Placskó Lajos : Tiszta szemmel

*

 

 

Mostanában gyakran gondolom magam öreg utakra, olyan öregekre, ahol az őseimmel találkozhatnék. Furcsa főfödőben, mentében, csizmában, vagy bő gatyában bocskorosan járnának, kelnének körülöttem. A nők hosszú szoknyájukat emelnék, ha az úton sarat látnának, a férfiak nagyot lépnének, vagy odébb húznák a kantárszárat – ne tocsogjon az az állat. Esetleg kicsit északabbra is libbenhetnék a gondolat szárnyán, ahol térdig szíjazták a bocskort, szűk nadrágot hordtak, széles bőrövet, ami a kisebb használati tárgyakat-tűzkő, acél, kés, erszény, dohányzacskó, pipa – mind magába fogadta, így aztán az iszákba csak enni-, innivaló került. Fejükön a széles karimájú kalpag télre-nyárra enyhet adott. Délre is álmodhatom magam, olajfák tövébe, melyeknek olyan a kérgük, mint maga az idő: képzelhetetlenül öreg, göcsörtös, kiismerhetetlenül, szeszélyesen girbegurba, mégis szilárd, szívós, gyümölcsével tápláló, árnyával enyhet adó. Itt könnyű, lenge vászonruhát hordanak, sarut, vagy azt sem, szalmából, vagy sásból készült kalapjuk is szellős, de a tűző naptól véd. Csizmában, hosszúorrú cipőben, nemezkalapban meg szenvedjenek az urak. Meg is érdemlik. Még nyugatra is képzelhetem magam, hatalmas óceán mellé, ahol mindig fúj a szél a nagy víz felől, és napbarnított, szélcserezte kézzel kötnek hálót az emberek. Erőset. Vastag, többször sodrott zsinórból, hiszen szilaj, kitartó, nagytestű hal lesz a zsákmány. Érdekes lenne találkozni velük. Ereimben olasz, spanyol, francia, cseh, tót, lengyel, ruszin vér is kering.

De leginkább azokkal az őseimmel szeretnék találkozni, akik kócos sörényű kis lovaikon valahonnan messziről keletről léptettek be a Kárpát-medencébe, maguk előtt hajtva állataikat, fejüket csalma védte, oldalukon könnyű kard, tarsoly függött és rövidszárú, puha csizmájuk orra felperdült, hogy lépéskor ne bántsák túl sokáig Földanyácska testét. Kaftánjuk ránctalanul simult hátukra, bőszárú nadrágjuk nem akadályozta a lovaglást rezzenéstelen tekintetük egyenes jellemet sugárzott. Sámánjaik messze néző, fojtott torokhangon éneklő, fura kinézetű emberek, kik döngő dobok hangjára táncoltak meg-meggyorsuló táncokat a félelmesen villódzó tűz körül. Sokszor hallani vélem erdei bóklászásaim alkalmával a hangjukat, mikor a felélénkülő szél öreg fák lombjának nyelvet ad.

 Bizony sok nép, nemzet átfutott rajtunk magyarokon, saját családom történetén át látom legvilágosabban. De más népbeli őseim, amint ideértek, magyarnak vallották magukat és inkább többet, mint kevesebbet szenvedtek, magyarságukért, vallásukért, hiszen mindezek tetejébe még evangélikus is vagyok. Nekem sem jutott soha a legkönnyebb út, de inkább vállaltam a nehezebbet tudatosan, mint a könnyebbet szégyenkezve. Pirulok néha, ha saját életemre gondolok — akinek nincs pirulni valója, nem is ember, és ha rosszat tettem vállalom —, de a tükörből tiszta szemmel néz vissza rám valaki, és ezt a tekintetet, őseim tiszta nézését igyekszem megtartani, megőrizni és tovább adni. Aztán majd én is együtt suttogok a régiekkel. Talán lesz még fül, ami meghallja, értelem, ami megérti, falomb és szellő, ami közvetít.

Legutóbb szerkesztette - Placskó Lajos
Szerző Placskó Lajos 77 Írás
A Lajos nevet nem a szüleimtől, inkább a sorstól kaptam , hiszen egy véletlen elszólás volt az eredője. Ám, ha már kaptam, igyekszem becsülettel viselni. Tanítok. Két diplomával és egyre elkeseredettebben. Csak a gyerekek tiszta tekintete, az a pár felcsillanó szikra tart engem is ezen az önemésztő, őrült pályán, ami az én fajtám része. Közben vadul "pótcselekszem": írok prózát, verset, haikut, faragok fát, csontot, rajzolok és legújabban színészkedek - természetesen csak szűk körben, szigorúan amatőr módon. Három dologra vagyok büszke az életemben minden maradék nélkül és teljes csodálattal: a három lányomra.