hiszem. Valamiért azt gondolom, hogy akkor és ott más is látta a nyíló tulipánt, a buszon érezték az es? utáni friss föld illatát, most pedig az egész ország gyönyörködhet a naplementében… Üzenje meg valaki, hogy így van!

 

 

12 év Nincs Komment

Sorsszer? és humoros történet egy osztálytalálkozó, ahol nem csak két évfolyam, hanem két lélek is találkozott.

Petra tanácstalanul állt a tükör el?tt.

– Fanni, akkor most jössz segíteni, vagy nem? – kiabálta le a földszintre húgának, aki már jó ideje megígérte neki, hogy segít eldönteni melyik ruhában menjen az osztálytalálkozóra.

– Jól van, jövök már! – hangzott a válasz.

Petra huszonegy éves húga gyönyör? citromsárga estélyiben jelent meg az ajtóban. Az id?sebbik lánynak még a lélegzete is elakadt.

– Csukd be a szádat. Nem olyan nagy dolog – mondta Fanni és végigmérte testvérét.

– Nem kellene úgy viselkedned, mintha a te napod lenne ez a mai.

Fanni csíp?re tette a kezét.

– Az ég szerelmére, ez senkinek sem a napja. Ez csak a gimis osztálytalálkozód és semmi több. Nem valami diplomaosztóra megyünk.

– Te könnyen beszélsz – vágta oda Petra, majd leült a megvetett ágyára és az órára pillantott. – Remek! Mindjárt hét óra. Most már biztos, hogy elkésünk.

Fanni a tükrös asztalra csapta a kezét.

– Igen, hiszen öt percre van az étterem, ahol megrendezik az egész összejövetelt. Több mint valószín?, hogy elkésünk.

– Ez nem volt vicces – közölte Petra és a szekrényéhez lépett.

Tanácstalanul állt a ruhák el?tt. Fanni is odalépett hozzá, majd gyengéden elkezdte lehúzni a cipzárját annak a fekete estélyinek, ami éppen n?vérén volt.

– Nem temetésre megyünk szívem.

Petra elmosolyodott. Neki is pont ez jutott az eszébe, amikor legutóbb végignézett magán a tükörben.

– Tudom.

Fanni két alkalmi ruhát húzott el? a szekrényb?l. Az egyik egy fodros, vadító, bordó szín? ruha volt, a másik pedig egy szolid, világoskék, laza ruhaköltemény, mindenféle díszítés és kiegészít? nélkül.

– Most mesélj valamit az osztályodról. Milyenek voltak a gimis évek?

– Tessék? – értetlenkedett Petra.

– Most segítsek, vagy várjam, amíg egyedül boldogulsz?

– Hát… Én voltam az iskola ügyeletes angyalkája, aki akkor is tanult, amikor még a tanárok is közölték, hogy erre az évre ennyi. A pontszámok mindig is a barátaim voltak, de az osztálytársaim…

– Szuper, a bordót veszed fel.

Petra összeráncolta a szemöldökét és megragadta húga karját. Fanni értetlenül bámult testvérére.

– Most szórakozol velem?

– Nem értelek.

– Ha nem vetted volna észre, arra céloztam, hogy nem akarok úgy kinézni, mint egy utcalány. Ne is értem, hogyan vehettem magamnak ezt a göncöt.

Fanni elcsapkodta n?vére kezét és bedobta a kék, szolid ruhát a szekrénybe.

– Ez az egyik legszebb ruhád – közölte tárgyilagosan. – Hadd lássa a sok marha, hogy milyen bombázó n? lett bel?led.

Petra elnevette magát.

– Kösz a segítséget, te kis divatguru. Öt perc és kész vagyok.

Fanni elégedetten egyenesedett ki, majd távozott.

– Azért remélem, hogy nem a zöld csizmádat veszed fel! – kiabálta fel a n?vérének, mihelyst leért a lépcs?n.

– Undok dög – mondta Petra halkan, és felhúzta magára a bordó ruhacsodát.

 

 

 

***

 

– Nem is tudom.

Petra és Fanni sebes léptekkel igyekezett a fiatalabbik leányzó fekete autója felé. Fanni megtorpant és n?vérére nézett.

– Mit nem tudsz Petra?

