Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót XI.

*

 

— Jó estét, Szerémi úr — köszönt Szalkai alezredes, Dióssi csak biccentett egyet. Ne haragudjon, hogy zavarjuk önöket. Bemutatna bennünket a hölgynek?

— Izé, hogyne, — kapott el a már ilyen kínos helyzetekben megszokott zavartság — persze, természetesen. Emese, az urak a Nemzetközi Rendőrségtől vannak. Szalkai Boldizsár alezredes úr és Dióssi… izé… Dióssi…

— Dióssi Gyula őrnagy — segített ki Dióssi, észrevéve zavaromat, és enyhén meghajolt.

Emese csak ült, kerekre nyitott szemel, eltátott szájjal, nehezen szólalt meg, és ezzel sem sikerült meglepetését palástolnia. 

— Borkuti Emese — mutatkozott be érdekesen remegő hangon.

— Izé — igyekeztem oldani a feszültséget, de nem igazán sikerült. — Éppen vacsorázni készültünk — kezdtem magyarázni az ottlétünk okát —, nem tartanak velünk?

Emese olyan pillantást lövellt rám, hogy attól kevésbé edzett emberek nyomban holtan buknak föl. A két nyomozó azonban láthatóan megörült a meghívásnak.

— Örömmel — mosolygott Szalkai és rögtön letelepedett az Emeséhez közelebbi székre, Dióssi pedig a mellettem lévő helyet választotta. — Hölgyem, uram, önök e mi vendégeink, és ebben nem is tűrök semmi ellentmondást — kedveskedett az alezredes, társa szintén mosolyogva bólogatott. Azt állapítottam mag, hogy ez a Dióssi, ha nem mosolyog, sokkal emberibb ábrázattal rendelkezik, mint amikor széthúzza a száját. Nem volt szimpatikus nekem a pofa, már a délutáni látogatás idején sem.

Különös módon most Emese kezdett el fészkelődni, de kihagytam vele szemben a kérdést, hogy mi van a bugyijában. Emese a kézitáskáját fogta a kezében, és negédesen vigyorgott.

— Uraim, ha megbocsátanak… Ki kell mennem a mosdóba. Azonnal visszajövök.

Dióssi azonnal felmérte a terepet, a budiajtó, a kijárat és az önmaga közötti távolságot, majd bólintott Szalkainak, hogy rendben. Azt gondoltam, hogy egy konflisló bólogat ennyit menet közben, mint az őrnagy. Szalkai felállt és utat engedett az asszonynak.

— Természetes asszonyom. De várjuk önt vissza — mosolygott Emesére, aki viszonozta a mosolyt és kioldalazott a mosdóba.

 

*

 

Kata belépett Adrienn szobájába. A kislányt könnyes szemmel, szipogva találta a szobaközepén, a szőnyegen törökülésben csücsülve, és az apjától kapott koalamacit szorongatta magához. Nem nézett az anyjára, amikor nyílt az ajtó.

— Miért sírsz, kicsim? — guggolt le a gyerek mellé Kata. — Mi a baj? Gyere, megbeszéljük.

Adrienn, amennyire tudott hátat fordított az anyjának, és szorgalmasan szipogott tovább. Kata előhúzott egy papír zsebkendőt és odanyújtotta lányának. Adrika lehajtott fejjel úgy vette el, hogy még mindig nem nézett az anyjára.

— Fújd ki az orrodat és nézz rám — próbálta Kata átfogni a kislány vállát, de ő ügyesen kibújt az ölelésből. — Mi bajod van? Mondd el nekem, másképpen nem tudom meg soha — nógatta Kata a gyereket, miközben ő maga is törökülésbe helyezkedett.

Adrienn hatalmas trombitálás után végre ránézett anyjára.

— Nem is voltál Apánál. Nem is beszéltél vele. Biztosan valaki új apát kerestél, azért küldtél be, hogy nem halljam. Pedig engem már nem kell beküldeni, mert én már nagy vagyok, és mindent tudok. De nekem nem kell senki, én csak Apát akarom vissza… — mondta el egy szuszra az összes bánatát a kislány, és az utolsó szavaknál már újra sírással küszködött.

