A termésk?vel durvára rakott
Remete tér, úgy terül szét
remegve saját tenyerén
tartva ezt az elvonult világot,
mint rétivirág-koszorús
gyermekkorom integet? képein.
Egyre közelebb
és messzebb is látom egyszerre.
Az este ugyanúgy este,
s a reggel is ugyanaz.
Az nem igaz, hogy
a változás állandó.
Fáradtan ér be,
kiszolgált öreglegény:
a sárga busz.
Ha kifogy végre
az utolsó szusz,
akkor érkezik meg.
Kosaras nénik
öreg cip?kben,
fél?sen járnak.
Itt volnának még,
vagy odébblibbent
árnyak, ablakok
mögött olvadva.
Ahogyan a bogyókkal
büszke kajla
bodzaágak is az
er?söd? éjszakába,
úgy feketedik egymásba
minden.
És csend jön,
olyan, mi tudja mi az illem.
