Mecsek Zsuzsa Szerző
Vezetéknév
Mecsek
Keresztnév
Zsuzsa
12 év 4 komment

Ide a napfény szörnyethalni jár,
rémségeset fest a félhomály…

“A víz alatt a parttól messze, bent“
fejtet?n szaladok kavicsok felett
Szürke és fekete itt a kép…
alattam araszol egy rozsdás kerék.
Cafrangos hínár-ruhába öltözök
(mint sikló kúszik át lábaim között,
ne sikíts, nem bánt, ne félj!)
Felettem elcsónakázik egy dinnyehéj.
Ide a napfény szörnyethalni jár,
rémségeset fest a félhomály,
s még mélyebben a teljes sötét
tárja feketelyuk-ölét,
ahol dobhártyámon a nyomás
egyhangú, végtelen dobolás.
Hang nem jön ki számon, bugyborékolok,
buborékot vet köröttem sok oszladó dolog,
szédeleg minden tehetetlenül,
míg az idegen közegben átlényegül,
s megfeneklik a mélyben, vagy a parton…
Egy ideig emberi marad az arcom,
markomban fennakad egy kis kavics
(jéghideg, ha szív alakja van is)
s próbálok tovalebbenni még…

Hát…így lesz bel?lem hordalék.

12 év 5 komment

Most itt ülök a nádasban. Ezer szúnyog húzza a fülembe. Így szokott lenni naplemente táján, el?rajzanak, és jaj az ember fiának, akit itt találnak. De most ezzel nem tör?döm, bennem más zajok dübörögnek. A szívem, az veri a ritmust, feszült izgalom a dobver?je.

Agyamban éles emlékképek peregnek. Mintha most történne velem. Újra, meg újra. Hátamon fekszem, kezemben a véres k?, és rajtam…

Ott feküdt rajtam. Nem mozdult, nem lélegzett. Arcán végigfolyt a fejéb?l patakzó vér, torzzá fagyott rajta a kéj vigyora, kimeredt szeme engem bámult.

Elborzadva, utolsó er?met összeszedve lelöktem magamról, és szédelegve felálltam. Rámeredtem kezemben a k?re. Lábam remegett, szoknyám felhúzva maradt, blúzom derékig letépve csüngött, combom között hideg-síkos nyirkosság. El?ttem a földön a bugyim hevert, mint egy halott fehér madár. Ösztönösen, fél kézzel igazítottam vissza magamra a ruhámat, és kitámolyogtam a bozótosból. A k?, még mindég a kezemben volt, nem mertem letenni. Biztonságot adott, fogtam, mintha sohasem akarnék megválni t?le.

Szemben, alig száz méterre töltés takarta el a folyót. Elindultam felé. Letérdepeltem a parton, és láttam arcom a víztükörben – pocsolya színe volt. Kezemmel megérintettem, majd vadul csapkodni kezdtem, t?njön el! Nem akarok többé tükörbe nézni!

Letisztogattam magam. Nem tudom, utána mennyi id?t ültem a nádasban, zavarodottan, magam elé bámulva.

Nem terveztem el semmit – ami utána történt, magától jött, úgy követte a velem megesett borzalmat, mint ahogy testemet követi sötét árnyékom.

Egy hét sem telt el talán, amikor az a másik disznó mögém lopózott, miközben én vizet húztam a kútról.

Ahogy hozzám ért, végigszaladt testemen a jeges borzongás, elöntött a düh, és az undor. Megpördültem, és ami arcomon látszott, hátrataszította, tekintete rám-meredt. Én hirtelen ötlettel elmosolyodtam, és év?dni kezdtem vele. Nem volt tervem, magam sem tudtam, hogyan, csak éreztem a kényszert, hogy valamit tennem kell. A nádashoz hívtam alkonyatra. Hamarabb kimentem. Senki sem járt arra, ezt a helyet csak én ismerem, kislánykorom óta ez a rejtekhelyem. A barna-szepl?s k? még ott hevert a földön, ahová letettem. Zsombékot húztam rá, leültem, és mozdulatlanul vártam. Így érezheti magát a pók, amikor megsz?tte hálóját, s már csak a légyre vár.

A szürkületben messzir?l láttam az alakját, ahogy közeledett a töltésen. Mikor odaért, kiléptem nádas s?r?jéb?l. Hagytam, hogy elkapja a derekamat, majd megfogtam a kezét, és behúztam magammal a rejtekembe. Pillantásom a követ rejt? kis kupacra esett, és biztonságos közelében hagytam, hogy a férfi azt tegyen velem amit akar. Eljött a pillanat. Letolt nadrággal feküdt rajtam, agyát már elborította a vágy. Lihegve tapadt meztelen mellemre, amikor a k?ért tapogatózva kinyújtottam a kezem. Tompa reccsenést hallottam…

A kisvárosban pletykák keringtek két rejtélyes elt?nésr?l, csak én tudtam, igen, akkor már tudtam, lesz még több is. Fölém kerekedett, eluralkodott, kitöltött valami határozott szándék, és vele az izgalom, hogy bosszút állhatok. Vadászni kezdtem. Kerestem az alkalmat, hogy valami undorító férget elcsábítsak, és a nádashoz csaljam. Igen, undorító féregnek láttam mindet, és egy csöppnyi szánalmat sem éreztem.

A harmadik is simán ment, mint a karikacsapás. A negyediknél háttal a testnek éppen a folyóban tisztítottam magamról a rám fröccsent vért, amikor neszt hallottam. Mint akit kígyó csípett, felpattantam, és láttam, megmozdult. Felkaptam a követ, és veszett dühvel ütni kezdtem a fejét. Egyszer, kétszer, tízszer, és magam sem tudom, hányszor.

Már nem borzadok, nem undorodok a vért?l. És er?s is vagyok. Karomba gy?lt minden er?, amit húsz évem belém épített. Azért, hogy megvédjem magam, azért, hogy ne tudjon bitorolni senki, azért, hogy azé legyek, akit én választok. Így gondoltam – de már nem kell senki. Ha férfira nézek, akkor igen, akkor undorodom, és már nem akarom, hogy bárki is, valaha is birtokba vegyen. Ott, el?ször, mikor az az állat letepert a földre, nem tudtam felülkerekedni, csak a végére jött meg a valahonnan mélyr?l, kétségbe esve, elborult dühvel az er?m. Most már itt van, készen arra, hogy cselekedjen, bármikor, és bárhol.

Az els? test – azé, aki fölkeltette bennem a véres vadászt – még most is ott enyészik a parttól nem messze, a bozótosban. A másik három helyét keskeny csapás jelzi az elvadult, széles nádasban. Ha arra nézek, csak én veszem észre, hogy ott kicsit több légy kering a leveg?ben.

 

Most is itt ülök a nádasban, ezer szúnyog húzza a fülembe. Így szokott lenni naplemente táján, el?rajzanak, és jaj az ember fiának, akit itt találnak. De most ezzel nem tör?döm, bennem más zajok dübörögnek. A szívem, az veri a ritmust, feszült izgalom a dobver?je.

Agyamban éles emlékképek peregnek. Mintha most történne velem. Újra, meg újra. S ahogy felnézek, a szürkületben egy alakot látok közeledni a töltésen. Az ötödik. Félre sem nézek, csak kinyújtom a kezem, és megnyugodva érzem a sötétbarna, rozsdás követ a zsombék alatt. Már mosolyogni is tudok.

 

12 év 10 komment

Elnyúlva hatalmas ágyán,
mint egy bálvány,
a várúr most végre
készül a kélyre.

 

Kés?re jár, setét a vár,
és nyirkos csönd van
minden zugban.
Elnyúlva hatalmas ágyán,
mint egy bálvány,
a várúr most végre
készül a kéjre.
El?re élvezi,
a gyönyört, mi jár neki,
tág orrlikán a leveg?
szuszogva jár ki-be,
s reszket?
keze térdén matat,
mint veres fejében a gondolat.
Nyálazva lesi az ajtót,
hogy szolgája kitárja,
hisz övé lesz a sz?z
els? éjszakája.
Belép a lány, arca mint viasz,
mint akit vadkan riaszt,
mint rút halálra,
készül a gyötrelmes nászra.
A félelem ruháján átremeg,
halk köszöntést rebeg,
s térdre hullva
fölnéz az úrra.
G?gösen szól a vad kan:
Hát a mátkád hol van,
látni akarom!
S int a szogának:
Hozd ?t is, te barom!
S mig ?k ketten csönbe zárva
várnak a rideg háló-teremben
térül-fordul szegény pára,
az id? röppen – s nem sokára
ott áll a leány párja.
Ifjú a lovag, a szeme kék,
mintha ottfeledve
lenne benne a nyári ég,
néz der?sen, tisztán,
olyan fiatal,
hogy még ? is sz?z tán'.
Haja, mint arany búza kalásza,
s szép testére ráfeszül
bíborszín ruhája.
Most felnyög a dúvad,
szeme a fiúra gúvad,
s karmos kezét kinyújtva
az ágyra maga mellé húzza.
Int a hold-arcú lánynak,
s szava mint penge, metsz:
Te elmehetsz!

12 év 3 komment

Arányos testalkatú, napsütötte szín? fiú-gyermek, a nyár el?rehaladtával szaporodó folytonossági hiányokkal küls? burkolatán.

 

 

Neve: Turbók Dániel as. Turbó Diesel

Kora: 9 év

Státusza: Unoka

 

Arányos testalkatú, napsütötte szín? fiú-gyermek, a nyár el?rehaladtával szaporodó folytonossági hiányokkal küls? burkolatán. Nicknevét maga választotta, ami ragyogó önismeretre vall. Jelenléte felér egy harci különítménnyel, minek következtében a napi takarítás felkerült a teljesen felesleges tevékenységeim listájára.

Statikus állapotban szinte kizárólag alvás közben figyelhet? meg, bár ez sem teljesen fedi a valóságot, mert a kétszemélyes ágy minden pontján leginkább ? található, és reggelig képes többször is 360 fokos fordulatot tenni.

Legoptimálisabban tarhonyás-hússal üzemel, de minden mással feltankolható, ha megfelel?en éhes, ami gyakran el?fordul, mert életbevágóan fontos tevékenységei közben elfelejt enni. És amikor végre, akkor nagyon…

 

Tevékenységi területei:

 

1. Bicajozás

Eszközök: Bicikli, bukósisak, térd-és könyökvéd?, tartalék kerék, kötszer, ragtapasz, Betadin.

2. Görkorizás

Eszközök: Görkori, minimum 400 ft fagyira, a többit lásd mint fent

3. L?dörgés, ny?gl?dés, látványos unatkozás

Eszközök: Minden kezeügyébe kerül? tárgy, valamint kötszer, ragtapasz, Betadin, szappan és a zuhanyozó

4. Számítógépezés

Eszközök: Számítógép (feltételesen kötszer, ragtapasz, Betadin) és füldugó (nekem)

5. TV-zés

Eszközök: TV, megfelel? ül?alkalmatosság, amin fejen-állni is lehet (biztonság kedvéért kötszer, ragtapasz, Betadin) és füldugó (nekem)

6. Játszás " AÃ?? változat

Eszközök: Bármi, ami nem játék, éles, szúr, vág, üt vagy darál, reped, törik vagy kifolyik, valamint csere-ruha, csutak, kötszer, ragtapasz, Betadin (készenlétben a gyermekorvosi ügyelet telefonszáma)

7. Játszás " BÃ?? változat

Eszközök: Valami játék, aminek kereke, szárnya vagy puskája van, és ragasztó, amivel 10 perc múlva vissza lehet ragasztani, szemüveg (nekem) édesség a b?gés csillapítására, további játékok, amíg a többin szárad a ragasztó

8. Kutyázás

Eszközök: Kutya, másik kutya, valami dobálható dolog, sepr?, lapát, szemetes a szilánkoknak, kötszer, ragtapasz, Betadin és andaxin (nekem)

9. Csendes visszavonultság

Eszközök: öngyújtó, éghet? anyag, vödör víz, poroltó, Panthenol, kötszer, ragtapasz és pohár víz az andaxinhoz (nekem)

 

Csak azt tudnám, miért hiányzik, ha pár napig nincs itt…

 

12 év 6 komment

Valahol – félúton a fikció és a valóság között – egy kietelen folyóparton áll a szürke épület. NIncs rajta tábla, felirat – mégis, akit erre vet a sorsa, tudja, ez a komor hely FOGAD A FEKETE RÉVÉSZHEZ

A ház belsejében egyetlen helyiség, akik  itt várakoznak, azok nem szoktak lefeküdni. Hideg van, ezen nem enyhít az asztalokon ég? gyertyák vak fénye sem. A teremben sokan vannak, mégis néma a csönd. Az asztaloknál asszonyok ülnek, szótlanul, ölükben különböz? korú, és nem? gyermekek, de furcsa módon itt nincs zsivaj, kacagás. A asszonyok néha egymásra néznek – szemükben fájdalom, néma kérdések sora, vagy szomorú megadás a sorsnak. Várják a révészt – bár sose jönne! De tudják, hogy jön, és várnak, várnak hosszú órákon át. Az egyik asztalnál fiatalasszony ül, arcán a szépség harcol a torz fájdalommal. Ölében kisgyerek, alig pár hónapos. A gyertya pisla fényénél le sem veszi tekintetét a gyermekér?l. A kicsi arca piros, mint a gyertyaláng magja, s a láz rossz álomba küldte.

Kintr?l halk csobbanás hallatszik. Az asszonyok felnéznek, lelkükkel részvétet küldenek a fiatal n? felé – neki indulni kell! Lassan kilép az ajtón, a lába viszi csak, a szíve elszaladna. Kint sötét van, az égen felh?k takarják az éjszakai lámpást, s a túloldal nem látszik a folyót borító ködfüggönyön át. A parton ott áll a csónak, benne a Fekete Révész. Arca eltakarva, szikár termetét csuklyás fekete köpeny fedi. Most kinyúl a gyermekért, s mert az asszony nem mozdul, sürget?en int felé. Ã??, mintha a szíve lenne a tenyerén, úgy adja át a kicsit. Utána lépne – de megdermeszti a felismerés, ? nem mehet! Hasában ott a másik élet, nem viheti magával a túloldalra. Hirtelen gondolattal lép egyet a csónak felé, kiragadja a révész kezéb?l a gyermeket, és újra magához szorítja. A fekete alak hosszú kezével utána nyúl, de csak a jobb lábát éri el, és szorosan markolja.

Ekkor a hold egy t?n? pillanatra lelöki magáról a felh?ket, és megmutatja a révész arcát. Nem csúnya, de szenvtelen tekintet? és kortalan. Találkozik a tekintetük – az asszony könnytelen szemében néma könyörgés. És most a csuklyás arca mintha megrándulna, valami érzés suhan át rajta. Elengedi a kicsit, és elfordítja a fejét. A n? áll egy pillanatig, majd tétován elindul a fogadó melletti keskeny ösvényen – hazafelé. Útközben találkozik más asszonyokkal, akik szintén a fogadó fel?l jönnek. Némelyik gyermek nélkül, üres szívvel botorkál, mások mintha nem is hinnék, boldog révülettel szorítják magukhoz kicsijüket, akik mind magukon viselik a Fekete Révész érintésének nyomát. Még éjszaka van, de az ösvény végén a s?r? feketeség már oszlani látszik. A fiatalasszony dübörg? szívvel egyre jobban siet – már nem néz hátra, a lába elé sem – könnyesen boldog szemmel csak gyermekét nézi az ölében, akinek álma már szebb – de jobb lába élettelenül csüng a karjaiból…
              
Ajánlás: A gyermek-bénulás áldozatainak, sérültjeinek, és csatát veszett, vagy küzdelmüket azóta is folytató szüleiknek.

12 év 4 komment

Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen…

Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen…
s hogyha a padló reccsen,
dermedjünk meg a percben,
utána fussunk, mintha vad ?zne
                            magunk el?l is menekülve…

Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen…
Induljunk délnek, ahol a vének
szemében is tüzek égnek,
ahol nincs tél, illatos gyümölcsök
utak mentén is érnek,
szomját oltani kóbor szegénynek…
Hallgassuk barna déli éjszakák
két végére felfeszült húrok dallamát,
s míg az ég alatti szállás brokátfüggönyén
pulzáló csillagokat nézünk,
mint édes bor túltöltött pohárból,
                            csorduljon ki a szívünk…

Szökjünk meg, Kedvesem,
mezítláb, lábujjhegyen…
Fussunk egészen a nagy vízig,
ahol minden nap elvérzik a Nap,
de meghaltában is izzik,
s a lobogó alkonyat éppoly gyönyör?,
mint mikor egy régmúlt hajnal
jött értünk láng-lovakkal…
Zárjuk gyöngyház-bélés? szívünkbe
a tenger halhatatlan moraját,
s hagyjuk a forró parti d?nén
eltünni, betemet?dni lassan
                           elnehezült testünk nyomát

12 év 7 komment

“Csillagom, révészem, vígy álltal a Dunán,
Uramtól maradott lovam neked adom…”

   

A folyó szokott iramban igyekezett távoli célja felé, a csónak megadóan siklott az er?teljes evez?csapások nyomán a part felé. Fiatal nyári este volt, csillagokkal teliszórva az ég, és a hold is kövéren, elégedetten nézett alá égi páholyából. A Bence, a révész, aki az evez?ket tartotta, fiatal, nagyon fiatal volt, és csak nemrégen kezdte el ezt a neki is tetsz? munkát, az uraság segedelmével.

Kihalt az öreg csónakos, és kellett valaki helyette, bár nem volt túl nagy a forgalom. Följebb a folyás mentén komp járt, alig félórányi szekérútra innen. Neki csak két falu jövésmenése jutott, azoké, akik leginkább az apostolok lován közlekedtek ügyes-bajos dolgaik, vagy munkájuk után járva. Nem volt vastag a fizetség, de az uraság kiegészítette kerekebbre, amib?l, ha nem is busásan, de egy magafajta legény eléldegélt. A parton, egy kis kalyibában húzta meg magát az idény alatt, ott töltötte fiú-ábrándokkal teli éjszakáit, szeret?ket álmodva szénafekhelyére, maga mellé. Álmodva, igen, mert igazi szeret?je még nem volt sosem. Az a 18 esztend?, ami most duzzadt benne férfivá, eddig nem igazán hajtotta a lányok után. Néha otthon megkergetett egyet-egyet, de csak csínyb?l, jókedvb?l, virtusból. Még a lányok szebbje sem igazán tetszett neki, nem keltett benne vágyat egy sem.

Most, ahogy a part felé közeledett, a hold megvilágította szép, se nem kölyök, se nem férfi arcát, izmos, barnára sült vállát, és karjait. A közelben, a parton egy sóhaj kélt…

Bence egyik lábával kilépett a csónakból, amikor meghallotta a zizegést a nádasból. Nem volt gyáva, de összerezzent. Nem olyan zaj volt, amit kígyók-békák, álmodó madarak keltenek. Róka lenne, vagy kóbor eb… és kilépve gyorsan másik lábbal is, a hang felé fordult. Az árnyékából egy alak lépett ki, s ahogy a fiú szeme megszokta a nádas homályát, látta, hogy egy asszony az.

Mit kereshet itt ilyen kés?n, csak nem a túlpartra akar menni – gondolta magában bosszúsan a révész. Közben az asszony közelebb lépett, és alig hallhatóan megszólalt:

– Átviszel a túloldalra – nem kérdezte, nem kérte, megállapította. Bence bosszúsan válaszolni akart, de amikor a holdfényben belenézett a n? szemébe, szava bennrekedt. Ilyen csodálatos tekintetet még életében nem látott. Irizált zölden a sötétben is, mintha szentJános-bogarak világítottak volna benne, és foglyul ejtette akaratát. Az asszony lassan elindult a csónak felé, a fiú meg utána, követte minden tiltakozás nélkül. Szótlanul ültek egymással szemben, az evez?csapások belekeverték a Hold fényét a Dunába. A fele távolságot már mögöttük volt, amikor a kis révész meghallotta a hangot. A n? dúdolt, halkan, mozdulatlan szájjal, valami csodálatosan búgó hangon. Megállt egy pillanatra az evez?lapát, s akkor az asszony folytatta, ugyan olyan halkan, de már énekelve:

– Csillagom, révészem, vígy által a Dunán, uramtól maradott subám neked adom… – s közben mosolytalanul nézte a vizet. Kinek énekelt? A víznek, a holdnak, az éjszakának? De Bence szerette volna azt hinni, neki.

Elb?völte ez az asszony. Amíg ült vele szemben, agyában nem fordult meg egyetlen gondolat sem, de egész bens?jét elöntötte valami eddig ismeretlen érzés…

Koppant a csónak, ahogy nekiüt?dött a partnak. A n? ügyesen kilépett a partra, s visszafordulva egy pénzdarabot nyújtott a kába fiú felé. Az nem nyúlt érte, így hát bedobta a csónakba, és elt?nt a sötétben.

A révész nem emlékezett rá, hogyan, mennyi id? alatt jutott vissza. Bebotorkált a kalyibába, és végigd?lt a fekhelyén. Egész teste lázban égett, reszketett. Az asszony szemeit látta maga el?tt, az ? hangját hallotta, és lassan öntudatlan álomba zuhant.

 

Másnap hajnalban a durva deszkák rései között bevágott az éles napsugár. Bence felült, ágyán a pokróc gy?r?dései mutatták zilált álmát. Lement a folyóhoz, és h?s vízével megmosta arcát. Leült a földre, behunyta a szemét, és újra maga el?tt látta az esti asszonyt. Nem tudta volna megmondani, hány éves lehetett. Huszonöt, harminc? De akár negyven is. Ennek ellenére úgy emlékezett vissza rá, mint egy gyönyör? szoborra, amit egyszer az uraság fogadószobájában látott. Látta, ahogy a n? teste vékony barna ruháján átrajzolódik, telt melleit és csíp?jét, látta kissé zilált haját, szépen formált arcélét, és a zölden világító szemeket, amikben nyoma sem volt kihívásnak, mégis valami titkos fény égett bennük. Cseppet sem emlékeztette a falubeli lányokra. Nem voltak azok csúnyák, inkább semmilyenek, számára. De ez az asszony átitatta egész lényét. A nap így telt el, hozta vitte az a tízegynéhány embert, akik szóltak hozzá, míg átcsónakolta ?ket, válaszolt is nekik talán, hümmögött, de gondolatai saját szívét barangolták.

Eljött az öreg este, felh?s volt az ég, a hold mögéjük bújt, és a fiú egyre csak nézte a nádas mellett húzódó földutat. Nem bízott abban, hogy felt?nik bárki is ilyen kés?i órán, abban pedig egyáltalán, hogy viszontlátja a n?t, aki úgy összezavarta fejét, szívét. Elindult a csónak felé, hogy kissé kijjebb húzza, amikor közeled? dalfoszlányok ütötték meg a fülét….csillagom, révészem vígy által a Dunán, uramtól maradott lovam neked adom…és Bence szíve akkorát ugrott mellkasában, hogy majd a vízbe taszította gazdáját. Egy perc sem telt bele, ott állt az asszony, majd szó nélkül beszállt a csónakba, és várta, hogy résvész elinduljon vele a vízen, a sötétség torkába. Ugyanúgy történt minden, mit el?z? nap, hacsak a fiú szeme nem izzott jobban, hacsak a szíve nem akart a jobban Dunába ugorni, hacsak az evez?t szorító tenyere nem izzadt er?sebben. És ezen az éjszakán, mikor lehevert, már az idegen asszony feküdt mellette gondolatban.

Másnap azon törte a fejét, vajon ki ez a n?, és miért kel át minden nap ilyen kés? este a túlsó partra. Megkérdezni t?le nem volt bátorsága, szinte biztos volt benne, hogy úgyse kapna választ…

Harmadnap délután, mikor egy id?s, kövér falubeli asszonyságot vitt át a vízen, annak be nem állt a szája. Bence oda se figyelt a karattyolásra, amíg azt nem hallotta:

– Gyönyör? asszony ám a grófné vendége. Olyan szép, hogy még a gróf úr is alig mer ránézni… És micsoda dolog má', minden este kés? éjszakáig kószál, egyedül, senki sem tudja merre! – és a fiú itta a szavakat, biztos volt benne, hogy az ? kései utasáról beszél a vénség. Volt már mibe kapaszkodnia, de az öröm, és a bánat egyszerre folyt szét az arcán. Ó Istenem, a grófné vendége, hogyan is vethetne ? rá szemet. Hogyan is merne közeledni, akárcsak szóval is felé…

És ez így ment nap mint nap, eljött megint az este, vele a gyönyör?, kortalan asszony, és vele a lázas álombéli éjszaka.

Egyik este azután így szólt a dal, amit az út fel?l hallott:

– Csillagom, révészem, vígy által a Dunán, uramtól maradott magam oda adom…- és a n? közeledett, majd mikor odaért, nem szállt be a csónakba, hanem szó nélkül megfogta Bence kezét, és elindult vele a kalyiba felé…

Ami odabent történt, azt már megírták sokan, sokféleképpen, olcsó, papírborítású filléres szerelmes történetekben épp úgy, mint örökélet? irodalmi alkotásokban. Mi maradt nekem! Hogyan írjam le, milyen szavakkal, mit érez egy szerelemre érett, kívül-belül szép, éppen hogy csak férfi, amikor el?ször ölel n?t… És milyen n?t? A n?t. Aki kortalan, aki az asszony, aki a test, a vágy, a szerelem. Az odaadás és a birtoklás, az állat, és az Istenn? egyben.

Ami odabent történt, hétköznapi esemény, ugye. Megtörténik éjjel, nappal, lépten-nyomon ezen a földön…számtalan fiú esik át élete els? szeretkezésén, számtalan n? élvezi nála ifjabb szeret?je ölelését. De Bence már akkor tudta, neki más asszony nem kell az életben.

Mikor hajnalban felébredt, a n? már nem volt ott. Fekhelyére alig emlékeztetett a szétszóródott szalmakupac, meztelenül a pokrócon feküdt. Magára húzta nadrágját, és kibotorkált a fényre. Körülnézett…minden porcikájában érezte az asszony hiányát.

Jött az els? átkel?, megalkudtak, s ? egykedv?en szelte keresztbe a folyót. Utána megint egyszer, kétszer, oda, s vissza.

Kés? délután öreg atyafija érkezett, dolgára ment valamerre, s nevetve szólt hozzá:

– Te Beni gyerek, nem teccel nekem. Csak nem téged is meglátogatott a nádas asszonya? – s nagyot vert a hátára. A fiú lábából kiment az er?. Megbicsaklott hangon kérdezte:

– Milyen asszonyról beszél kend?

– No, hát a nádas asszonya. Régi révészek mesélték, hogy bizony éjszakánként itt a révnél megjelenik egy szellem, szíp fehérnép képibe, és úgy ellátja ?ket minden jóval, hogy többé más asszonyra sem tudnak nézni – hunyorgott hamisan az öreg. De Bence akkor már fehér volt, mint a fal. Kitette utasát, de ki se szállt a csónakból, ott érte ?t az este.

Kétségek között hánykolódott… ki ez az asszony? Úrin?, aki egyik szeszélyének hódol az ? testét használva? Vagy szellem, aki végül elszívja akaratát vérét, erejét, és nem lesz képes többé lányt szeretni? Hiszen már most ezt érezte…

A múlt éjjel, valahányszor megszólalni akart, nem jött ki hang a torkán, a kérdés is bennrekedt. S most itt verg?dött, miközben mégis, egyre csak a sötét földutat kutatta szeme. És várta az asszonyt félelme, sötét gondolatai ellenére is.

Jött is az, elment a csónak mellett, egyenesen a kisház felé. Megállt egy pillanatra, visszanézett a csónakban kuporgó Bencére, s a fiú, mintha dróton húznák, elindult utána. Elnyelte ?ket a kalyiba sötétje.

S hogy a történések közben hangzott-e el szó is? Nem lehet tudni, de hogy az öreg, széllel-bélelt kunyhó eresztékei reggelre lazábbak lettek, az biztos.

És az is, hogy ett?l az éjszakától kezdve a fiú der?sebb lett, s földöntúli boldogság csillogott szemében, míg szelte csak napokon át a vizet, oda-vissza, és várta az estéket.

Elvánszorgott jó néhány nap, és elhussant ugyanannyi tüzes éjszaka, amikor is a n? kis útitáskával érkezett a szokott id?ben. Nem a ház felé ment, hanem beszállt a csónakba, és Bence, a kis révész már húzta is az evez?ket er?teljes mozdulatokkal.

A folyó közepén jártak, amikor a fiú nem tudott ellenállni rátör? vágyának, és behúzta a csónakba a lapátokat. Ott, a sodró vízen, a b?bájos telihold alatt, a nedves csónakdeszkákon szeretkeztek, némán, szavak nélkül, boldog önkívületben. Lassan egy felh? a hold elé araszolt az égen, és sötétbe borult a víz.

Másnap korán reggel az els? átkelni akaró hiába kereste a révészt, az nem volt sehol. Összegy?ltek már néhányan, egyik erre indult, a másik arra, kiabálták Bence nevét, vizslatták a folyót, de a fiút nem találták, sem a csónakot. Azután többen jöttek a faluból, csáklyákkal, átkutatták a nádast, a közeli kiserd?t, de eredménytelenül. Vitték a hírt a fiú anyjának, aki szentül hitte, fia odaveszett a vízbe. Néhány nap múlva megtalálták az üres csónakot sok-száz méterrel lejjebb, a nádasban fennakadva. Bence teste nem került el?, nem hozta fel a víz, de ilyen volt már. Meggyászolták, elsiratták, misét mondattak érte, gondolatban eltemették. Suttogtak a faluban a szellem-asszonyról is, meg egy idegen n?r?l is…no meg a virtusról, ami a legényeket sokszor elemészti…de senki sem tudott biztosat.

 

Eltelt vagy tíz év, feledésbe merült a fiatal révész elt?nése, csak anyja gyászolta még kívül belül feketében, fiát. Tavaszodott, a kastélyba várták a grófék érkezését. Az intéz? üzent a faluba néhány szorgos asszonyért, jöjjenek a kastélyba, az éves nagytakarításhoz. Bence anyja is köztük volt. A szalon gyönyör? bútorait fényesítette, most került sorra a hatalmas, fekete zongora, rajta sok csínos, úri csecse-becse. Mindet szépen sorban áttörölgette. Egy fényképtartó feküdt ott, képpel lefelé. Az asszony kezébe vette, hogy azt is megtisztítsa, de ahogy a képre nézett, arca halott-fehérre változott. A kép sarkában jól látható felirat: New York, és a dátum. A korabeli foto egy párt ábrázolt: gyönyör?, id?sebb n?, és mellette…

– Bence, drága kicsi fiam – suttogta az anya maga elé, majd keze elernyedt és a fényképtartó a földre esett.

12 év 6 komment

Nem születik sírva, és nem
hal meg bennem semmi…

Mikor egy napnak vége,
s pár lépéssel közelebb jön
az hízelked? holnap,
aranyával bevon mindent
a csöndesen búcsúzó Nap.
Lassul a vér ereimben,
szelíden hömpölyög,
mint öreg folyó, járja
útját szerveim között.
Olyan vagyok itt legbelül,
mint kívül az id?tlen világ,
örökkévalóba fényesedve
nézek fölfelé, mint a fák.
Nem születik sírva, és nem
hal meg bennem semmi,
elég most némán
magamból kifelé lesni,
hinni, hogy ezen a világon
mindennek fénye van,
s hogy a rozsda is rajtam…óarany. .

12 év 6 komment

?döntött el mindent, keményen, katonásan és otthoni kis csapata nem mondhatott nemet, a parancs, az parancs…

 

 

A fiú és a lány szótlanul lépkedtek a friss hóban, csak összekulcsolt kezük beszélt, apró szorításokkal, az ujjak simogatásaival. Az egyetem aulájában beszéltek meg a találkát, hogy elinduljanak és túl legyenek végre azon a percen, amit idáig csak halogattak. Ildi – így hívták a lányt – be akarta mutatni végre Zolit apának. Nem volt könny? döntés, mert Zoli cigány volt. Ez még önmagában nem gond, de aki ismerte apát, apa konok el?ítéleteit, ellent-mondást nem t?r? magatartását, az tudhatta, a fiatalok nem könny? perceknek néznek elébe.

Apa hivatásos katonatisztként otthon is parancsnokolt, felesége és egy-szem lánya sorkatonaként szolgált az életében. Anyának nem volt szava, még a konyhapénzt is apa osztotta be, és ? mondta meg, mikor mit f?zzön. Ildi kislánykorában számtalanszor el?fordult, hogy reggel át kellett öltöznie, mert apának nem tetszett az a ruha, amit felvett, vagy kibontott haját kellet copfba fognia, mert apa úgy akarta. Mindent ellen?rzött, és ha nem találta megfelel?nek újra és újra megcsináltatta, akár a mosogatást, akár a leckeírást. Anya, ha kivasalt egy inget, apa el?bb megnézte, és csak utána lehetett beakasztani a szekrénybe. ?döntött el mindent, keményen, katonásan és otthoni kis csapata nem mondhatott nemet, a parancs, az parancs. A lányát is katonatisztnek szánta, de Ildi nagy szerencséjére apró termet?, vékony és beteges volt, így többszöri könyörgés árán végül is elérte a lány, hogy egyetemre mehessen – jogász szeretett volna lenni. Barátai, barátn?i nem voltak, apa keményen szelektált, aki neki nem tetszett, azzal nem barátkozhatott sem gyermekként, sem most, hogy már harmadéves egyetemista. "Addig, amíg az én házamban élsz, és az én kenyeremet eszed…" ezt a közhelyet apa naponta többször is elmondta és Ildi nem járt társaságba, mert kilencnél tovább nem maradhatott ki, soha semmilyen oknál fogva. Otthon legkés?bb tízkor "takarodó" volt. Apa szertartásosan kikapcsolta a tévét, ellen?rizte az órákat és miután meggy?z?dött arról, hogy családja lefeküdt, ? is bevonult külön szobájába, a szolgálati lakás három szobája közül az egyikbe. Körülöttük katonatisztek laktak és apa nagyon sokat adott a véleményükre, de úgy általában mindenkiére. Minden cselekedetét az mozgatta, hogy róla és családjáról mindenki a legjobb véleménnyel legyen. Barátai apának sem voltak, túl kemény volt és egyetlen percre sem tudott lazítani. Szórakozás számára nem létezett, neki mindég feladatai voltak, s ha nem talált, csinált magának és otthoni közkatonáinak. Ildit nagyon szerette, legalábbis s?r?n mondogatta, hogy azért akar bel?le kötelességtudó és kemény embert faragni. Egyszer sírt is a lányáért – amikor az egy súlyos betegséggel kórházba került – apa néhány könnycseppet törölt ki a szeméb?l ágya felett.

Most kés? délután volt, apa otthon ült a fotelban, olvasta újságjait, körülötte minden katonás rendben, anya körlettakarítással foglalkozott a konyhában. Apának volt még néhány elégedett, boldogan langyos perce, miel?tt összed?lt volna maga köré épített biztonságos és tökéletes er?dítménye. Mert közeledtek Ildiék, szorosan fogva egymás kezét és lassan, nagyon lassan, hogy minél kés?bb jöjjön el az a perc, amit?l a lány annyira tartott. Zoli nem félt, ?er?s kis katona volt, élete során megtanult harcolni, taktikázni és gy?zni. Meg kellett küzdenie az el?ítéletekkel, a cigányozással, fekázással, sok kopasz fejen ül? szempárral nézett már farkas-szemet. ?Ildit féltette, akibe az els? percben beleszeretett, amikor meglátta az egyetem büféjében. A lánynak is megtetszett a meleg-barna, értelmes szem? fiú, és néhány nap múlva már ? is átadta magát az addig számára ismeretlen érzésnek. Mert Ildi nem mert addig a percig szerelmes lenni, apa nem helyeselte volna, meg hát kibe, aki apának is megfelelne…

A lány saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, csendben beléptek, és megálltak apa el?tt. ?fölemelte lassan a fejét, és szemében valami hihetetlen csodálkozás ült, egy pillanatra még a szája is nyitva maradt. Ildi, az ?lánya áll el?tte? Kipirultan, csillogó szemmel és mellette az a valaki, az kicsoda? Kétség nem fér hozzá, hímnem? az illet? és a b?re színe, hát az egy fokkal barnább, mint amit ? a lánya mellett el tud viselni.

– Apa – törte meg Ildi a kínosan hosszúra nyúlt csendet. – Hadd mutassam be a barátomat – mondta fölvetett fejjel, mindenre elszántan.

Olyan volt most az arca, mint az oroszlánnal szembenéz? gladiátoré, a félelem és a vakmer?ség rángatta szája szélét. Apa nem nyújtott kezet, nem szólt semmit, csak felállt, megfordult. Intett lányának, hogy menjen utána és kinyitotta szobája ajtaját. Ildi nem mozdult, állt tovább Zoli mellett és arca pirosságát hirtelen befehérítette a mindenre elszánt félelem. Apja emelt hangon szólalt meg:

– Mi ez a dolog, kisasszony! Kísérd ki a fiatalembert, utána gyere a szobámba, beszédem van veled!

Lánya szájából – de nem is, inkább a szívéb?l bugyborékolt el? egy halk, elcsukló hang:

– Nem, apa! – majd a kimondott "nem"-t?l felbátorodva folytatta:

– Apa, ha nem akarod megismerni Zolit, nem baj. De ha most ?t elküldöd, én is megyek! – majd anyjára nézett, aki a konyhaajtóban állt, és fakókék szemét óriásra növesztette a rémület.