Kata döbbenten nézte a gyermeket. Eszében villant, sosem gondolta végig, hogy egy tízéves gyermek érzékeny felfogásával, mely ebben a korban átmenet a mesevilág és a zord valóság között, annak részletes ismeretei nélkül hogyan fogadja, egyáltalán hogyan fogadhatja a felnőttek, adott esetben és különösen a szülei viselkedését, netán a házasság felbomlását. Egyáltalán, Adrienn az ő — egyébként magas és kifinomult felfogó képessége és gazdag fantáziája révén kifejlődött — értelmi szintjén mit tud a házasságról, azok esetleges felbomlásáról, satöbbi, satöbbi… Ő ezekről bizony nem beszélt Adrikának soha, ezt elmulasztotta. Ha most elkezdi ennek pótlását, nem késett-e el vele? Mindegy, jobb későn, mint soha.

— Édes kislányom — kezdte egy nagy levegővétellel Adrienn kiengesztelését — van, amiben igazad van, és van, amiben tévedsz.          

 — Persze, tudom, én mindig tévedek — kotyogott közbe máris a kislány.

— Ne szólj most bele, mert így nem tudok megmagyarázni neked semmit, ha mindig belebeszélsz. Most sem azt mondtam, hogy mindig tévedsz, hanem hogy nem mindig jól gondolod a dolgokat végig. De azt is mondtam, hogy van, amiben igazad van, ugye? Nahát. Folytassuk akkor, jó? Tehát abban tévedsz, hogy azt gondolod, nem is beszéltem Apáddal. De igen, elmentem hozzá, beszéltem vele. Azt mondtam neki, hogy szereted és hiányzik neked. Azt üzente, hogy ő is szeret téged, és majd nemsokára találkozhatsz vele — küszködött a könnyeivel Kata is. — De azt mondta, hogy másképpen képzeli el az életét, mint ahogyan eddig élte és elmegy otthonról máshová lakni… Illetve, nem is mondta biztosra. Csak azt mondta, hogy este menjek vissza, és ha még otthon lesz, akkor jó. Ha nem, akkor majd megbeszéljük a továbbiakat. Érted?

— És mit mondott Apa, hova költözik? — kérdezte Adrienn.

— Azt nem mondta… Azt se mondta, hogy egyedül fog-e lakni, vagy valaki mással.

— Ki mással? Egy másik nénivel?

— Nem tudom, kislányom, nem tudom. Próbáltam kérdezni Apádat, de erre nem válaszolt.

 

 

*

 

— Szerémi úr — kezdte újra csak hivatalos hangon Dióssi őrnagy, miután Emese hallótávolságon kívül ért —, hogy is hívják a barátnőjét pontosan?

Ez vagy süket, vagy hülye, gondoltam azonnal, hát most mondta, hogy mi a neve.

— Emesének hívják — közöltem ideges hangon. — Az előbb mutatkozott be, kivételesen elég érthetően. Maga nagyot hall?

— Kitűnően értettem, milyen nevet mondott a hölgy — felelte megingathatatlan türelemmel, de egyáltalán nem barátságosan az őrnagy. — De az a helyzet, hogy a mi adataink alapján ő ma hivatalosan Hegedüs Albertné, a hölgy pedig leánykori nevét mondta be nekünk. Nem tud valami olyat, ami ennek az okozója lehet, Szerémi úr?

— Nem, őrnagy úr — válaszoltam hasonló barátságtalan hangon —, nem tudok. És azt sem tudom, ön honnan vette a hivatalos adatait. És azt sem tudom, hogy az ön hivatalos adatai mikori eredetűek, és azt sem tudom, hogy tegnap a hölgy saját kérelmére nem kapott—e egy határozatot, miszerint ő hivatalosan Borkuti Emese, vagy Csipcsip Csóka, vagy mittudomén micsoda. És azt sem tudom, élt-e egyáltalán ilyen kérvénnyel a hatóságok felé a jelenleg Borkuti Emese néven bemutatkozott személy.

Szalkai alezredes jobbnak látta átvenni a kérdező szerepét Dióssitól, miután észrevette, hogy nem igazán pontosan értjük egymás hangját, célját az őrnaggyal.

— Önnek mi a véleménye, Szerémi úr, miért nem a férjezett nevét mondta nekünk a hölgy?

