Könyves Tóth Enikő : Láttam, hogy szaladnak a fák…

E naptól minden más. Akár boldogságnak is hívhatnánk

 

Az éj sötétje még véd?n takarja a házak árnyait, nemsokára hajnalodik. Olívia óvatosan az ablakhoz lép, a spalettát résnyire nyitja. Az ég szürke, barátságtalan, hallani amint szél kupacokba sodorja a lehulló leveleket. A cserépkályha még meleg. Visszabújik a paplan alá. Sorba veszi kincseit: babáit, akiknek napközben beszámol az iskolában történtekr?l; a Mama albumát, amibe minden nap rajzol egy-egy képet álmairól; virágainak hallja a lélegzetét, de ez titok; szép színes köveit, melyeket az iskola melletti erd?ben talált Zoltánnal.

Év eleje óta ismeri közelebbr?l a fiút. El?ször megijedt, amikor észrevette, hogy kíséri, de nem mutatta félelmét. Zoltán a 3/A osztályba jár, csodálkozott is hogyan áll szóba egy 2/B-s lánnyal. Azóta nagy sétákat tesznek együtt a kiserd?ben:

– Te vagy az els? lánybarátom – szólt félénken a fiú. – �? hebegett valami köszönömfélét, és közelebb húzódott hozzá az elfogadás jeleként. Mindig érdekesek Zoltán történetei a csillagokról, távol él? emberek kalandjairól. �? jobbára hallgat, még nem meri megosztani lelkének sem örömét, sem bánatát. H?séget esküdtek egymásnak.

 

Halkan kinyitja az ajtót. Lábujjhegyen közeledik Apa ágyához. Legszívesebben felébresztené, de ezt úgy sem meri megtenni. Nézi magas homlokát, szemöldökének szép ívét, a nyugodt arc békéjét. – Majd holnap megsimogatom – gondolja. Összeszorult szívvel visszamegy a szobájába. Szinte megbénul Apa szavaitól:

– Készülj, kislányom elmegyünk, ma bemutatok neked

valakit.

– Hová megyünk és kihez? – kérdezi elkereked?

szemmel.

– Majd meglátod – jön a kurta válasz. Öltözni szeretne, de kezei nem engedelmeskednek. Jó ideje mozdulatlanul áll kék ruhájával. Tudta eljön ez a pillanat, de most mégis váratlanul éri. Er?t vesz bénultságán, felveszi ruháját, megköti fekete lakkcip?jét, haját fehér szalaggal fogja össze.

– Jól van, ügyes vagy – dicséri Apa. Arca elégedett, tekintete várakozó. Szeme sarkából mosolyt küld felé, ett?l kicsit megnyugszik. Keze belesimul Apa meleg tenyerébe. Elvegyülnek az utca forgatagába, az élénken beszélget? emberek közé, jobbra-balra köszöngetnek vagy fogadnak udvarias megjegyzéseket, az id?járásról, közös barátokról. Mindenki ismeri egymást ebben a kisvárosban. Lefoglalják gondolatait a színes kirakatok látványa, az utca pezsg? élete. Szótlanul mennek. Mindig így van ez, nem tudnak beszélgetni Apával, ki-ki a saját világában, csendjében él. Mennyire más volt ez régen, összerezzen a hangra:

– Mindjárt megérkezünk.

 

A ház takaros. Az udvar tisztára söpörve, még virágzik pár rózsa, a bronzbarna level? bokrok alatt, már itt is takarja a földet a napsárga avar. A szigorú nagy, barna ajtó el?tt azt kívánja, bárcsak láthatatlanná válhatna. A csengetésre élénk fiatalos hang válaszol:

– Azonnal. – Hosszú barna hajú lány nyit ajtót, haja laza hullámokban terül szét a vállán. Az el?szobában áporodott leveg?. A falak fehérek, kopott mintás, barna sz?nyeg fedi a padlót, egy régi asztalon váza, a kerti rózsákkal, a fal mellett ódon könyvespolc. Körülnéz, keresve valamit, amit?l bátorrá válhatna. Meglepetésében alig bír megszólalni. Apa picit el?retolja, ett?l még bátortalanabb.