Apja a csodálkozása a parancsmegtagadás felett hirtelen haraggá változott és leveg? után kapkodva, rekedten kiáltotta:

– Nem mégy sehová! – de Ildi ekkor már Zoli kezét szorította. Maga után húzva a fiút anyja felé lépett, megcsókolta az arcát és hátat fordítva apjának határozott lépést tett a bejárati ajtó felé. Az asszony sikolya rántotta vissza a lány fejét és akkor meglátta apja kezében a fegyvert, a szolgálati pisztolyt. Szembenézett a cs?vel, és a rövid döbbenet után váratlan reakció tört ki bel?le. Fölnevetett, majd fájóvá szorítva Zoli kezét, kiléptek az ajtón, amit nyitva is hagytak maguk után.

Apa nem l?tt – nyirkos markában tartotta a fegyvert, és úgy szorította, mint lánya a fiú kezét. Arca szederjes volt és a hirtelen haragú emberek vöröse ördögivé festette. Reszel?sen ripakodott feleségére:

– Mit állsz itt!

Az asszony könnyeit nyelve vissza-oldalgott a konyhába és válla fölött látta, amint férje a szobájába vonul…

 

 

II.rész

 

 

Miután Ildi, barátja kezét fogva kisétált életükb?l, többé nem látták viszont.

Történetünk szempontjából lényegtelen, hogy együttmaradtak-e, vagy elengedték egymás kezét. A rászegezett fegyver világgá üldözte a lányt.

Apa életében látszólag semmi sem változott. Talán feszes, merev tartásán lehetett észrevenni csöppnyi változást, mintha egy hajszálnyit meggörnyedt volna, de hát – ki figyelte. Talán a feje, egy kicsit lejjebb hajtotta járás közben. Anya sokat sírdogált lánya után, de csak titokban. Férje el?tt többé nem lehetett róla beszélni, nevét szóbahozni.

Túlságosan egyszer? és szolga-lelk? asszony lévén a lázadás, ha föl is merült benne, megriasztotta. Az ? pihekönny?, üres élete férje markáns alakjára épült. Szolgált még néhány évet az immár egyszemélyes hadseregben, azután olyan észrevétlenül, ahogy élt -, meghalt. Talán a túlvilágon is az angyalok lábát mossa…

Apa egyedül maradt – olyan egyedül, mint ahogy eddig is volt, csak nem vette észre. De azt az egyedüllétet most felváltotta az üresség -, nem maradt egyetlen katonája sem. Most önmagának osztogatta szigorú parancsait, önfegyelemmel élte tovább feszes életét. Minden nap pontosan ugyanabban az id?ben kelt, ment a laktanyába, elvégezte munkáját, mosoly nélkül, minden fölösleges szó nélkül. Pontosan tíz órakor kikapcsolta a tévét és lefeküdt. Talán álma is álomtalan volt, vagy ha nem, hát ezredessé álmodta magát.

Azután egy nap megmozdult a leveg? apa körül. A rendszerváltás szele kisodorta ?t a hadseregb?l, a szolgálatból, a kötelességb?l, a feladatból, a rendb?l, az egyetlen helyr?l, ahol jól – de nem is, inkább elégedetten érezte magát. Korkedvezménnyel nyugdíjazták, félretették, további szolgálatára nem tartottak igényt. Nagy lakását egy kis garzonra cserélték, idegen környéken, ahol nem látta tovább a megszokott katona-arcokat, ahol nem tisztelgéssel köszöntek neki akár naponta százszor is.

Ekkor apán már észre lehetett venni – ha bárki figyelte volna -, hogy határozottan görnyedtté vált a járása és tekintetét csak ritkán emelte cip?je orránál feljebb.

Egyik este odalépett a tévéhez, hogy pontosan tízkor kikapcsolja, amikor pillantása az üvegezett szekrényre tévedt. Néhány üveg ital állt benne, ki tudja milyen régen és mi célból. Nem ivott soha, egyetlen kortyot sem, megkínálni sem volt kit. Évekkel ezel?tt kaphatta valakit?l és szépen mutatott ott a polcon. Apa kézbe vette az egyik üveget – konyak volt – és hosszan, nagyon hosszan nézte. Azután, mitegy révületben kiment a konyhába, fölbontotta a palackot, és töltött egy pohárba. Nézte az ó-arany, olajosan fényl? italt, megszagolta, majd óvatosan belekortyolt. Megrázkódott t?le, íze idegen volt számára. – Végül is katona vagyok – mosolyodott el talán legbelül és er?t véve magán lehajtotta a pohár tartalmát. Az üveggel és a pohárral visszament a szobába és leült a tévé elé, nézte, de nem látta. Rövidesen valami jóles?, meleg érzés áradt szét benne – hát töltött magának még egy pohárral.

Egy óra telhetett el, amikor odalépett kulcsra zárt íróasztal-fiókhoz. Kinyitotta, kezébe vette a régi, hideg érintés? szolgálati fegyverét. Majd gondolkodás nélkül kiosztotta magának és végrehajtotta az utolsó parancsot…

12 év 5 komment

Halkuló patak
bennem most a szó…

 

Halkuló patak
bennem most a szó
lassú part-mosás
csöndbe-csobbanó
hátára ül
a múltba réved?
lustán elnyúló
tesped? id?
szárnyát verdesi
az elvágyás szele
meguntam itt
elmegyek vele
hajamból leng?
vitorlát szövök
csont-csónakomon
most már eltünök

Mecsek Zsuzsa Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.