Mecsek Zsuzsa : Ki fegyvert fog…

?döntött el mindent, keményen, katonásan és otthoni kis csapata nem mondhatott nemet, a parancs, az parancs…

 

 

A fiú és a lány szótlanul lépkedtek a friss hóban, csak összekulcsolt kezük beszélt, apró szorításokkal, az ujjak simogatásaival. Az egyetem aulájában beszéltek meg a találkát, hogy elinduljanak és túl legyenek végre azon a percen, amit idáig csak halogattak. Ildi – így hívták a lányt – be akarta mutatni végre Zolit apának. Nem volt könny? döntés, mert Zoli cigány volt. Ez még önmagában nem gond, de aki ismerte apát, apa konok el?ítéleteit, ellent-mondást nem t?r? magatartását, az tudhatta, a fiatalok nem könny? perceknek néznek elébe.

Apa hivatásos katonatisztként otthon is parancsnokolt, felesége és egy-szem lánya sorkatonaként szolgált az életében. Anyának nem volt szava, még a konyhapénzt is apa osztotta be, és ? mondta meg, mikor mit f?zzön. Ildi kislánykorában számtalanszor el?fordult, hogy reggel át kellett öltöznie, mert apának nem tetszett az a ruha, amit felvett, vagy kibontott haját kellet copfba fognia, mert apa úgy akarta. Mindent ellen?rzött, és ha nem találta megfelel?nek újra és újra megcsináltatta, akár a mosogatást, akár a leckeírást. Anya, ha kivasalt egy inget, apa el?bb megnézte, és csak utána lehetett beakasztani a szekrénybe. ?döntött el mindent, keményen, katonásan és otthoni kis csapata nem mondhatott nemet, a parancs, az parancs. A lányát is katonatisztnek szánta, de Ildi nagy szerencséjére apró termet?, vékony és beteges volt, így többszöri könyörgés árán végül is elérte a lány, hogy egyetemre mehessen – jogász szeretett volna lenni. Barátai, barátn?i nem voltak, apa keményen szelektált, aki neki nem tetszett, azzal nem barátkozhatott sem gyermekként, sem most, hogy már harmadéves egyetemista. "Addig, amíg az én házamban élsz, és az én kenyeremet eszed…" ezt a közhelyet apa naponta többször is elmondta és Ildi nem járt társaságba, mert kilencnél tovább nem maradhatott ki, soha semmilyen oknál fogva. Otthon legkés?bb tízkor "takarodó" volt. Apa szertartásosan kikapcsolta a tévét, ellen?rizte az órákat és miután meggy?z?dött arról, hogy családja lefeküdt, ? is bevonult külön szobájába, a szolgálati lakás három szobája közül az egyikbe. Körülöttük katonatisztek laktak és apa nagyon sokat adott a véleményükre, de úgy általában mindenkiére. Minden cselekedetét az mozgatta, hogy róla és családjáról mindenki a legjobb véleménnyel legyen. Barátai apának sem voltak, túl kemény volt és egyetlen percre sem tudott lazítani. Szórakozás számára nem létezett, neki mindég feladatai voltak, s ha nem talált, csinált magának és otthoni közkatonáinak. Ildit nagyon szerette, legalábbis s?r?n mondogatta, hogy azért akar bel?le kötelességtudó és kemény embert faragni. Egyszer sírt is a lányáért – amikor az egy súlyos betegséggel kórházba került – apa néhány könnycseppet törölt ki a szeméb?l ágya felett.

