Amikor az élet rácáfol a mesékre

Egy irodalmi m?ben nem szokás más írásaiból idézni. Én rebellis természet vagyok, megszegtem e hagyományt. A korh?ség igazolása érdekében tettem.

 

Amikor az élet rácáfol a mesékre

 

1945 február elején 900 veszprémi levente kapott idézést a Veszprém megyei város polgármesterét?l. 

5/97-1945 szám

IDÉZÉS 

Felhívom…………..veszprémi lakost………….u………sz., hogy a Német­országba kitelepüléssel kapcsolatban a személyi adatok felvétele, esetleges orvosi vizsgálat végett folyó évi február hó 13-ik napján 8 órakor a Levente Otthonban (Urkut utca 1. szám) törvényes következmények és el?vezetés terhe mellett okvetlenül jelenjék meg.

Legutolsó iskolai bizonyítványát is hozza magával.

Veszprém, 1945 évi február hó 5. napján

                                                                                    Dr. Hornyák Miklós s.k.

                                                                                                Polgármester

 

Idézek Vandra Ferenc „Leventesors" cím? könyvéb?l:

„A behívóra a nyugtalankodó szül?k azt a választ kapták, hogy a kitelepítésre azért kerül sor, mert olyan hírek járnak, hogy a bevonuló oroszok – kiknek érkezése csak órák kérdése- el?szeretettel hurcolják a fiatalságot a Szovjetunióba. Ugyanakkor azt is mondták, hogy a kitelepítés lehet?vé teszi az iskolai tanulmányok folytatását, ami a megszállás esetén lehetetlenné válik.

Az alattomos megfogalmazás megtette a hatását. A megadott napon 900 gyermek jelentkezett e jutasi állomáson…"

(…)

„Münchenb?l még aznap távoztak a mintegy 30 km-re lev? Neubibergbe, egy hatalmas katonai repül?térre. Nemsokára magas rangú tisztek érkeztek, akik szemmel láthatóan elégedetlenül mustrálgatták ?ket, majd távoztak. Rövidesen elszedték civilöltözéküket, s katonait adtak helyébe, Majd 60-80 f?s csoportokban széjjelszórták ?ket Németországban, mint leveleket az ?szi szél. Azt beszélték, hogy légvédelmistáknak képezik ki ?ket, és viszik Magyarországra hazájukat védeni. Ez meglepetésként hatott. Egyrészt, mert az ? véleményüket nem kérte ki senki, másrészt, mert mindez nem fedte az ígéretet, hogy a háború végeztéig iskolákban folytathatják tanulmányaikat."

Az egyik ilyen csoport kiképzése munkatáborként kezd?dött egy erd?ben, ahol nagy sietséggel egy katonai repül?teret kellett kiépíteni. Körülményeik az Alpokban februárban? Reggelre a pokróc deres lett az arcuk körül. Részlet egyikük, Takács Lali naplójából:

„Február 27. Reggel Sok teát kapunk. Utána indulunk gyalog egy másik reptérre. 30 km-t gyalogoltunk, holt fáradtak vagyunk. Fürtsenfeldre értünk.

Fürtsenfeldre központjába érve „pihenj!"-t parancsoltak a szakasznak. Feri és társai lehuppantak a k?re, ki ahova tudott. Holtfáradtak és farkaséhesek voltak a menetelést?l. Nem számított, hogy hideg és nedves, amire ültek, csak ne kellejen állni vagy menetelni. Épp a patika el?tt pihentek volt a pihen?helyük. Egy adott pillanatban kinyílt a patika ajtaja. Egy negyvenegynéhány éves n? lépett ki az ajtón. Megállt, s olyan arcot vágott, mintha szellemet látott volna. Visszament a házba s egy szelet vajas kenyérrel tért vissza. Határozott léptekkel Ferihez ment, s szó nélkül odanyújtotta a kenyeret.

Feri tudott németül. Megköszönte, de értetlenül nézett.

– Ezt miért kaptam? És miért pont én?

– Nekem is van egy fiam. Franzinak hívják. Elvitték katonának, valahol az orosz fronton esett hadifogságba. Nagyon hasonlít rád. Hátha valaki megsajnálja s ? is kap valakit?l egy szelet kenyeret. Biztos éhezik ? is. Épp úgy mint ti.

