Már a negyedik pusztító villám csapott le közvetlenül mellette.
– Ez sem talált! – gondolta vidáman, pedig örömre semmi oka nem volt. Kiterjesztette hatalmas szárnyait, dacolva a széllel és belefeküdt egy újabb viharcsapásba. Csak a fészkében várakozó csillogó acélszínű tojásra tudott gondolni. Három napon és éjjen át vajúdott, amíg megszületett a nagy tojás.
– Méltó, erős utód lesz!- vijjogta a tomboló viharba.
Elszántan repült a síkságon fekvő fészke felé, szinte leelőzve a szelet. Ősei még az ég felé törő ormok lakói voltak. őmár a hegyek karéjában álló hatalmas síkságon született. Anyja azt mesélte neki, hogy küldetése van, és eszerint kell élnie.
Az elmúlt kétszáz évben nem történt semmi, kivéve, hogy megjelent a „kétlábú, aki hordában vadászik”. Gyámoltalan népség volt, hiszen ha meglátták, csak hadonászni tudtak nevetséges fadarabjaikkal. Soha nem bántotta őket. Érezte, hogy sorsa valahogy összefonódik a kétlábúval. Azok babonás tisztelettel nézték a hatalmas lényt, és egy id? után már ő is szinte szeretettel tekintett rájuk.
– A népem! – gondolta és éjjenként néha elzavarta a támadó kardfogút a hevenyészett tábor közeléből. De nem minden kétlábú tisztelte őt! Az átvonuló hordák néha megrongálták a fészkét. Ilyenkor az „ő népe” ágakat hozott, és sárral, fővel, tisztelettel újjáépítették a fészket. Mióta az acélszínű tojás ott csillogott a fészekben, nem mertek közelebb jönni. Igaz ugyan, hogy ő sem látta volna szívesen a kétlábút az Utód közelében.
Már látta! A tojás csillogó felületéről visszatükröződtek a villámok fényei. Óvatosan ránavigált a fészekre és a tojásra ült. Óvni próbálta a vihar ártó hatásaitól, de a tojás túl nagy volt.
Álmodott! Álmában hatalmas várost látott tele kétlábúval és a város közepén furcsa napszín?, kéttornyú épület állt. Tornyaiból olyan zengő hang szállt, mint amikor az acéltojás megnyílik. Álmában is érezte, hogy ez a város belőle, az ő segítségével teremtődött. A kéttornyú sárga épület pontosan a fészek helyén állt.
A vihar utolsó erejével a fészket támadta. Egy erőtlen villám belecsapott a tojás nem fedett részébe, mire az olyan hangot adott, mint az álombéli zengés.
– Itt az idő! – gondolta és óvatosan felállt. Odább lépett és kinézett a fészekből. Azt látta, hogy a kétlábúak körbe állják a fészket, tisztes távolságból és nevetséges fadarabjaikat szorongatják. Mintha védenék a készülődő jövevényt.
– Talán a zaj hívta őket! – magyarázta a lassan kinyíló tojásnak és amikor az szétnyílt és láthatóvá vált az Utód, ő fellőtte magát a koromfekete égbe utolsót vijjogva az örökösnek
– Vigyázz rájuk!
Fönn a magasban mindent elsöprő villanás hasította át az éjféli eget, megvilágítva a sötét féltekét, amikor a nagy madár elhamvadt saját tüzében. A hamuja lassan visszapergett a fészekbe, így gondoskodva táplálékról az Utód számára, amíg meg nem erősödik és így éledve újjá saját porából. A felszállás pillanatában a fészekből kiszakított és azóta görcsösen a karmai közt szorongatott fadarab lángolva hullott vissza az emberek lába elé elhozva nekik a tűz áldását.
A főnix küldetése beteljesedett. Hálás népe kétezer év múltán címerébe foglalta és városa szent védelmezőjeként tiszteli ma is.
A főnix álmában látott napszínű, kéttornyú épület máig Debrecen főterén áll.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.27. @ 10:16 :: Adminguru