— Fogalmam sincs, alezredes úr — feleltem egy nagy sóhaj kíséretében. — Tényleg nem tudom. Én, mint elmondtam önöknek, tulajdonképpen három évtized után tegnap láttam először Emesét, és az eltelt idő alatt nem volt közöttünk semmilyen kapcsolat. Telefonon, levélben, de elektronikus levélben sem, és máshogyan sem tudattuk egymást sorsunk alakulása felől, szerintem nem is tudtunk egymásról semmit. Illetve… én legalábbis nem tudtam. Ha most belegondolok az egész történetbe, és nagyon élénk lenne a fantáziám, gondolhatnám akár, hogy Emese valamilyen úton tudakozódott felőlem, és nem véletlen, hogy pont ebben a városban telepedett le és kezd új életet hazatérése után. Az ország háromezer háromszáz vagy mennyi települése közül pont ezt választani tán több mint véletlen. De kérem, hogy ezt hangos gondolkodásnak vegye, semmiképpen sem tényközlésnek, mert nem az. Mindamellett jó volna, ha tudnám, mi a célja a rendkívüli érdeklődésüknek. Segíteni csak akkor tudok, ha megfelelő irányba megyünk, De hogy merre kell menni, azt önöknek kellene megmondaniuk. Mit követett el ez az asszony? Rabolt, lopott, lefűrészelte a lakatot egy fáskamráról, vagy lekaszabolt valakit a dugós puskájával? Miért nem mondják meg nekem?

— Visszatérünk rá, uram — mondta barátságos mosollyal, közömbös hangon Szalkai és fölállt. Emese érkezett vissza a mosdóból, óh, hogy a ló rúgja meg a dógodat, kedvesem, várhattál volna még egy percet. Egy tizedmásodperc alatt megértettem Szalkai hangjának tettetett közömbössége okát, és őszinte tisztelettel hallgattam azt, ahogyan maradék mondanivalóját előadta nekem, úgy, hogy én megértsem, de Emesének semmit sem árult el.    

— Nagyon érdekes dolgokat mesélt, uram, öröm volt önt hallgatni, nagyon sokat tanultam. Mindig is érdekelt az építkezések ööö… azon fázisa, ami a végén nem látszik, de nélkülözhetetlen, ez ugye a mélyépítés. E nélkül nem ér semmit az épület.

Emese bemászott a helyére, mindenki újra elhelyezkedett. Emese igyekezett nyugodtnak látszani, de én földúltnak láttam az arcát és meglepődve fedeztem fel néhány apró verejtékcseppet a homlokán. Nocsak, nocsak, hát ennyire meleg azért nincsen…

— Sikerült választaniuk, hölgyem, uraim? — jelent meg a felszolgáló az asztalunknál.

 

*

 

Emese nekitámaszkodott a mosdóban a deszkafalnak és most először érezte úgy, hogy bajban van. Kissé kétségbeesetten nézett körül, hogy hogyan is lehetne meglógni innen, de egyrészt a kisablak méretét meglátva azonnal letett erről a tervéről, másrészt pedig igyekezett a helyzetét a körülményekhez képest higgadtan végiggondolni. Meglógni nem tud, csak az éttermen keresztül, az meg ugye lehetetlen a két zsernyák jelenlétében. És egyébként is, ha meg akarna lógni, azzal követné el tán a legnagyobb hibát. Ezek nem tudnak semmit. Mihály még a semminél is kevesebbet, a két hekus talán tudhat valamit, de nem lehetnek biztosak a dolgukban, mert ha biztosak lennének a dolgukban, nem csücsülnének az asztalnál és folytatnának baráti csevelyt Misókával és vele.

