Bárányi Ildikó : Akiket a XX. század ittfelejtett – 1.

Vagyunk még egy páran. Talán sikerül használható portrét rajzolnom kortársaimról *

 

PUNKI

 

Valaha… Juliannának keresztelték, de mára már mindenki csak így emlegeti. Kilencvenen túl — szinte kortalanul — trónol a szeretetotthon udvarán, a szobája elé elhelyezett olcsó műanyag karosszékben. Mindig egyedül. Nem keveredik a többi öreg nénikével, bácsikával, akik ugyancsak az eresz alatt gubbasztanak szép időben, ki-ki a „saját” karosszékében, melyet csak a párnák másmilyensége különböztet meg —, de az nagyon! Képesek összeveszni emiatt:

— Ráült az ÉN SZÉKEMRE! Nem szégyelli magát!…

„Ezekhez” neki semmi köze! Éppen csak annyira méltatja figyelemre őket, hogy lássa-tudja mi mindenre képesek, hogy el tudja mesélni a szobatársának — aki minden nap eljárogat még dolgozni —, hogy ő is tájékozott legyen arról, mi történt, amíg nem volt idehaza.

 Úgy ülnek itt sorban az eresz alatt, akár a verebek a sürgönydróton. nem is tudom, minek csináltak parkot a ház végében, napernyővel, puccosan. Ezek azt hiszik, a házuk előtt üldögélnek a kiskapuban…

 — Szerbusz Anyukám! Látod, szépen kitakarítottam, a port is letöröltem, a budit kisúroltam, hogy te pihenhess. Dolgoztál te eleget szegény! Az ebédedet is lehoztam, de ezek a dögök, hogy a rosseb állna a seggükbe! Másodiknak megint csak egy csirkecombot adtak kirántva, zöldborsó főzelékkel. A te epédnek az megint nem lesz jó! A Fornettid is itt van, de már az sem olyan, mint a tavaly, mióta új igazgató van a gyárban a töltelék helyén csak valami túrós felfújt semmire harap az ember. A napközisek bezzeg kétszer kapnak egy héten, de nekünk csak három darabot adtak fejenként.

— Köszönöm, Juliska! De most hallgass kicsit, legalább, amíg a levest lenyelem!.

— Jó, Anyukám. De a combot megeszed-e? Nehogy megint rosszul légy!… Kell ügyeljek reád, te se vagy már fiatal, ha meghalsz ki tudja milyen átok szobatárssal nyomorítanak meg engem…

— Neked adom, a Fornettivel együtt, csak hagyj kicsit!…

Punki boldogan vonul ki az udvarra, a trónusába és jóízűen falatozni kezd. Lopva lesi, vajon látja-e mindenki, hogy neki újra van mit enni?!

A fene a belükbe, mert irigylik, hogy az én zacskómban van még tészta és kenyér is, de én nem zabálom meg az egészet egyszerre, úgy, mint Kati néni… és nem is etetem meg azzal a dög kövérre hizlalt macskával, mint Marika. Azt mondja, hogy nem lát semmit, de bezzeg az egész húst kihozza az ebédlőből, leül a lépcsőre és előre megrágva adogatja a macska szájába. Azt látja!… A gondnok kisasszony pedig tűri, pedig neki kellene rendet tartani. Bezzeg a Cseresnyés Ildikó idejében rend volt itt, a Lucsi sem mert az öregekre kiabálni, hogy mit keresnek ebéd után az udvaron. Tudom én, amit tudok! — nem szereti, ha látjuk, hogy a megmaradt ételmaradékot félre rakja a kutyájának! Hát kitalálta, hogy ebéd után le kell pihenni.

Merthogy ő is ledöglik minden délután és zavarja, ha járnak és beszélgetnek a szolgálati lakásuk ablaka alatt. — No, megjött Ernő is a kövér feleségével, a bevásárló körútból. Vajon holnapra milyen újabb rághatatlan valamit találnak ki? Az ember rendes lenne, csak ez a hárpia dirigál neki… mindent jobban tud.

A maradék morzsát a verebeknek hinti, a csirke csontot csak azért se adja annak a rohadt macskának! De a Lucsi kutyája se fog azon csámcsogni!… Majd holnap reggel Ilonka elviszi oda, ahol dolgozik. Győzelmesen nyugtázza, hogy legalább haton látták, hogy ő evett és biztosan irigykedtek, aztán visszadöcög a szobába. Alig fér be a dupla ajtón, úgy kikerekedett az utóbbi időben.

— Megetted a levest anyukám? Amit a borsóból meghagytál én befalom, hogy kimoshassuk a tányért.

 Szobatárs Ilonkát a csendes gutaütés környékezi. Ha benn marad és elnyúlik az ágyon pihenni egy keveset, akkor meg kell hallgatnia Punki aznapi teljes krónikáját, tűzdelve trágár kiszólásokkal, ki kinek mit mondott, hogyan nézett, mit  adott, hogyan csámcsogott, hányszor merített a levesből, ki tépte le magáról a pelenkát, hányszor sz… össze magát, a szobát, hányszor kellett felmosson a takarítónő…

Pedig igazság szerint örül annak, hogy a hat év alatt, mióta együtt laknak, Punki ilyen jól helyrejött. Csak nem tehet róla, hogy ő — akit árvaként az apácák neveltek fel — annyira irtózik a csúnya szájától. Nem is az a legnagyobb baj, hogy mondja, még az se, amit mond, csak ahogyan…

Amikor összeköltöztették őket Punki alacsony, sovány, beesett arcú nénike volt, akit már nem lehetett otthon tartani, mert állandóan csetlett, botlott, esett össze. Nem tudott sem főzni, sem felöltözni rendesen. A jóval fiatalabb Ilonkát kérték meg, hogy vegye pártfogásába, törődjön vele. Juliska férje már tíz évvel előbb meghalt valamilyen balesetben — talán részegen gázolta el egy kocsi —, az egyetlen lánya Németországban élt.

Ez nem jelentette azt, hogy tudott volna pénzt küldeni az anyjának a gondozására, mert maga is gondozásra szorult, súlyos mozgássérültként. Rebesgetik a Punki régi ismerősei, kik néha erre tévednek, hogy az apja verte volna nyomorékká, mielőtt még az  országból is megszökött, hogy tőlük megszabaduljon.

A pille álmú Ilonka arra riadt éjszakánként, hogy Punki már megint kiszállt az ágyból, felismerhetően nagy súly alatt görnyedve, mindkét kezét a jobb válla felett tartva, sántikálva cipelte láthatatlan terhét. Csukott szemmel, átlósan vágtatott neki asztalnak, széknek, mindennek, amit útjában talált.

— Juliska! Ébredj, nyisd ki a szemedet! Mit csinálsz, hová rohansz?!

— Hagyj békén!  A hámokat kell felrakjam a lovakra, ha nem, megver az úr!

Másik éjjel a ganét hányta az istállóból. Aztán, miután Ilonka rendszeresen lenyelette vele azt a tablettát, amit a doktornő adott, lassan kimaradtak az éjszakai munkakirándulások és a nappali összeesések. S megjött az étvágya is. Ilonka pedig lassan rájött, honnan erednek a Punki stilisztikai szófordulatai.

Amint erőre kapott egyre határozottabban észrevehetővé vált rajta az a dac, amellyel elhatározta, hogy akkor most csakazértis élni fog, sőt jól fog élni, ahogyan mindig kellett volna… Ahogyan ez a sok semmirevaló finnyás öreg élt, akiknek mindig volt rangjuk, foglalkozásuk, ma is van nagyobb nyugdíjuk — és akik mindig lenézték őt, a napszámost.

Hát most megnézheti magát a könyvelői diplomájával Vilma nagyságos vénkisasszony is — aki olyan dekára mérte a napszámot, mintha a sajátjából adná… —, aki nem ment férjhez, hogy ne kelljen senki koszos gatyáját mosni s a büdös fingszagát élvezni éjszakánként… Ha a református tiszteletes úr be nem hozza, ott rothadt volna el a saját piszkában, láttam jól, amikor hetekig a rühtől s a tetűtől tisztították, hiába igyekeztek titokban tartan.

De Veronka nagysád is megnézheti magát! Híres tanárnő volt életében, szóba se állt volna egy magamfajtával. Most valami Altzheimert emlegetnek, hogy megtámadta. Mindig kalapban járt, nem holmi kendőben vagy sapkában, most se szokta le az úri affektálást, csak éppen két kalapot tesz egyszerre a fejére, bugyi és szoknya nélkül veszi fel a nagykabátot és kívülről biggyeszti rá a melltartót. Aztán fogja a táskáit, néha egyszerre hármat is, ridikülnek emlegeti — és elindul sétálni, ha nem figyelnek oda a gondozók. Én látom, de őrizze az, akinek fizet érte a fia Kanadából! Nem az én dolgom, hogy ne röhögjenek rajta a járókelők…