– Nem tudom, hogy ez tényleg olyan jó ötlet-e, mint amilyennek el?ször gondoltam. Teljesen tanácstalan vagyok.

– Ó, szívem! – sóhajtott a kisebb testvér és átkarolta a nagyobbat. – Majd meglátod, hogy nekem lesz igazam és, hogy az égvilágon semmi sem fog történni. Bemész, iszol pár pohár pezsg?t, táncolsz egyet valakivel, azután itthon veszel egy forró fürd?t és lefekszel aludni. Holnap reggel pedig ugyanúgy szegezed nekem azt a kérdést, hogy biztosan el fogok-e menni vásárolni, és nem felejtem-e el az egészet.

Petra szélesen vigyorgott.

– Kösz, te zseni! – mondta hálásan és egy puszit nyomott testvére arcára.

– Nincs mit. Akkor gyerünk, vegyüljünk el a sznob bandában.

Petra beszállt az anyósülésre, Fanni pedig beindította a kissé rozoga járm?vet. Öt perc sem telt be, és a Rózsa étterem kerítése el?tt találták magukat. Petra iszonyatosan izgult.

– Nem lesz semmi baj – mondta nyugtatóan a húga, és leparkolta a járgányt.

A két lány gyorsan kiszállt a kocsiból, és kinyitották a kiskaput, ami az étterem udvarhelyiségébe vezette ?ket. Fanni er?ltetett vigyort varázsolt a képére, és nagy hunyorításokkal jelezte n?vérének, hogy ez a legjobb, amit tehetnek az adott szituációban. A két lány egy vékony, fehér abrosszal leterített asztalkához ért, ahol pár névjegytábla volt elhelyezve. Az asztal mögül, egy kedves, vörös hajú fiatalember bújt el?l.

– Köszöntöm önöket a Zrínyi Ilona Gimnázium 1985-ös végz?seinek szervezett osztálytalálkozón. Szabad a nevét? – kérdezte a férfi, és egyik lányról a másikra kezdett pillantgatni, hiszen nem igazán tudta megmondani, hogy ki a volt osztálytag és ki a kísér?.

– Márton Petra – mondta a barna hajú lány, és elvette az asztalról a tábláját.

Fanni szorosan követte a n?vérért az étterembe. A helyiségben minden citromsárga és világoskék színben úszott, még a reflektorfények is ilyen szín?ek voltak. Petra azonnal felidézte az iskola lógóját és az üvölt? oroszlánt a közepén, ami a mazsorettek és a focisták mezeire volt nyomtatva. Fanni kissé értetlenül nézte, hogy bizonyos alakok még a ruhájukat és az iskola színére terveztették.

– Á, Petrám! – szólalt meg egy cincogó, de annál harsányabb n?i hang a háttérb?l.

Fanni és Petra szélsebesen fordultak meg.

– Dorottya! – kiáltott fel Petra, és átkarolt egy vörös ruhában lév?, kissé csúnyácska, szemüveges n?t.

– Úgy örülök, hogy találkoztunk. Ezer éve nem láttalak. Azonnal szólok Robinak! – mondta egyre feljebb véve a hangsúlyt a szemüveges n?, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment el.

– Ki az a Robi? – kérdezte izgatottan Fanni.

– Hát… Igazából…

– Íme, a volt szerelmed! – hallatszódott a szemüveges n? hangja, aki éppen a nyakkend?jénél fogva vezetett egy huszonöt év körüli, barna hajú fiatalembert Petra elé.

– Szia! – mondta a fiú és elmosolyodott.

Petra nem tudta elkerülni, hogy elpiruljon.

– Szia! – viszonozta a köszönést. – Hogy vagy?

– Köszi jól – válaszolt a fiú. – Na és te?

– Megvagyok.

Fanni félszemmel követte az eseményeket. Kezdte magát fölöslegesnek érezni. Utoljára végignézett a társaságon, majd újra testvérére pillantott. Kis id? múlva kivonult a teremb?l.

 

***

 

A lemezlovas egy lassú, romantikus számot tett föl. Petra már a második pohár pezsg?jét kortyolta. Robi keze a lány arca elé nyúlt.

– Egy táncot? – kérdezte Róbert.

– Táncot? – kérdezett vissza Petra, de már fel is állt és mosolyogva fogta meg a férfi kezeit.