Most kés? délután volt, apa otthon ült a fotelban, olvasta újságjait, körülötte minden katonás rendben, anya körlettakarítással foglalkozott a konyhában. Apának volt még néhány elégedett, boldogan langyos perce, miel?tt összed?lt volna maga köré épített biztonságos és tökéletes er?dítménye. Mert közeledtek Ildiék, szorosan fogva egymás kezét és lassan, nagyon lassan, hogy minél kés?bb jöjjön el az a perc, amit?l a lány annyira tartott. Zoli nem félt, ?er?s kis katona volt, élete során megtanult harcolni, taktikázni és gy?zni. Meg kellett küzdenie az el?ítéletekkel, a cigányozással, fekázással, sok kopasz fejen ül? szempárral nézett már farkas-szemet. ?Ildit féltette, akibe az els? percben beleszeretett, amikor meglátta az egyetem büféjében. A lánynak is megtetszett a meleg-barna, értelmes szem? fiú, és néhány nap múlva már ? is átadta magát az addig számára ismeretlen érzésnek. Mert Ildi nem mert addig a percig szerelmes lenni, apa nem helyeselte volna, meg hát kibe, aki apának is megfelelne…

A lány saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, csendben beléptek, és megálltak apa el?tt. ?fölemelte lassan a fejét, és szemében valami hihetetlen csodálkozás ült, egy pillanatra még a szája is nyitva maradt. Ildi, az ?lánya áll el?tte? Kipirultan, csillogó szemmel és mellette az a valaki, az kicsoda? Kétség nem fér hozzá, hímnem? az illet? és a b?re színe, hát az egy fokkal barnább, mint amit ? a lánya mellett el tud viselni.

– Apa – törte meg Ildi a kínosan hosszúra nyúlt csendet. – Hadd mutassam be a barátomat – mondta fölvetett fejjel, mindenre elszántan.

Olyan volt most az arca, mint az oroszlánnal szembenéz? gladiátoré, a félelem és a vakmer?ség rángatta szája szélét. Apa nem nyújtott kezet, nem szólt semmit, csak felállt, megfordult. Intett lányának, hogy menjen utána és kinyitotta szobája ajtaját. Ildi nem mozdult, állt tovább Zoli mellett és arca pirosságát hirtelen befehérítette a mindenre elszánt félelem. Apja emelt hangon szólalt meg:

– Mi ez a dolog, kisasszony! Kísérd ki a fiatalembert, utána gyere a szobámba, beszédem van veled!

Lánya szájából – de nem is, inkább a szívéb?l bugyborékolt el? egy halk, elcsukló hang:

– Nem, apa! – majd a kimondott "nem"-t?l felbátorodva folytatta:

– Apa, ha nem akarod megismerni Zolit, nem baj. De ha most ?t elküldöd, én is megyek! – majd anyjára nézett, aki a konyhaajtóban állt, és fakókék szemét óriásra növesztette a rémület.

Apja a csodálkozása a parancsmegtagadás felett hirtelen haraggá változott és leveg? után kapkodva, rekedten kiáltotta:

– Nem mégy sehová! – de Ildi ekkor már Zoli kezét szorította. Maga után húzva a fiút anyja felé lépett, megcsókolta az arcát és hátat fordítva apjának határozott lépést tett a bejárati ajtó felé. Az asszony sikolya rántotta vissza a lány fejét és akkor meglátta apja kezében a fegyvert, a szolgálati pisztolyt. Szembenézett a cs?vel, és a rövid döbbenet után váratlan reakció tört ki bel?le. Fölnevetett, majd fájóvá szorítva Zoli kezét, kiléptek az ajtón, amit nyitva is hagytak maguk után.

Apa nem l?tt – nyirkos markában tartotta a fegyvert, és úgy szorította, mint lánya a fiú kezét. Arca szederjes volt és a hirtelen haragú emberek vöröse ördögivé festette. Reszel?sen ripakodott feleségére:

– Mit állsz itt!

Az asszony könnyeit nyelve vissza-oldalgott a konyhába és válla fölött látta, amint férje a szobájába vonul…

 

 

II.rész

 

 

Miután Ildi, barátja kezét fogva kisétált életükb?l, többé nem látták viszont.

Történetünk szempontjából lényegtelen, hogy együttmaradtak-e, vagy elengedték egymás kezét. A rászegezett fegyver világgá üldözte a lányt.