Azért vigyázzunk csak. Ez a két ember a Nemzetközi Rendőrség embere. Ennek a szervezetnek az emberei nemigen szoktak ok nélkül baráti csevelyt folytatni vadidegen emberekkel, különösképpen nem vele, ha figyelembe vesszük az Alberttel történt eseményeket, és azután az Alberttel kapcsolatban történt eseményeket. Ám hogy mi történt Alberttel Kanadában, azt csak ő tudja, ő tudhatja egyedül. Aki még tudhatná, az már nem él… Akkor meg mi ez a majré, kedvesem, bátran menj vissza a fiúkhoz, csinálj úgy, mintha semmiről sem tudnál, ha hallasz valamit, te lepődj meg a legjobban, nincs más fegyvered, mint a látszólagos naiv őszinteségeddel tagadni mindent, amit tagadni lehet, és kell. Azért ezt elbaszta, mert Mihálytól azon nyomban meg kellett volna tudni a két zsaruval történt beszélgetés minden részletét, akkor most sokkal okosabb lenne. Csakhogy Mihály is mintha gyanakvó lenne, meg mintha az egész világ gyanakvóvá kezdene válni… A fene egye meg, de meleg van itt. Mi szorítja a torkát, amikor kivágott blúz van rajta…

 

*

 

Adrienn elgondolkodva nézett az anyjára, de tulajdonképpen nem is őt látta. Lelki szemei előtt az apját látta, amikor gyermeki képzeletében éppen elköltözik. Apa, mással élni? Ilyet nem tehet az ő Apja. Ekkorát ő nem csalódhat benne. Az iskolában van egy gyerek, annak a szülei is elváltak, vagy hogy mondják ezt, és az apukája meg az anyukája ide-oda ráncigálja a Noémit, mert mindenki most nevelni akarja. Akkor most őt is fogják ráncigálni hol Apához, hol Anyához? Ő ezt nem akarja, mert ha Apánál van, az anyja hiányozna, ha az Anyjánál van, akkor az apja… Anya és Apa mindig együtt voltak, miért nem tudnak együtt maradni? Mert veszekedtek valamin? Ő is veszekedett már a hülye Keresztes Áronnal, de aztán kibékültek, mert a Keresztes Áron csak néha hülye, amikor sokan látják, amúgy nagyon rendes srác, és egyszer azt mondta neki az Áron, hogy ő egy kedves kislány, és tetszik neki, és ezért kibékültek. És a Keresztes is errefelé lakik, ezért a Keresztes el szokta kísérni az iskolába meg onnan haza is, és olyankor nem is hülye. És amikor legutóbb volt a névnapja, akkor az Áron adott neki egy puszit, és amikor hazaért, akkor gyorsan megnézte, hogy neki nő-e már a cicije, úgy, mint anyának, de neki még nem látszik semmi. Ezért nem is kellett a puszi után semmi, amit a nagyobb lányok meséltek… Mi lehet az, amin Anyáék összevesztek, és nem tudnak kibékülni? A jövő hét végén lesz a szülinapi nagy buli, akkor úgyis megkérdezi tőlük. Mert apa is ott lesz, az biztos.

Kata pedig csak beszélt, már nem is Adriennek, inkább csak saját magának. Hangosan gondolkodott, próbálta szó szerint idézni a Mihállyal történt beszélgetését, hátha valami biztatót ki tud hámozni belőle.

— Apád azt mondta, menjek vissza a lakásba ma este. Ha otthon van, akkor jó, és azt úgyis látni fogom. Ha nincs otthon… nos, arról nem mondott semmit, de akkor biztosan elköltözött. De nem tudom, hová, kihez. És azért nem mondta biztosra már délután, hogy elköltözik, mert nem volt biztos benne ő sem. És azért nem volt benne biztos, mert nem döntötte még el. Igen, igen, biztosan így van. És szerintem otthon van, és most vár minket. Akartam neked beszélni egy bácsiról, akivel találkoztam délután, jóképű, szimpatikus ember. De most és már nem érdekel. Most visszamegyek apádhoz, és megnézem, hogy otthon van-e. Ha igen, azonnal szaladok vissza érted, és megyünk haza, mert akkor apád vár minket. Ha nincs otthon, akkor is visszajövök, de akkor lehet, hogy nem megyünk ma haza, csak holnap. És akkor csak ketten. Csak ketten…

Adrienn csak hallgatott, nézte az anyját, aki az utolsó szavakat már csöndes sírással vegyítve mondta ki. Kató számára kicsit váratlanul szólalt meg.

— Anya, hogy hívják azt a bácsit? Ki az? Én ismerem?

Kata ránézett a kislányra, és csak pár másodperes késéssel felelt.

— Ne törd a fejed ilyesmin. Maradj itt mamával, nemsokára visszajövök.

 

*

 

Ránéztem Emesére, kérdő tekintetemből kiolvasta, mit szeretnék kérdezni tőle. Szerencsére azt is kiolvasta, mit szeretnék hallani tőle.

— Őööö, izé… én azt hiszem… — dadogott tőle teljesen szokatlan módon —, nem vacsorázom mégse… izé, hehe, a vonalaim, az én koromban, ugye, vigyázni kell — brekegte el teljes erőltetett menetben, nagy kínlódások árán, de azt csak én vettem észre. A két nyomozó le nem vette a szemét Emese arcáról, biztos voltam benne, hogy a viselkedéséből következtetnek lelkiállapotára, abból pedig arra, amire kíváncsiak. Picit bokán rúgtam kedvesemet az asztal alatt, amit rögtön megértett. — De egy pohár bort még szívesen meginnék, valami száraz fehéret — közölte a felszolgálóval valamivel nyugodtabb hangon. — Magára bízom — eresztett meg egy lehengerlő mosolynak szánt vigyort a fiatalember felé.

A pincér bólintott, majd felénk fordult.

— Önök, uraim?

— Én sem kérek, csak egy pohár bort — feleltem a pincérnek, a két rendőr pedig sajnálatát fejezte ki, hogy mi nem szeretnénk enni semmit. Elnézéskérések között kifejtették, hogy ők mennyire éhesek, ezért ők egy-egy adag bécsi szeletet szeretnének sült burgonyával és savanyúsággal fogyasztani, utána pedig ebben a melegben egy jó sör aranyat érhet, kérem, bizony. A pincér jegyzetelt, bólogatott, majd sietve eltrappolt a dolgára, én pedig rágyújtottam egy cigarettára. Emese követte rossz példámat.

Szalkai és Dióssi urak nyugodtan, majdhogynem mozdulatlanul ültek egymás mellett, és mindketten hallgattak. Ez azonban rosszabb volt, mintha záporoztak volna felénk a kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdések, velük szemben ülve mi feszengtünk Emesével, orrot fújtunk, fület vakartunk meg minden olyasmit tettünk, amire semmi szükség nem volt. Ráadásul úgy vettem észre, hogy kettőnk közül Emese a nyugodtabb, képes volt arra is, hogy szembenézzen a két hekussal anélkül, hogy azok az arcáról bármit leolvashattak volna. Mit idegeskedem én, hiszen én nem tettem semmit, ami miatt az Interpol emberei akárcsak szóba állnának velem, amúgy pedig azt sem tudom, hogy Emese mit tett, ha egyáltalán tett valamit. Illetve, valamit biztosan tett, mert hiszen ez a két zsernyák nem azért csücsül itt velünk szemben, mert olyan ellenállhatatlanul jó társaság vagyunk az ő számukra… De ez a két pali egyre inkább idegesítő. Szalkai hátradőlve ült, két keze elöl, a hasán (nem a pocakján, olyan nem volt neki) összekulcsolva, hüvelykujjai pedig hol előre, hol hátrafele kergették egymást. Hol engem, hol Emesét nézte, és közben mosolygott. Dióssi uram pedig laza testtartásban két alkarjára, de illő módon támaszkodva az asztalon, Emese arcát figyelte szakadatlanul. Ahogy én Emesét ismerem, megjárod te még ezzel a bámulással, egykomám…

Végül — számomra kissé meglepő módon — Emese volt az, akinél elszakadt a cérna.

— Uraim — kezdte nyugodtnak, határozottnak tűnő, de én éreztem, hogy ideges hangon —, kérdezzenek. Nyilván nem azért ülnek itt velünk szemben, hogy Királyvár étterméről, vagy turisztikai látványosságairól cseverésszünk. Önök tudni akarnak valamit, én tudni akarom, hogy mire kíváncsiak. Ha nem kérdeznek, nem tudom meg, mire kíváncsiak.

Dióssi mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal figyelte továbbra is Emesét, mintha az nem szólt volna egy árva szót sem. Szalkai képén még mindig a szórakozott mosoly, hüvelykujjai tekergetését azonban abbahagyta. Majdhogynem váratlan volt, ahogy hirtelen megszólalt.

— Asszonyom, miért gondolja, hogy önt akarjuk kérdezni? — tűnt el fokozatosan a kedélyes mosoly az ábrázatáról. — És miért gondolja, hogy kérdezni akarjuk bármelyiküket is?

Emese csak egy másodpercre jött zavarba.

— Őöö… mert úgy gondolom, minden beszélgetés egyik alapja, kiinduló pontja a kérdezés. Másrész pedig Szerémi úr volt olyan kedves tájékoztatni engem az önök délutáni látogatásáról. Harmadrészt pedig… illetve, nincs is harmadrészt.

— Mit is akart mondani, asszonyom? — egyenesedett ki hirtelen Dióssi, aki eddig úgy ült a helyén, mintha ott sem lenne velünk.

— Semmit, drága uram — nézett most Emese a férfi szemébe —, semmit. Mint mondtam, nincs harmadrészt.

— Pedig esetenként ezek az elhallgatott gondolatok segíthetnek sokat akár nekünk, akár önnek, asszonyom — igyekezett mosolyogni az őrnagy, de ettől csak a frász kerülgetett engem. Emese viszont egyre inkább visszanyerte hidegvérét.

— Nekem? — kérdezte fölényes arccal. — Ugyan, mit kéne nekem segíteni? Én tudom, hogy mire gondoltam, ön nem. Ön csak találgat, én tudok valamit. De hogy ne hagyjam önt kétségek között, megmondom. Arra gondoltam, hogy nem vagyunk mi akkora ismeretségben, hogy órákig elüldögéljünk itt egymással szemben, és a mozdulatainkból, arckifejezéseinkből olvasva elszórakoztassuk egymást. Segítettem valamit magamon? Vagy önöknek? — pici gúny érződött Emese hangján.

— Minden hang, szó, mozdulat segít mindenkin, asszonyom — szólalt meg újra Szalkai alezredes. — Miért nem mondta ki ezt a mondatot az előbb?

— Mert nem akartam magukat megsérteni. — válaszolt kapásból Emese, újra nem titkolt idegességgel. — Elárulnák most már az urak, hogy mi a csudát akarnak tőlem?

— El — vette át a kezdeményezést végérvényesen Szalkai. Rágyújtott, két könyökét az asztalra helyezte, majd Emese minden rezdülését merően figyelve beszélni kezdett. — Az ön néhai férje, Hegedüs Albert halála körülményeinek ügyében nyomozást rendelt el és azt le is folytatta a Kanadai Állami Rendőri Hivatal gyilkossági csoportja.

— Lefolytatta és… — vágott közbe Emese, de az alezredes egyetlen kézmozdulattal csendre intette.    

— Engedje, asszonyom, hogy röviden ismertessem a tényeket, és kérem, addig ne szóljon közbe, ha lehet. Lesz alkalma elmondani a saját álláspontját, elhiheti nekem.

Emese valami elnézést—félét rebegett, de Szalkai ezt sem hagyta végigmondani.

— Folytatom, asszonyom, ha megengedi. Tehát a lefolytatott nyomozás nem állapított meg semmi olyan körülményt, mely alapján bárki bármekkora mértékben felelős lehetne a halálos baleset bekövetkeztéért, ezért a nyomozást lezárta. Erről kapott ön is, asszonyom, a kanadai rendőrségtől egy határozatot, mely határozat alapján az ön hat hónapra tervezett magyarországi látogatását engedélyezték.

Nem forgott olyan gyorsan az agyam, hogy Szalkai alezredes szavait az elhangzásukkal egyidőben értelmezni is tudjam.  Ezért csak három-négy másodperces késéssel kaptam fel a fejem, és megdöbbenéssel néztem hol Szalkait, hol Emesét. Ami azt illeti, Emesén több néznivaló volt, mert elsápadt, szemei kissé kidülledtek, ajka remegni kezdett és mondani akart valamit, de nehezen találta a saját hangját.

— Ez… ez nem… nem igaz… honnan veszik ezt? Én végleg hazatelepedtem, papírokkal bizonyítom.

Szalkai alezredes rendületlenül folytatta, nem zökkentette ki nyugalmából Emese zavart viselkedése.

