George Tumpeck : Csend és vér II.

szenek… *

 

Másnap a kocsma szokás szerint kinyitott, és mintha kötelező lett volna, mindenki meg is  jelent. A tegnapi eset volt a téma, és Rózsika a leghangosabb. Ő mindent tudott és mindent sokkal jobban. A kocsmáros állta az első kört. Mindenki a megboldogultra emelte poharát. Csak a közértes jött át köpködve és követelte a kocsma bezárását. Ezt most felépüléséig nem teszi, mert a hozzávágott söröskorsó nyoma még sokáig emlékeztetni fogja. Az öreg sírdogált csak a sarokban és saját magát vádolta. A többiek sem nyugtatták meg.

— Minek piszkálta azt a szegény gyereket, vén idióta.

— Inkább etette volna! — kiabálták többen is.

Rózsika a gyász jeléül a mai napra felfüggesztette áldásos működését. A pult fölötti polcon a Vasas zászló helyén egy fekete rongy díszelgett és egy eredeti német brikett jelezte, hogy kinek szól. Valahol mindenki a saját, kilátástalan, elkeserítő sorsát látta bele Dezső tragédiájába.

Elek érkezett, mit sem tudva az esetről. Vidáman fütyörészve lépett a kocsmába és félhangosan megszólalt.

— Rózsika menjünk szopkodni.

Elekről tudni kell, hogy ő a kornyék homokosa, megszokott figura volt és csak ritkán verték meg. Most kicsit közel került hozzá, de Rózsika leszerelte a dühös vendégeket és kivonszolta  a bolt elé.

— Te hülye, Dezső meghalt — és könnyes szemekkel mesélte a tegnapi esetet. Elek  zavarodottan gyűrögette retiküljét és hazarohant átöltözni. Fiatalabb éveiben a Fővárosi Nagycirkusznál, mint nőimitátor állt alkalmazásban. Gazdagabb embereknél, mint takarító  dolgozott, esténként pedig amazonkent rótta a macskaköves utcákat. A környék kocsmáiban ismerték. Ártalmatlan figura volt, csak néha jelent meg tűsarkú, 42-es cipőben, egy leszakadt aljú szoknyában és vörös parókában. Ilyenkor nehezen viselték az emberek és elhúzódtak tőle. Elmaradhatatlan retikülje legendássá vált a benne rejtőző franciakulcs miatt, ami állítólag a takarítás fontos eszköze.

Aznap rengeteg alkohol fogyott, mindenki elővette dugipénzét, volt, aki a MÉH-be rohant a vésztartalékként összegyűjtött újságokkal. A zaciban is megnőtt a forgalom. Valahogy mindenki részt akart venni a gyászban, hiszen ez a családot, a családi összetartozást jelentette számukra. Azt a családot, ahol még megítélés, kötelezettségek és kötöttségek nélkül elfogadták őket, elfogadták egymást. Az utolsó lehetőség a család érzésének megtartására. Közös örömök, közös gyász.

Nagy dolog ez és sajnos kihalófélben van, mert ezeket a kocsmákat sorra számoltatják fel olyan emberek utasítására, akik rendezett körülmények között élve ítélkeznek a kevésbé szerencsések fölött. Persze ez egyszerűbb, mint megoldani a problémákat.

Eleket is megviselte az eset, hetekig hosszú fekete nagyestélyibe járt, vörös parókáján fátyollal, mint egy igazi özvegy. Ezt a fátylat Rózsika tépte le róla.

— Elek ne röhögtesd ki magad — mondta és a parókával együtt a kukába hajította. Elek ettől még groteszkebb látványt nyújtott, de a gyászra való tekintettel békésen tűrte a megaláztatást.

Mindenkinek volt valami frappáns története Dezsőről és persze mind pozitív. Talán egymáson akartak túltenni és szerintem Andersen kezdő titkárnővé süllyedt mellettük. Hirtelen mindenki fontosnak érezte saját magát és Dezső barátságát. Az öreg járt a legrosszabbul, őt kikiáltották gyilkosnak, mert ilyenkor mindig kell, hogy legyen bűnbak is. Még a nyomozok is kiszálltak, mert valaki bejelentette, hogy a gyilkos a sarokban tördeli a kezeit és serényen iszik. Az öreg, ártatlansága teljes tudatában hevesen tiltakozott és ennek az lett a vége, hogy néhány pofon kíséretében letartoztatták. Még aznap ki is engedték és dühösen rohant a kocsmába.

— Hol vagy te rohadék, hogy a beled tapossam ki! — üvöltötte.

Rózsika örömében a nyakába ugrott.

— De jó, hogy itt vagy — dorombolta és próbálta csillapítani a dühös férfit. — Mi a baj, ki bántott?

— Azt nem tudom — mondta az öreg —, de megölöm.

— Jó, majd holnap megölöd, de most igyunk.

Valahogy, barmi történt, mindig a kocsmáros járt jól. Pár feles megtette a hatását, megnyugodtak.

Dezsőnek nem volt senkije, se rokona, se kutyája, így a temetés nagyon szerényen és állami költségen zajlott le. Az egyetlen emlék az a német brikett volt, ami a kocsma polcán nyugodott a tél beálltáig, majd az ő sorsa is beteljesedett.

A csend és vér még sokáig időzött a környéken, de Dezső nevére már kevesen emlékeznek.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem