Ágyon fekszel. Kényelmes, sokpárnás. Éjjel van. Kósza kis fények. Fölnézel két dimenziódból, az álom el?tt.
Talán azért is oly fantasztikus az elalvás, mert az ember vízszintes lesz, megsz?nik a magassága, két dimenzióssá válik, lelapul, majdnem a föld szintjéig, mintha Gaia titkait akarná kilesni. Lent van. Ha egyáltalán létezik még kiterjedés, akkor lefelé. Amerre a hullás, az álomba zuhanás; amerre a lemondás önfeledtsége csábít.
Még egy véletlen, utolsó pillantás fölfelé. S fönt két fekete pont mozog. Úristen! Két pók! Mintha az én laposka, álomváró fehérségemre ráereszkedhetne akármi. Ügyesen járkál odafönn. Néha megbotlik, lehull már-már, de a szál, melyet lépten-nyomon nyáladzik – megtartja. Rövidke esés, ingás, visszakapaszkodás.
Ha elalszom – leereszkedik. Vágigaraszol arcomon. Belemászik hortyogástól szétnyílt számba. Megsérti szemem. Tehetetlen vagyok. Kiterített, elfehérült lap a sötét ég alatt.
Egy másik világból bárki idejöhet. Nem tudok védekezni. Hiába tudom, hogy nem támad emberre, neki valami más kell. Egy seb van rajtam, amir?l eddig sejtelmem sem volt. Meg vagyok nyitva! Kitárva, sérülékenyen egy másik dimenzió számára.
Lehetetlen a védekezés. Arakhné. Állítólag elátkozott n?. N?. Ennyi örömem mégiscsak lehet benne.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.04. @ 07:49 :: Petz György