– Engem Mariannak hívnak -, szólal meg a lány. Próbál a lehet? legkedvesebb hangján bemutatkozni. Máris indulnak. Mariann gyors mozdulattal nyúl a kabátja után. Apa udvariasan felsegíti, hosszan tartja kezét a lány karcsú derekánál. Alig veszi észre az utcán siet? embereket. Most ketten fogják a kezét, alig mer ránézni Mariannra. Mit tegyen, hogy viselkedjen? Lesütött szemmel nézi a járdát, örül, hogy nem kell megszólalni. A feln?ttek között élénk beszélgetés kezd?dik. A hangfoszlányok nem érnek el a tudatáig. Minden összekuszálódik a fejében. Nyugalmat er?ltet magára. Szeretné önfeledt arccal viszonozni felé irányuló bátorító pillantásokat, sikertelenül. Belépnek kedvenc cukrászdájába. Finom sütemény és kávéillat terjeng a leveg?ben. Az egyik széls? asztalhoz ülnek. Kezét végigsimítja a hófehér terít?n. Mariann nagyon szép. Hangja er?s, határozott. Olívia az ablakhoz fordul, az égkékjében úszó felh?k mögött pár pillanatra el?bukkan a sápadt ?szi Nap. Lehunyja szemét, mintha érezné fényében a Mamát.

E naptól minden más. Akár boldogságnak is hívhatnánk.

Hétvégéken közös programjuk van Mariannal. Apa is megváltozott, gyakrabban hoz egy szép könyvet vagy játékot. Megpaskolja az arcát mindig, amikor hazaérkezik. Betölti az estéket a zene, kering?k könny? édes dallama, de elmaradnak az esti mesék és a meghitt beszélgetések.

Kisbarátja ma el?ször látogat el hozzá. Izgatottan várja, már elkészítette a kakaót és a tegnapi süteményéb?l is félretett. Kiszalad a kapu elé. Látja a közeled? Zoltánt, aki nagy lendülettel rugdossa a köveket. Közben bólogat a fejével, biztosan fütyörész közben. Zavarban vannak, ahogy belépnek a házba. Olívia megillet?dött, de nem mutatja, csacsog, ami nem szokása. Zoltán ámulva hallgatja. El?bb fiús játékokkal játszanak, a gombfocival, és az üveggolyókkal. A malom-játékban Olívia gy?z. Kárpótlásul megajándékozza a fiút szép bélyegeivel, választhat a színes köveib?l, amit nagy becsben tart. Gyorsan telnek e kedves órák. Már tervezik a jöv? heti találkozást Zoltánnál.

– Te egy aranyos lány vagy, jól éreztem magam. Szia! – köszön el Zoltán.

Elrakja a játékokat, várja Apát. Meglepetésére Mariannal érkezik. Futó puszival köszöntik, majd együtt készítik a vacsorát. Kedvesek, de képtelen ezt viszonozni, idegen a hangja, ahogy válaszolgat.

– Olívia te már nagylány vagy – szólal meg Apa.

– Biztosan megérted. Mariannal elutazunk, így nem maradhatsz egyedül. Elviszlek holnap reggel egy nagyon szép helyre, ahol jól érzed majd magad a gyerekek között. Ellenkezni szeretne, de képtelen megszólalni.

– Látom, milyen jó kislány vagy, hogy megértesz, köszönöm! – Olyan hirtelen öleli, és repíti a magasba, hogy elakad a lélegzete. Az els? gondolat, ami az eszébe jut az, hogy megígérte a Mamának, hogy mindig szót fogad Apának. Megköszöni a vacsorát, és reszket? lábakkal bemegy a szobába. Mi lesz most? Mit gondol majd Zoltán? Sírása mély zokogásba fullad. „Apa hogyan tehette, ezt vele?’ – kérdezi a néma éjszakában. „Miért nem szereti, hisz semmi rosszat nem csinál soha.” A reggel még sötétebb, mint az éjszaka, fényességét elhomályosítja a fájdalom. Összepakol pár kedves dolgot, talán a macit, a babát… félig telik meg a kis táskája. Igazán Mamát és Apát szeretné de… lehajtja a fejét, nincs mit tenni.

– Nem maradsz itt sokáig, ne félj már annyira – vigasztalja Apa. Hamarosan érted megyek, s újra együtt leszünk.

 

Apa a buszon szorosan fogja a kezét. Legszívesebben kirántaná a tenyerét. Beszél, vagy mesél, Olívia nem is hallja csak nézi az út mentén elt?n? fákat, mintha ?k is szaladnának a holnap el?l. Beesteledett. Az épület – ahol megáll a busz – hatalmas. El?tte park, az ablakokon sötét függönyök, minden emeleten egyformák. A búcsú rövid, nem is öleli át Apa nyakát, egyre csak hajtogatja:

– Édesapa, Édesapa ne hagyj itt!