Feri végül két társával Sanyival és Lalival megszökött. Elfogták a német jár?rök. Azt hazudták, hogy az amerikaiak elfoglalták a táborukat. Aki kihallgatta ?ket, felvette a telefont, hogy ellen?rizze az információt. Nem volt már kapcsolat. Feltehet?en az amerikaiak tényleg elfoglalták közben a tábort… Megint megszöktek. Elfogták az oroszok is, megszöktek két orosz fogolytáborból is, úgy kerültek haza hét hónap után. Feri még átszökött a román-magyar határon is, mert ? máramarosszigeti volt. Közben családja hazaköltözött.

1948 nyarán Feri az udvaron ebédelt szüleivel. Épp mesél?s kedve volt s mesélte hogy miket élt át. ?szeretett mesélni, szülei pedig hallgatni ?t. Egy adott pillanatban valaki kopogott a kapun, s benyitott. Német egyenruha volt rajta, szakadt, elny?tt. A városba akkor érkeztek német hadifoglyok, útban voltak hazafelé. Kimen?t kaptak. Egyikük benyitott hozzájuk.

– Csak egy szelet kenyeret adjanak! Olyan éhes vagyok… Isten áldja meg önöket…

– Jöjjön be! – szólt rá Feri. – Tudom én milyen ez. Egyszer Fürtsenfeldben én is kaptam egy szelet vajas kenyeret egy kedves n?t?l. Olyan jól esett!

– Én is Fürtsenfeldi vagyok szólt meglepetten a fiatalember.

– Egy patika el?tt álltunk, s hozzám jött egy asszony, s megkínált egy szelet vajas kenyérrel.

– A patika el?tt? – kérdezte remeg? hangon.

– Igen, onnan jött ki… majd az idegen szemébe nézett. – Mi olyan furcsa a patikában? – szegezte neki a kérdést gyanakodva.

– A patikus az édesanyám. – válaszolta, s könny jelent meg a szeme sarkában.

– Franznak hívnak?

– Igen. De honnan tudja? – szólt meglepetten.

– Mondta édesanyja, hogy van egy fia az orosz fronton, s Franznak hívják. Azt mondta, hasonlítok rá. S hozzátette, hogy abban a reményben adja a kenyeret, hogy hátha valaki a távolban hasonlóképpen ad majd egy szelet kenyeret a fiának. Akkor mutatkozzam be, mert akkor meglepetésemben édesanyjának elfelejtettem bemutatkozni. Én Feri vagyok – nyújtott kezet mosolyogva, majd végigmérte az idegent. Franzi tényleg hasonlított rá.

Gondolom, kitaláltad kedves olvasó, hogy Franzi nem egy szelet vajas kenyérrel távozott. Két hónap után levél érkezett. Franzi épségben hazaért. Édesanyját életben találta…

Jó tett helyébe jót várj… Néha tényleg beválik.

 

26látogató,1mai

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

6 Komment

  1. Nagyon tetszett a történet.
    Van egy ugyanilyen címmel azt már megjelent regény.
    Arany Elemér: Leventesors 1944-48.
    2003-ban jelentette meg az Oktatási Minisztérium karöltve a Jász-Kiskun-Szolnok megyei Közgyűléssel.
    (nem biztos, hogy pontos az adatom, de így tudom)
    Csak érdekességként említettem meg.
    Köszönöm, hogy olvashattam az írásodat!
    Üdvözlettel: Ruder Jana

  2. Köszönöm Laci.
    Létezik egy sorozatok törvénye. Kimondja, hogy ha elég sokszor próbálkozunk, akkor törvényszerűen hihetetlen dolgok is megesnek. Amikor nem, akkor elfelejtjük. Amikor igen, akkor nem felejtjük, el s meséljük…
    De a történet akkor is megdöbbentő. S valós.
    Be kell valanom, hogy amikor elöször mesélte édesapám “háborús vadászmesének” tartottam. Aztán független személyektől hallottam a történet megerősítését. Akkor ledöbbentem. Én édesapámtől egy leegyszerűsített változatát hallottam. E történet megírása számomra vezeklés. Azért a hitetlenkedésért.

Hagyj üzenetet