Koczeth László : Tavaszom Adónisz

*

 

 

 

 

A gyermek aranyhajú volt, és gyönyörű.

A küproszi király büszke volt a fiúra, hiszen szépsége túlszárnyalta a földi halandókét, sőt az istenekét is. Felcseperedve széparcú, délceg fiatalemberré vált, szerette is mindenki bájáért, kedvességéért.

Egy vadászat alkalmából pillantotta meg őt a Szépség és Szerelem istennője, ki azon nyomban beleszeretett, olyannyira, hogy elhagyta érte az istenek lakhelyét az Olümposzt.

Félrehajtva a zöldellő bokrokat óvatosan közelített a nyílvesszejét röptető ifjú vadász felé.

Elnézte, s csodálta nyakába omló szőke hajfürtjeit, íját feszítő, acélos karját, lábának feszülő izmait, szenvedélyektől lángoló tekintetét.

Nem tudta türtőztetni magát, segítségül hívta fiát a Viszontszerelem istenét, s odaadón ölébe vonta a meglepett fiút.

Ajkuk forrón összeért, buja testük egymásba fonódva repítette őket a szerelem titokzatos mámorába, a gyönyörök csúcsaira, ahonnan bódultan, egymás tüzétől perzselten hullottak alá a tavaszillatú földre.

Egymásba szeretve immár együtt űzték az erdei vadakat, oly tűzzel, amivel egymást ölelték boldogan a sikeres hajszák után.

Nekik bókoltak az erdő fái, nyújtották édes-fanyar termésüket a cserjék, bokrok, lábukhoz simultak a füvek, perjék.

Gyönyörködtek az erdei nimfák csodálatos táncában, a szatüroszok lágy, finom muzsikájában, mikor a Hajnalistennő fia halálán párakönnyet hullajtva hívta a nap hintóját az égre, addig, míg az vöröslőn bukott útja végén, tüzét kioltva a messzi tengerbe.

Az istennő óvatosságra intette a Fiút, arra, hogy az erdő vadjai nem tudják mi a szépség, így őket ezzel nem lehet levenni lábukról.

Figyelmeztette hát Adóniszt, vigyázzon, csak a szelídebbjét vadássza, mert az erősebbek megsebezhetik, elpusztíthatják.

Az ifjú azonban nemcsak a káprázatosan szép, hanem erős, büszke, igazi férfi címére is vágyakozott, így nem elégedett meg nyulak, őzek, vadmadarak hajszolásával.

Elhatározta, legyőzi az erdő legveszélyesebb vadkanját, ezzel is bizonyítva állhatatos szerelmét, valódi férfi voltát kedvesének.

Megleste a hatalmas állatot, s nyílvesszejével, megcélozta annak lapockahajlatát.

Egy éppen akkor felrebbenő gerle miatt elvétette a célt, így a vessző az állat hátába fúródott.

A sebesült vadkan üldözőbe vette a fiút, aki a bokrokat széthajtva gyors futással menekült az acsarkodó, maga után széles vérnyomokat hagyó, felbőszült állat elől.

Adóniszt elérte végzete.

Egy lehajló galagonyabokor ágában elbotlott, a földre esett.

A vaddisznó felhasította mellét, s toporzékoló dühében agyarával átdöfte az aléltan fekvő ifjú szívét.

A Szépség istennője könnyezve karjaiba vette kedvesét, elsimította szeméből véres fürtjeit, s lágy csókkal zárta le haldokló szemét.

Zokogva átkozta a balszerencsét, s könyörgött apjának, a Főistennek, legalább egy kis időre adja vissza szépséges szerelmét.

Apja megkönyörült leánya kérő tekintetén, s megkérte bátyját az Alvilág istenét, hogy Adóniszt minden tavasszal engedje fel a földre, s fél év elteltével vigye vissza a Kerberosz őrizte alvilágba, az Akherón folyón túlra a halottak birodalmába.

Azóta is minden évben, ha a föld fagya felenged, Adónisz feljön az alvilágból.

A madarak énekelve, csengő-bongó trillákkal fogadják, az erdei vadak előbújnak rejtekükből, s utódokat nemzenek, nevelnek tiszteletére.

A fák, bokrok leveleket, szirmokat bontanak, virágba borul minden növény.

Élettel, szerelemmel telik meg az újjászülető természet.

A Szépség és Szerelem istennője fél évig Adónisszal időz, boldogságban, örömben, fényességben.

Amikor elkezdődnek a hideg szelek, zord pára, dér lepi el az őszi erdőt, a földeket Adónisz és kedvese sírva intenek búcsút egymásnak.

Hosszú útján ég felé könyörgő karú fák, pergő, színes, lehulló levelek kísérik.

Szomorúan bújnak el madarak, s vadak, reménykedőn várva az újabb ébredő találkozást.

És az életre kelt Adónisz minden tavasszal visszatér elhagyott kedveséhez, dicsérve a természet folytonos újjászületését.

Legutóbb szerkesztette - Koczeth László
Szerző Koczeth László 51 Írás
"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni' (Hésziodosz Istenek születése - A Múzsákról)