A szám egyre lassúbb és lassúbb lett, az ének egészen hosszú idöre megsz?nt. A táncparketten most egyedül nem a világoskék és a citromsárga kapott f?szerepet, hanem a vörös és a sötétzöld érdekes keveréke. Róbert egyre szorosabban karolta Petrát, így egyre közelebb kerültek egymáshoz. Petra egy pillanatig sem tagadta magában, hogy élvezte a helyzetet, ám ekkor hirtelen körülnézett. Sehol sem találta Fannit.

– Ró… – kezdte volna, de egy vinnyogó hang megszakította.

      – Áh! Márton Petra! A kis szepl?s szörnyeteg!

Petra összecsukta a szemeit, és azt kívánta, hogy amikor megfordul ne az a Linda nevezet? lány álljon el?tte, aki a legnagyobb ellensége volt az iskolás évek alatt. Nem jött be.

– Szia Linda! Téged is jó látni – vetette oda.

– Kölcsönös – hazudta a sz?ke hajú teremtés és Róberthez lépett.

– Helló Linda!

Petra kikerekedett szemmel figyelte, amint a m?mell? mazsorett kapitány egy hosszú csókkal viszonozza a köszönést.

– Óh, el is felejtettem. Már két éve járunk – mondta gonosz hanglejtéssel Linda, és Petrára nézett.

– Igen? – kérdezte a lány. – Ez… Hát, ez… Nagyon jó! Örülök. Gratulálok!

– Ja.

Róbert egy szót sem szólt, csak figyelte, ahogy volt iskolai szerelme er?ltetett mosollyal távozik. Menni akart, de barátn?je vadul visszafogta.

Petra eközben a könnyeit törölgette míg kilépett a teremb?l. Öt méter után a testvére hangját hallotta.

– Szépen magamra hagytál – mondta Fanni, és megveregette Petra vállait.

A lány nem mozdult, Fanni azonnal kitalálta, hogy mi a helyzet.

– Miért sírsz? – kérdezte és n?vére elé lépett.

– Az a dög! Linda… Elvette a volt szerelmemet.

Fanni testvére arcára helyezte a tenyerét, és végigsimította azt.

– Ugyan. Ne is tör?dj vele.

– De…

– Különben is, mint mondtad, ? csak egy volt szerelem. Hagyd rá. Láthatod, neki mindig csak a második jut.

– Nem, te ezt nem érted! – üvöltötte Fanni arcába a lány, és elrohant.

Fanni bánatos arccal maradt ott az étterem el?tt. Róbert jött ki a bejáraton, és megragadta Fanni kezeit. A lány megrémült, de amint meglátta ki áll el?tte, elmosolyodott. ?tudta, hogy ki volt az, de a férfi nem tudta, hogy ? kicsoda.

– Helló. Tudja… Én egy… Egy… Egy lányt keresek, aki… – mondta Róbert, de nem tudott értelmes mondatokat összerakni.

– Ha arra a bordó ruhásra gondol, éppen arra futott, és mintha azt mondta volna, hogy egyenesen haza megy – mondta Fanni a nevet?görccsel küszködve.

– Értem. Köszönöm.

Róbert szélsebesen elfutott, és amint ellépett Fanni mell?l, egy sz?ke hajú, m?mell? n? jött ki az étteremb?l.

– Nem tudod kisanyám, hogy merre ment az el?bb távozó férfi?

Fanni azonnal sejtette, hogy kivel áll szemben. Széles vigyorral közölte:

– De. Arra ment – közölte, és az ellenkez? irányba mutatott.

Linda köszönés nélkül rohant el a mutatott irányba.

Mikorra Fanni teljesen egyedül maradt hangos nevetésben tört ki.

– Azt hiszem jobb lesz, ha ma egy hotelben alszom – gondolta, és megelégedve a mai békebírói szerepével beült a kocsijába, majd elindult a legközelebbi szálló felé.

   

 

12 év Nincs Komment

A boldog zümicsalád állomásai, örömei és szenvedései, dióhéjban.

Szeretnék elmesélni egy igazi történetet! Egy történetet, amit talán csak én értek meg majd teljesen. Ez a zümikék története!