Hát most egyenlők lettünk. Állítólag… Egyenlőbbek már nem is lehetnénk! Így gondolhatják. Ők is itt vannak, velem együtt a szegényházban. Csak most nincs, amire felvágjanak. Most én vagyok az, akinek esze maradt! Most én vagyok az, aki ki tudom mosni, keményíteni és vasalni az ostyatartó szentkelyhet fedő ruhát, én gyújtom meg minden mise előtt a gyertyákat a kápolna oltáron. Úrfelmutatáskor én csengetek a letérdeléshez —, de ezek, még arra sem képesek. — A Tömjént is én raktam a füstölőbe, amíg el nem lopta valaki… Hogy pontosan arra volt szüksége, füstöljenek vele neki a sírja felett!… A Tisztelendő úr nekem köszöni meg! Hát most én nem vagyok hajlandó szóba állni ezzel a sok kipukkant senkivel! Mert én most megmutatom nekik… és mindenkinek!

Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok pedig jól leolvashatóak a színleléshez nem szokott Julis néni arcán és minden mozdulatán. Nagyon határozottan morcos és barátságtalan mindig. Mint aki éppen megpukkadni készül mérgében. Innen ragadt rá a Punki név.

Ilonka nem bírta tovább öt percnél, hallgatni az aznapi krónikát. Fájós hátát kiegyengetve elindult az udvaron, meglátogatni azokat, akik egyedül, segítség nélkül a ház elé se tudnak kiülni. Tavaly őt választották meg az öregotthon lakóinak szóvivőjévé. Komolyan vette, hogy elbeszélget mindenkivel és nem a Punki szemszögéből próbál tájékozódni mindenről.

 A nemrég behozott Rosalindának kezébe nyomta a járókeretet és elhitette vele, hogy tud lépni, négyet—ötöt, tízet. Aztán leültek megpihenni. Rájuk fért.

Két méterre tőlük, a mindig külön álló karosszékben ott ült bálvány—pózban Punki, hasa előtt összekulcsolt bogos kezeivel, néha szorosabbra húzta a fejkendője csücskét az álla alatt, de egyébként csak elevenen figyelő szeme jelezte, hogy él.

Ez az Ilonka sem erre a világra való, az biztos. Mindig engem bsz….gat, hogy menjek a többiek közé. „Juliska kedves, itt mind egyformák vagyunk, te se tudod, mikor ver meg az Isten valami bajjal. Amíg bírsz, segíts a többieken!” Még hogy egyformák, azt mondja! Meglehet, ha már ő is begyagyásodik rendesen…

 Rosalinda nem csak járni nem tud, de látomásai is vannak. Alig ültek le egymás mellé, már szökteti Ilonkát — s az a hüle szökik! „Né, látod, milyen gyönyörű pillangó szállt oda a szőlő levélre?!  De kár, hogy nem tudok utána futni!” — siránkozik Rosalinda. Nézem, nézem erősen, — én igazán jól látok, még az újságban a kisbetűt is elolvasom —, de pillangó az egy szál sincs sehol!! De Ilonka ugrik, odakap a szőlőlevélhez, megfogja a nem létező semmit, a két tenyere közé rejti óvatosan, hogy meg se nyomja és el se szalassza. Odaviszi Rosalindának. Bekukucskálnak a hüvelykujj tájékán. „Ugy-e milyen szép?!” — kérdi Ilonka. „De ne öljük meg szegényt, engedjük szabadon!” — s a két tenyerét széttárva felrepíti. Olyan elragadtatással néznek utána fel a kék ég felé, hogy a végén még én is megkergülök s kezdem látni, azt ami nem is volt! Uram irgalmazz! — Az a bolond Rosalinda pedig hálásan csókolgatja az Ilonka kezét és tízszer is elmondja: „Hogy az én Istenem megáldjon!”

Hogy itt mik vannak! Na, nekem ebből elegem volt! Bemegyek, készülődöm a vacsorához. Hátha kapunk egy kis pástétomot. Otthon olyant nem igen ettem.

S miközben csörtetve készíti a poharat, az evőeszközöket, a műanyag zacskókat az esetleg otthagyott maradék-kincseknek — teljesen elfeledkezik arról, hogy évekkel ezelőtt hányszor segített cipelni neki is a nem létező ló hámokat — ugyanaz az Ilonka, aki ma pillangót fogott.

Lehet, hogy mégsem vagyunk egészen egyformák?! A szegényházban sem?

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!