Apa életében látszólag semmi sem változott. Talán feszes, merev tartásán lehetett észrevenni csöppnyi változást, mintha egy hajszálnyit meggörnyedt volna, de hát – ki figyelte. Talán a feje, egy kicsit lejjebb hajtotta járás közben. Anya sokat sírdogált lánya után, de csak titokban. Férje el?tt többé nem lehetett róla beszélni, nevét szóbahozni.

Túlságosan egyszer? és szolga-lelk? asszony lévén a lázadás, ha föl is merült benne, megriasztotta. Az ? pihekönny?, üres élete férje markáns alakjára épült. Szolgált még néhány évet az immár egyszemélyes hadseregben, azután olyan észrevétlenül, ahogy élt -, meghalt. Talán a túlvilágon is az angyalok lábát mossa…

Apa egyedül maradt – olyan egyedül, mint ahogy eddig is volt, csak nem vette észre. De azt az egyedüllétet most felváltotta az üresség -, nem maradt egyetlen katonája sem. Most önmagának osztogatta szigorú parancsait, önfegyelemmel élte tovább feszes életét. Minden nap pontosan ugyanabban az id?ben kelt, ment a laktanyába, elvégezte munkáját, mosoly nélkül, minden fölösleges szó nélkül. Pontosan tíz órakor kikapcsolta a tévét és lefeküdt. Talán álma is álomtalan volt, vagy ha nem, hát ezredessé álmodta magát.

Azután egy nap megmozdult a leveg? apa körül. A rendszerváltás szele kisodorta ?t a hadseregb?l, a szolgálatból, a kötelességb?l, a feladatból, a rendb?l, az egyetlen helyr?l, ahol jól – de nem is, inkább elégedetten érezte magát. Korkedvezménnyel nyugdíjazták, félretették, további szolgálatára nem tartottak igényt. Nagy lakását egy kis garzonra cserélték, idegen környéken, ahol nem látta tovább a megszokott katona-arcokat, ahol nem tisztelgéssel köszöntek neki akár naponta százszor is.

Ekkor apán már észre lehetett venni – ha bárki figyelte volna -, hogy határozottan görnyedtté vált a járása és tekintetét csak ritkán emelte cip?je orránál feljebb.

Egyik este odalépett a tévéhez, hogy pontosan tízkor kikapcsolja, amikor pillantása az üvegezett szekrényre tévedt. Néhány üveg ital állt benne, ki tudja milyen régen és mi célból. Nem ivott soha, egyetlen kortyot sem, megkínálni sem volt kit. Évekkel ezel?tt kaphatta valakit?l és szépen mutatott ott a polcon. Apa kézbe vette az egyik üveget – konyak volt – és hosszan, nagyon hosszan nézte. Azután, mitegy révületben kiment a konyhába, fölbontotta a palackot, és töltött egy pohárba. Nézte az ó-arany, olajosan fényl? italt, megszagolta, majd óvatosan belekortyolt. Megrázkódott t?le, íze idegen volt számára. – Végül is katona vagyok – mosolyodott el talán legbelül és er?t véve magán lehajtotta a pohár tartalmát. Az üveggel és a pohárral visszament a szobába és leült a tévé elé, nézte, de nem látta. Rövidesen valami jóles?, meleg érzés áradt szét benne – hát töltött magának még egy pohárral.

Egy óra telhetett el, amikor odalépett kulcsra zárt íróasztal-fiókhoz. Kinyitotta, kezébe vette a régi, hideg érintés? szolgálati fegyverét. Majd gondolkodás nélkül kiosztotta magának és végrehajtotta az utolsó parancsot…

Legutóbb szerkesztette - Mecsek Zsuzsa
Szerző Mecsek Zsuzsa 10 Írás
" Táncolni kell, uram, a zene majdcsak megjön valahonnan ! " (Zorba, a görög) Bővebben itt: http://viz-hang.com/aquarius/