                                                   

      Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, rózsaszín? virág. Abban lakott zümikecsalád, nagy z?rzavarban. Már jó ideje költöztek, így hát mindenhol csomagok hevertek: a padlón, a konyhabútoron, de még a dohányzóasztalon is! Új virágot akartak keresni maguknak.

      A méhkas sosem jelentett otthont számukra, kitagadottak voltak ?k a méhek hatalmas családjából. Ám szerették ezt, és még így is rengeteg méhbarátjuk volt. A nyüzsg? erd?b?l egy sokkal tisztább leveg?j? és nyugodtabb rétre szerettek volna repülni, de az ingatlan eladásával mindig meggy?lt a bajuk. Apa zümi életében el?ször veszekedett Anya zümivel… Pedig különösebb okuk nem volt a zümiknek civódásra, hiszen két szép és okos kiszümike is volt már nekik, s?t Anya zümi hasában ott lapult a harmadik kiszümi.

      A sors szerencsére úgy hozta, hogy sikerült eladniuk a rózsaszín virágot, és beköltözni egy zöldbe. Valami vadvirág az! A legtöbb rétbelit?l legalábbis ezt lehetett hallani. A zümik (f?leg a kicsik), viszont nagyon is otthonos virágocskának látták azt, amit mások csak vadvirágnak neveztek. „Hiszen penészes! Rohad a gyökere! Halálra van ítélve!” Ezek voltak a leggyakoribb felkiáltások, mikor Anya zümi szomszédolni volt, és elújságolta, hogy ?k vették meg a lakást.

      Apa zümi illeszkedett be az új környezetbe leghamarabb, ugyanis már az els? héten talált munkát a környez? méhgyárban. A család n?i tagja nagyon büszke volt férjére. Ahogy teltek a napok, Anya zümi hasa egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem kipottyant bel?le egy szeretnivaló kis csöppség: Dominik. Domi zümi. Így hívták a testvérei, Norbika zümike, és Ricsike zümike. Amikor Domi zümike megtanult repülni, a három kiszümi épphogy este kilencre otthon volt minden nap. Imádtak szállni egyik virágról a másikra. Közben rengeteg tapasztalatot szereztek. Amíg Ricsi zümi a harangvirágok koncertjét találta érdekesnek, addig Norbi zümi kisebb rovarokat terrorizált. Domi zümi többnyire beszélgetett szüleivel, akiket csak úgy hívott: „nadzümik”. Viszonylag kés?n tanulta meg helyesen kimondani is leírni a zümiszavakat, de sikerült neki.

      Úgy festett, hogy egyenesbe jön ez az imádnivaló zümicsalád. De valami történt sajnos. Egy nap Apa zümi elhívta Ricsi zümit egy kocsmába, ahol közölte vele, hogy visszatér a forgalmas erd?be, s csak kéthetente jár majd haza. Ricsi zümi nagyon sírt, és az utolsó percig vissza szerette volna tartani az apját. Anya zümivel összevesztek…

      Ezt a kicsik csak kés?n tudták meg. Amikor Anya zümi egy keddi reggelen azt mondta, hogy „elváltunk”, a kicsik értetlenül néztek, majd nevettek egyet és a kezeik össze- és széttapasztásával utánozták az ? gondolataik által értelmezett elválást. Egyedül Ricsi zümi tudta, hogy mit is jelent elválnia két feln?ttnek. Szerencsére érkezett ment?öv: Nagypapa zümi. Aztán Apa zümi is megbékélt, egyre gyakrabban járt kiszümikhez, állásokat váltogatott, majd a legid?sebb kiszümi keresztszüleinek az esküv?jén átkarolta Anya zümit és… Úgy táncoltak mint régen! Mint az esküv?i felvételeken… De sajnos Anya zümi és Apa zümi már sosem voltak egy pár. Félkeser? vége lett hát a zümikék történetének…

 

      Igaz történet volt ez, de mennyire, hogy igaz! Igazi volt, igaz, mi voltunk, mi vagyunk… A zümikék története volt.

 

 

12 év 12 komment

Csodálatos nagymamám emlékére…

Még itt van a mosolyod mama. Még nem lopták el… Nyugodj meg mama. Örökké emlékezni fogok rád! Sírok mama. Fiú létemre könnyen sírok mama… Hogy vagy most mama? Figyelsz engem mama? Ha sírok, azt jelenti, hogy gyenge vagyok?

