míg lelkünk előre megszabott égi pályán repül ikerbolygóként tova.*
Félszáz éve hordozlak magamban bevallhatatlan drága teherként.
Mert hozzám tartozol, mint fényhez az árnyék, mint nappalhoz az éjszaka.
Akkor is ha nem tudod – vagy nem mered tudni…
Akkor is ha együttlétezésünk fizikai lehetetlenség.
Külön sorsunk földi útjait rójuk immár ötven éve bandukolva,
míg lelkünk előre megszabott égi pályán repül ikerbolygóként tova,
s az ellipszis pályák néha kereszteződnek egy-egy rövid Találkozóra.
Ilyenkor felizzik a fény, a vágy, kifürkészni rejtett titkodat, megtudni vajon boldog vagy-e,
vagy csak annak tetteted magad?…
És az igyekezet: megmutatni jobbik önmagam, eldicsekedni, mire jutottam,
hogy mindannyiszor bebizonyíthassam, neked? – vagy önmagamnak?:
Megérdemeltem volna a szerelmedet.
A soha be nem vallottat, a soha be nem teljesedettet. A csak általam óhajtottat és elképzeltet…
Homlokomat ma is égeti az a barátságos atyai puszi,
az az úgynevezett Csók – az egyetlen
mellyel az Egyeskőnél elbúcsuztál tőlem.
Egy kézszorítás, hosszan a kék szemedbe nézek
és tudom, hogy Fiam után te vagy életem legnagyobb vesztesége.
Udvariasan váltunk pár tánclépést
„A Tangó, ez a tangó egy vallomás…” búgja az énekes buja hangja
s mi száguldunk tovább külön kényszerpályánkon,
a végső nagy találkozásig.
De egyre biztosabb vagyok abban, hogy Te mégis egyedül csak hozzám tartozol igazán.
Mert az Ember nemcsak az, ami volt valaha, amivé vált mára
hanem az is, ami lehetett volna…
Legutóbbi módosítás: 2008.05.02. @ 23:01 :: Bárányi Ildikó
