Ruder Jana : Az örök szerelem…

Régi, naplóból ollózott szösszenet…

 

 

Hajnalban még utoljára megcsókolta az eső a szelet, aztán elváltak, mindenki ment a maga útjára. De az eső szomorú volt, igaz tudta, hogy az emberek a földön szél nélkül jobban szeretik. Amikor csendesen, magányosan sír.

A szelet is akkor szerették, amikor még álmosan, alig sétálgatva érkezett. Ilyenkor végigcirógatott mindent, amihez csak hozzáért.

Az eső is inkább a szelíd szellőre várt, amikor még a szél, nyugodt, csendes, álmodozó mivoltját hozta… de rajongott érte akkor is, ha tombolt.

A szerelmes eső boldogan várta nap, mint nap… Ketten együtt annyi mindenre voltak már képesek. Pedig nem voltak egyformák, mint két tojás…vagy mint két felhőkarcoló.

Az egyik néha vad és dühös vadóc, a másik csendesebb, elmélkedőbb, életet fakasztó.

De vonzották egymást, mint két mágnes ellenpólusa. Ha a szél megunta a nyargalászást… felkereste az esőt. Megfogta szelíden a kezét, aztán magával repítette. Ölelkeztek,  nevetgéltek, s szerelmük szikráiból  hatalmas villámok születtek. Végigvonultak az éjszakán, és amikor a szeretkezésben már fáradtan kimerültek, önfeledten táncoltak még az első napsugárra várva.

A Nap megcsóválta a fejét, s elkezdte fésülgetni a sugarait. Amikor megpillantotta, hogyan csókolják egymást még mindig, milyen nehéz is az elszakadás, elmosolyodott, aztán egyre erősebben fésülte az aranyhaját. A békésen álmodó emberek szempillája, lassan megrezdült…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Ruder Jana
Szerző Ruder Jana 100 Írás
Somogy megyében élő, immáron 2017 októberétől... nyugalmazott pedagógus vagyok. Szeretek olvasni, s magam is írogatok. Kedvelem a szépet, a léleképítőt, a tartalmasat, az elgondolkodtatót...