mint egy bálvány,
a várúr most végre
készül a kélyre.
Kés?re jár, setét a vár,
és nyirkos csönd van
minden zugban.
Elnyúlva hatalmas ágyán,
mint egy bálvány,
a várúr most végre
készül a kéjre.
El?re élvezi,
a gyönyört, mi jár neki,
tág orrlikán a leveg?
szuszogva jár ki-be,
s reszket?
keze térdén matat,
mint veres fejében a gondolat.
Nyálazva lesi az ajtót,
hogy szolgája kitárja,
hisz övé lesz a sz?z
els? éjszakája.
Belép a lány, arca mint viasz,
mint akit vadkan riaszt,
mint rút halálra,
készül a gyötrelmes nászra.
A félelem ruháján átremeg,
halk köszöntést rebeg,
s térdre hullva
fölnéz az úrra.
G?gösen szól a vad kan:
Hát a mátkád hol van,
látni akarom!
S int a szogának:
Hozd ?t is, te barom!
S mig ?k ketten csönbe zárva
várnak a rideg háló-teremben
térül-fordul szegény pára,
az id? röppen – s nem sokára
ott áll a leány párja.
Ifjú a lovag, a szeme kék,
mintha ottfeledve
lenne benne a nyári ég,
néz der?sen, tisztán,
olyan fiatal,
hogy még ? is sz?z tán'.
Haja, mint arany búza kalásza,
s szép testére ráfeszül
bíborszín ruhája.
Most felnyög a dúvad,
szeme a fiúra gúvad,
s karmos kezét kinyújtva
az ágyra maga mellé húzza.
Int a hold-arcú lánynak,
s szava mint penge, metsz:
Te elmehetsz!
