Csillagom, révészem

“Csillagom, révészem, vígy álltal a Dunán,
Uramtól maradott lovam neked adom…”

   

A folyó szokott iramban igyekezett távoli célja felé, a csónak megadóan siklott az er?teljes evez?csapások nyomán a part felé. Fiatal nyári este volt, csillagokkal teliszórva az ég, és a hold is kövéren, elégedetten nézett alá égi páholyából. A Bence, a révész, aki az evez?ket tartotta, fiatal, nagyon fiatal volt, és csak nemrégen kezdte el ezt a neki is tetsz? munkát, az uraság segedelmével.

Kihalt az öreg csónakos, és kellett valaki helyette, bár nem volt túl nagy a forgalom. Följebb a folyás mentén komp járt, alig félórányi szekérútra innen. Neki csak két falu jövésmenése jutott, azoké, akik leginkább az apostolok lován közlekedtek ügyes-bajos dolgaik, vagy munkájuk után járva. Nem volt vastag a fizetség, de az uraság kiegészítette kerekebbre, amib?l, ha nem is busásan, de egy magafajta legény eléldegélt. A parton, egy kis kalyibában húzta meg magát az idény alatt, ott töltötte fiú-ábrándokkal teli éjszakáit, szeret?ket álmodva szénafekhelyére, maga mellé. Álmodva, igen, mert igazi szeret?je még nem volt sosem. Az a 18 esztend?, ami most duzzadt benne férfivá, eddig nem igazán hajtotta a lányok után. Néha otthon megkergetett egyet-egyet, de csak csínyb?l, jókedvb?l, virtusból. Még a lányok szebbje sem igazán tetszett neki, nem keltett benne vágyat egy sem.

Most, ahogy a part felé közeledett, a hold megvilágította szép, se nem kölyök, se nem férfi arcát, izmos, barnára sült vállát, és karjait. A közelben, a parton egy sóhaj kélt…

Bence egyik lábával kilépett a csónakból, amikor meghallotta a zizegést a nádasból. Nem volt gyáva, de összerezzent. Nem olyan zaj volt, amit kígyók-békák, álmodó madarak keltenek. Róka lenne, vagy kóbor eb… és kilépve gyorsan másik lábbal is, a hang felé fordult. Az árnyékából egy alak lépett ki, s ahogy a fiú szeme megszokta a nádas homályát, látta, hogy egy asszony az.

Mit kereshet itt ilyen kés?n, csak nem a túlpartra akar menni – gondolta magában bosszúsan a révész. Közben az asszony közelebb lépett, és alig hallhatóan megszólalt:

– Átviszel a túloldalra – nem kérdezte, nem kérte, megállapította. Bence bosszúsan válaszolni akart, de amikor a holdfényben belenézett a n? szemébe, szava bennrekedt. Ilyen csodálatos tekintetet még életében nem látott. Irizált zölden a sötétben is, mintha szentJános-bogarak világítottak volna benne, és foglyul ejtette akaratát. Az asszony lassan elindult a csónak felé, a fiú meg utána, követte minden tiltakozás nélkül. Szótlanul ültek egymással szemben, az evez?csapások belekeverték a Hold fényét a Dunába. A fele távolságot már mögöttük volt, amikor a kis révész meghallotta a hangot. A n? dúdolt, halkan, mozdulatlan szájjal, valami csodálatosan búgó hangon. Megállt egy pillanatra az evez?lapát, s akkor az asszony folytatta, ugyan olyan halkan, de már énekelve:

– Csillagom, révészem, vígy által a Dunán, uramtól maradott subám neked adom… – s közben mosolytalanul nézte a vizet. Kinek énekelt? A víznek, a holdnak, az éjszakának? De Bence szerette volna azt hinni, neki.

Elb?völte ez az asszony. Amíg ült vele szemben, agyában nem fordult meg egyetlen gondolat sem, de egész bens?jét elöntötte valami eddig ismeretlen érzés…

Koppant a csónak, ahogy nekiüt?dött a partnak. A n? ügyesen kilépett a partra, s visszafordulva egy pénzdarabot nyújtott a kába fiú felé. Az nem nyúlt érte, így hát bedobta a csónakba, és elt?nt a sötétben.

A révész nem emlékezett rá, hogyan, mennyi id? alatt jutott vissza. Bebotorkált a kalyibába, és végigd?lt a fekhelyén. Egész teste lázban égett, reszketett. Az asszony szemeit látta maga el?tt, az ? hangját hallotta, és lassan öntudatlan álomba zuhant.

 

Másnap hajnalban a durva deszkák rései között bevágott az éles napsugár. Bence felült, ágyán a pokróc gy?r?dései mutatták zilált álmát. Lement a folyóhoz, és h?s vízével megmosta arcát. Leült a földre, behunyta a szemét, és újra maga el?tt látta az esti asszonyt. Nem tudta volna megmondani, hány éves lehetett. Huszonöt, harminc? De akár negyven is. Ennek ellenére úgy emlékezett vissza rá, mint egy gyönyör? szoborra, amit egyszer az uraság fogadószobájában látott. Látta, ahogy a n? teste vékony barna ruháján átrajzolódik, telt melleit és csíp?jét, látta kissé zilált haját, szépen formált arcélét, és a zölden világító szemeket, amikben nyoma sem volt kihívásnak, mégis valami titkos fény égett bennük. Cseppet sem emlékeztette a falubeli lányokra. Nem voltak azok csúnyák, inkább semmilyenek, számára. De ez az asszony átitatta egész lényét. A nap így telt el, hozta vitte az a tízegynéhány embert, akik szóltak hozzá, míg átcsónakolta ?ket, válaszolt is nekik talán, hümmögött, de gondolatai saját szívét barangolták.

Eljött az öreg este, felh?s volt az ég, a hold mögéjük bújt, és a fiú egyre csak nézte a nádas mellett húzódó földutat. Nem bízott abban, hogy felt?nik bárki is ilyen kés?i órán, abban pedig egyáltalán, hogy viszontlátja a n?t, aki úgy összezavarta fejét, szívét. Elindult a csónak felé, hogy kissé kijjebb húzza, amikor közeled? dalfoszlányok ütötték meg a fülét….csillagom, révészem vígy által a Dunán, uramtól maradott lovam neked adom…és Bence szíve akkorát ugrott mellkasában, hogy majd a vízbe taszította gazdáját. Egy perc sem telt bele, ott állt az asszony, majd szó nélkül beszállt a csónakba, és várta, hogy résvész elinduljon vele a vízen, a sötétség torkába. Ugyanúgy történt minden, mit el?z? nap, hacsak a fiú szeme nem izzott jobban, hacsak a szíve nem akart a jobban Dunába ugorni, hacsak az evez?t szorító tenyere nem izzadt er?sebben. És ezen az éjszakán, mikor lehevert, már az idegen asszony feküdt mellette gondolatban.

Másnap azon törte a fejét, vajon ki ez a n?, és miért kel át minden nap ilyen kés? este a túlsó partra. Megkérdezni t?le nem volt bátorsága, szinte biztos volt benne, hogy úgyse kapna választ…

Harmadnap délután, mikor egy id?s, kövér falubeli asszonyságot vitt át a vízen, annak be nem állt a szája. Bence oda se figyelt a karattyolásra, amíg azt nem hallotta:

– Gyönyör? asszony ám a grófné vendége. Olyan szép, hogy még a gróf úr is alig mer ránézni… És micsoda dolog má', minden este kés? éjszakáig kószál, egyedül, senki sem tudja merre! – és a fiú itta a szavakat, biztos volt benne, hogy az ? kései utasáról beszél a vénség. Volt már mibe kapaszkodnia, de az öröm, és a bánat egyszerre folyt szét az arcán. Ó Istenem, a grófné vendége, hogyan is vethetne ? rá szemet. Hogyan is merne közeledni, akárcsak szóval is felé…

És ez így ment nap mint nap, eljött megint az este, vele a gyönyör?, kortalan asszony, és vele a lázas álombéli éjszaka.

Egyik este azután így szólt a dal, amit az út fel?l hallott:

– Csillagom, révészem, vígy által a Dunán, uramtól maradott magam oda adom…- és a n? közeledett, majd mikor odaért, nem szállt be a csónakba, hanem szó nélkül megfogta Bence kezét, és elindult vele a kalyiba felé…

Ami odabent történt, azt már megírták sokan, sokféleképpen, olcsó, papírborítású filléres szerelmes történetekben épp úgy, mint örökélet? irodalmi alkotásokban. Mi maradt nekem! Hogyan írjam le, milyen szavakkal, mit érez egy szerelemre érett, kívül-belül szép, éppen hogy csak férfi, amikor el?ször ölel n?t… És milyen n?t? A n?t. Aki kortalan, aki az asszony, aki a test, a vágy, a szerelem. Az odaadás és a birtoklás, az állat, és az Istenn? egyben.

Ami odabent történt, hétköznapi esemény, ugye. Megtörténik éjjel, nappal, lépten-nyomon ezen a földön…számtalan fiú esik át élete els? szeretkezésén, számtalan n? élvezi nála ifjabb szeret?je ölelését. De Bence már akkor tudta, neki más asszony nem kell az életben.

Mikor hajnalban felébredt, a n? már nem volt ott. Fekhelyére alig emlékeztetett a szétszóródott szalmakupac, meztelenül a pokrócon feküdt. Magára húzta nadrágját, és kibotorkált a fényre. Körülnézett…minden porcikájában érezte az asszony hiányát.

Jött az els? átkel?, megalkudtak, s ? egykedv?en szelte keresztbe a folyót. Utána megint egyszer, kétszer, oda, s vissza.

Kés? délután öreg atyafija érkezett, dolgára ment valamerre, s nevetve szólt hozzá:

– Te Beni gyerek, nem teccel nekem. Csak nem téged is meglátogatott a nádas asszonya? – s nagyot vert a hátára. A fiú lábából kiment az er?. Megbicsaklott hangon kérdezte:

– Milyen asszonyról beszél kend?

– No, hát a nádas asszonya. Régi révészek mesélték, hogy bizony éjszakánként itt a révnél megjelenik egy szellem, szíp fehérnép képibe, és úgy ellátja ?ket minden jóval, hogy többé más asszonyra sem tudnak nézni – hunyorgott hamisan az öreg. De Bence akkor már fehér volt, mint a fal. Kitette utasát, de ki se szállt a csónakból, ott érte ?t az este.

Kétségek között hánykolódott… ki ez az asszony? Úrin?, aki egyik szeszélyének hódol az ? testét használva? Vagy szellem, aki végül elszívja akaratát vérét, erejét, és nem lesz képes többé lányt szeretni? Hiszen már most ezt érezte…

A múlt éjjel, valahányszor megszólalni akart, nem jött ki hang a torkán, a kérdés is bennrekedt. S most itt verg?dött, miközben mégis, egyre csak a sötét földutat kutatta szeme. És várta az asszonyt félelme, sötét gondolatai ellenére is.

Jött is az, elment a csónak mellett, egyenesen a kisház felé. Megállt egy pillanatra, visszanézett a csónakban kuporgó Bencére, s a fiú, mintha dróton húznák, elindult utána. Elnyelte ?ket a kalyiba sötétje.

S hogy a történések közben hangzott-e el szó is? Nem lehet tudni, de hogy az öreg, széllel-bélelt kunyhó eresztékei reggelre lazábbak lettek, az biztos.

És az is, hogy ett?l az éjszakától kezdve a fiú der?sebb lett, s földöntúli boldogság csillogott szemében, míg szelte csak napokon át a vizet, oda-vissza, és várta az estéket.

Elvánszorgott jó néhány nap, és elhussant ugyanannyi tüzes éjszaka, amikor is a n? kis útitáskával érkezett a szokott id?ben. Nem a ház felé ment, hanem beszállt a csónakba, és Bence, a kis révész már húzta is az evez?ket er?teljes mozdulatokkal.

A folyó közepén jártak, amikor a fiú nem tudott ellenállni rátör? vágyának, és behúzta a csónakba a lapátokat. Ott, a sodró vízen, a b?bájos telihold alatt, a nedves csónakdeszkákon szeretkeztek, némán, szavak nélkül, boldog önkívületben. Lassan egy felh? a hold elé araszolt az égen, és sötétbe borult a víz.

Másnap korán reggel az els? átkelni akaró hiába kereste a révészt, az nem volt sehol. Összegy?ltek már néhányan, egyik erre indult, a másik arra, kiabálták Bence nevét, vizslatták a folyót, de a fiút nem találták, sem a csónakot. Azután többen jöttek a faluból, csáklyákkal, átkutatták a nádast, a közeli kiserd?t, de eredménytelenül. Vitték a hírt a fiú anyjának, aki szentül hitte, fia odaveszett a vízbe. Néhány nap múlva megtalálták az üres csónakot sok-száz méterrel lejjebb, a nádasban fennakadva. Bence teste nem került el?, nem hozta fel a víz, de ilyen volt már. Meggyászolták, elsiratták, misét mondattak érte, gondolatban eltemették. Suttogtak a faluban a szellem-asszonyról is, meg egy idegen n?r?l is…no meg a virtusról, ami a legényeket sokszor elemészti…de senki sem tudott biztosat.

 

Eltelt vagy tíz év, feledésbe merült a fiatal révész elt?nése, csak anyja gyászolta még kívül belül feketében, fiát. Tavaszodott, a kastélyba várták a grófék érkezését. Az intéz? üzent a faluba néhány szorgos asszonyért, jöjjenek a kastélyba, az éves nagytakarításhoz. Bence anyja is köztük volt. A szalon gyönyör? bútorait fényesítette, most került sorra a hatalmas, fekete zongora, rajta sok csínos, úri csecse-becse. Mindet szépen sorban áttörölgette. Egy fényképtartó feküdt ott, képpel lefelé. Az asszony kezébe vette, hogy azt is megtisztítsa, de ahogy a képre nézett, arca halott-fehérre változott. A kép sarkában jól látható felirat: New York, és a dátum. A korabeli foto egy párt ábrázolt: gyönyör?, id?sebb n?, és mellette…

– Bence, drága kicsi fiam – suttogta az anya maga elé, majd keze elernyedt és a fényképtartó a földre esett.

15látogató,1mai

Szerző Mecsek Zsuzsa 10 írás
" Táncolni kell, uram, a zene majdcsak megjön valahonnan ! " (Zorba, a görög)Bővebben itt: http://viz-hang.com/aquarius/

7 Komment

  1. Mindenkinek köszönöm az olvasást!
    Aranka, örülök, hogy kellemes emléket idézett fel benned az írásom.
    Laci, én is gondolkodtam, hogy mi legyen az oka, hogy hagyta bánkódni a mamát, és gondolatban azzal indokoltam, hogy a “szépasszony” nem akarta, hogy fény derüljön kettőjük kapcsolatára az óhazában. És hát a szerelem ( később a sosemremélt nagyvilági élet, és talán jelleme) feledtette vele gyökereit.

    Üdvözlettel: Zsuzsa

  2. Nagyon tetszett ez a már majdnem balladaszerű történet. Talán még Jókai is cuppantana örömében.
    Azért megjegyzem, nem volt szép a legénytöl, hogy nem adott életjelt magáról, és hagyta bánkódni a mamát. – Meg küldhetett volna azért pár dollárt.

Hagyj üzenetet