 

***

A fiatalasszony mindig els?ként kelt fel. Gondosan igazgatta  a haját, amikor még mindenki aludt. Hajnali hat órakor már javában sürgött-forgott, s csodálkozott rajta, ha jóreggeltet köszönt neki egy-egy, a szobákból kibotorkáló családtagja.

Apa, anya, gyerekek, nagyszül?k. Így voltak. Békében és szeretetben éltek egy házikóban, valahol az Alföld keleti részén. A Mama mindig els? volt, mindenben. El?ször ment ki az udvarra, el?ször köszönt a napnak, el?ször örült, hogy új nap virradt, s annak, hogy olyan szép a világ! Értette az életet maga körül. És mindig nagyon finomat f?zött ebédre. Az Anya Pestre járt fel dolgozni, irodai munkája volt, kevés id?t tölthetett a gyerekekkel és a férjével.

A Mama egy napon nem volt boldog. Unokája (akkor még csak egy volt) érdekl?déssel figyelte, és megkérdezte t?le, hogy mi baj van. Nem mondott semmit. Mosolyra húzódott a szája. A haja aznap is gondosan meg volt fésülve. Ó, azok az ébenfekete, neveletlen fürtök! Ült a zöld varrógépénél és egy félbehagyott kardigánra roskadt. Akkor még senki sem tudta… Csak ?. Aztán mindenki megtudta, csak a kisgyerek nem tudhatott semmit. Pár hét múlva érezte a kórház keser? szagát, látta a sok beteget. Tél volt. A Mama szerette a telet, az unoka is. A közös hógolyózások télen, a virágszedés tavasszal, a pocaksüttetés nyáron, s a levélgereblyézés ?sszel. Minden évszak külön öröm volt. De most miért nem hógolyózol a kicsi unokáddal Mama? Haragszol rá? Megbántott? Nem olyan régen még boldogan kented neki a zsíros kenyeret, s most keser? arccal fekszel egy fehér ágyon. Miért nem mondod el Mama, hogy miért kerültél ide? Miért nem osztod meg velem a titkaid? Miért sírsz akkor is, amikor semmi nem történik? Utazol Mama… Rájöttem, mert azt mondták, hogy készülsz egy útra.

Mikor jössz vissza Mama? Látni fogunk még Mama? Hiányozni fogsz Mama! Siess vissza hát… Mama! A kis unoka tudatlanul nyitja ki a kórházi ágya melletti szekrényét, a nagypapa rászól, hogy nagyon nem illik. Megsért?dik, a Mama nevet a durcás arcán. Örül, hogy örömet tudott okozni, nevetni kezd, erre a Mama megint szomorú. Nem érti. Nem jó itt már semmi sem?  Mindenki a Mama köré gy?l, biztosan búcsúzkodnak. Óvatosan menekül egy ?t hívogató néni el?l a kisgyerek, nem akarja megkóstolni az áfonyajoghurtot. A kórterem nagy ablakán süt be a halott nap ezer meg ezer sugara. A Mama szeme fénylik a könnyekt?l, arca is egészen nedves már t?lük. Van neki egy plüsskutyája, ami elkíséri ?t a nagy útra, hogy ne legyen egyedül. Nem értem én ezt az egészet, milyen utazás lesz ez, hogy el?tte csak heverni kell sok öreg ember között? Búcsúzunk, mindenki sír, sok er?t kíván.

Kilépünk a teremb?l, az illat kellemesebb. Ezerkilencszázkilencvenvalahány van, talán december vége, de nem biztos. A Mamát miért hagytuk egyedül, mikor még el sem ment? Nem kell kikísérni a vonathoz? A nagy kérdésekre, amiket az unoka tett föl, sosem érkezett válasz. Ami a legjobban fúrta az oldalát, azt sem tudta meg… A plüsskutya miért jött haza korábban, mint a Mama?

S a kisgyerek nem érti, hogy hol késik már a Mama.

 

***

Elvitt a kór Mama! Gyenge voltál hozzá, vagy csak ? volt túl er?s? Már nem sírok Mama, mert megtanultam: tényleg szép a világ! De egyvalami még elszomorít Mama… Vajon él-e még olyan ember ezen a földön, aki tud olyan finom krémest sütni, mint te?

 

 

Artistsoul Sirák Richárd Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.