 

El?ször a zajt érzékeli a nagyteremben. A szoba csupa ágy, végében egyetlen asztal, mellette egy szekrény. A gyerekek felülnek az ágyban, bámulják. Szeretne a föld alá süllyedni. Egyformák mind, rövid a hajuk – nem is tudja hirtelen megkülönböztetni a fiúkat a lányoktól.

Minden szem követi, remeg? lábbal a szoba végén lév? szekrényhez lép, beteszi kis táskáját. Közben beszél hozzá egy n?, nem jegyezte meg a nevét, lehet tanár, vagy felügyel? – azóta kíséri miután elvált Apától. Olyan savanyú káposzta szaga van, semmit sem ért a hadaró beszédb?l. Gépiesen átöltözik a pizsamába, hideg vízzel éppen csak az arca közepét mossa, a törülköz? kicsi és szúr. Az ágy közepén egy lyukat érez, a párna kemény. Nyitott szemmel bámul – szólnak hozzá a szemközti ágyból, nem válaszol. Legalább a macim itt lenne, vágyakozik, de nem meri el?venni.

Egy újabb reggel következik. Lökdösés, ráncigálás, az ebédl? durva székei ahol reggeliznek, a barna kenyéren alig van vaj, a tea ízetlen. Hideg van és szürkeség. Semmire sem bír figyelni, csak Apa hangját hallja, visszhangzik a hazugság: „Szép helyre viszlek”. Az iskolai órák után várja a legnagyobb megpróbáltatás, ekkor már üvölt – az olló durván megsérti a nyakát, a földön a szép hosszú haja. Most már teljesen olyan, mint a többi gyerek, aki körülveszi.

Ma este sem jön álom a szemére. Minden értelmetlen, hisz csak kiabál vele mindenki. Valamit tenni kellene, de mit? Holnaptól másképp viselkedem, fogadkozik magában. Hisz velem vannak az emlékeim. Zoltánnak majd minden nap írok levelet, meséket mondok majd ezeknek a gyerekeknek, választok játszópajtást. Lesz értelme a napoknak. Így is történik. Egyre többször veszik körül a gyerekek. Mesél nekik, de leginkább egyedül szeret sétálni az udvaron körbe-körbe. Egy hónap is eltelt már. Igaz, Apa hívta telefonon, de olyan megillet?dött volt az igazgatói szobában, hogy szokása szerint csak makogott. Egyformán telik az id?, örömtelenül és szomorúan.

Ezen vasárnapon már elviselhetetlen Apa hiánya. Szívéig hatol a fájdalom. Gyorsan cselekszik. Felkapja a kabátját és egy óvatlan pillanatban, kilopódzik az épületb?l. Nem tudja, hogy merre jár, csak néz jobbra, balra és rakosgatja kis lábait a homokos földúton. Aztán kiér egy sarokra. Kutatva körülnéz. Hol a buszmegálló? Szíve hevesen, de boldogan dobog. Sikerülni fog. El?ször Zoltánhoz megy, onnan telefonálnak Apáért. Vajon mennyi id? lehet? Megijed, nem ismeri fel a környéket. Most már nem lát a könnyeit?l, csak szalad-szalad el?re.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.07.18. @ 07:40 :: Könyves Tóth Enikő
Szerző Könyves Tóth Enikő 18 Írás
Debrecenben születtem, 1953-ban, neves református dinasztiában. Több mint 20 évig tevékenykedtem a Debreceni Agrártudományi Egyetemen, ahol élénk szellemi és kulturális élet résztvevője voltam. Hivatásom: könyvtáros. A művészetek, elsősorban az irodalom szeretete végigkíséri életemet. 1997-től Izraeli tartózkodásom során, érintett meg újra meg újra az alkotás semmihez sem hasonlítható varázsa, az öröm adni a versek üzenetén át a szeretet lélekhangjait. "...Várni kell, hogy emlékezni tudjunk... De még az sem elég, ha vannak emlékeink. Ha megsokasodtak, meg kell tanulni, hogy mindent elfelejtsd, és várni kitartó türelemmel várni, hogy feltámadjanak megint... - akkor talán az emlékek méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava és elkülönül." - Rainer Marie Rilke