— Igen, asszonyom, ön véglegesen hazatelepült, de ehhez az önnél lévő papírok és egyéb okmányok szerint nem volt joga. És most sincs. De miért olyan ideges, hiszen a tartózkodási engedély alapján még több mint négy hónapig maradhat az országban. És az sem jogellenes, hogy ingatlant vásárolt idehaza, hiszen a pénzét arra költi, amire akarja.

— Akkor meg mi a francot faggat itt engem? — kérdezte Emese olyan hangosan az alezredest, hogy páran a szomszéd asztaloktól odanéztek hozzánk egy pillanatra. — Miért akar zavarba hozni? Vegye tudomásul, hogy én kanadai és magyar, tehát kettős állampolgár vagyok, és panasszal fogok élni a kanadai követségen!

Szalkai mosolyogva figyelte, amint Emese gyöngyöző homlokáról egy papírszalvétával fölitatja az izzadtságot.

— Jogában áll, asszonyom — válaszolta az alezredes töretlen nyugalmával. — Bár a magyar állampolgárság kérdésében én az ön helyében nem lennék ennyire biztos, hiszen ha jól tudom, magyar állampolgárságért még a mai napig nem folyamodott a magyar hatóságokhoz. De ez most mellékes, nem is erről van elsősorban szó. 

Emese gyanakodva nézte Szalkait.

— Hanem miről?

A pincér megérkezett a két adag bécsivel, és az italokkal, előírásszerűen elhelyezte a tányérokat, jó étvágyat és kellemes fogyasztást kívánt, majd elsuhant a következő asztalhoz. Szalkai ragyogó tekintettel gusztálta a szépen tálalt vacsorát, majd várakozásteli arccal nekilátott a falatozáshoz. Dióssi őrnagy szokott báb-képével és mozdulataival szintén enni kezdett. Emese közben — úgy látszott — visszaszerezte megtépázott nyugalmát.

— Jó étvágyat, uraim — szólt azzal a hangsúllyal, melyből nyilvánvalóvá vált, hogy azt szeretné, a falat akadjon a torkára a két derék éhezőnek. — Természetesen megvárjuk, míg megvacsoráznak, hisz mi ráérünk, és azért jöttünk, hogy láthassuk önöket evés közben…

Dióssinak még bábabb lett az arca, Szalkai mosolya rendíthetetlennek bizonyult.

— Lassan szeretek enni, közben is válthatunk pár szót — nyúlt egy újabb hasáb burgonyáért. — Miről is kérdezett az előbb?

Én már régen gyanítottam, most bizonyossá váltam abban az érzésemben, hogy ezek ketten szándékosan fárasztják Emesét. Félni kezdtem, hogy túl jól fog nekik sikerülni, és Mesi valami jóvátehetetlen marhaságot csinál, amivel elárulja magát. Roppant módon bosszantott, hogy nem tudtam, mit nem lenne szabad eláruljon…

Emese olyan vigyorral, amitől kevésbé harcedzett emberek felfordulnak, mint a büdösbogár, kissé átfogalmazva elismételte a kérdését.

— Azt voltam merész tudakolni az elébb, drága uram, hogy miről is van szó elsősorban, ha nem az állampolgárságom önök számára nem világos mibenlétéről. Azt mondta ön, uram — bökött mutatóujjával Szalkai felé —, hogy most az nem lényeg. Hanem akkor mi a lényeg?

Szalkai lenyelte a falatot, és készséggel válaszolt.

— Igen, igen, hogyne, tényleg — vezette föl a következő mondatot. — Tehát az a helyzet, asszonyom — és hirtelen keménnyé vált az eddig mosolygó arc —, hogy a kanadai kollégák két tanú hiteles elmondása, hogy ne mondjam, vallomása alapján újra elővették Mr. Albert Hegedüs lezárt aktáját, és újra megindították a nyomozást. Az újabb tanúkihallgatások után alapos a gyanú, hogy Mr. Albert Hegedüs nem baleset áldozata lett, illetve a balesetnek látszó gázolást, annak bekövetkeztét ön idézte elő. Egyszerűbben fogalmazva ön lökte a férjét a rendőrautó elé.

 

*

 

Kata gyalog indult el a Máriafalvi lakótelep felé. Otthon találja Mihályt, vagy nem? És ha otthon találja, egyedül találja-e? Hát persze, hogy egyedül, Mihály nem hülye, tudja, hogy megy, akkor csak nem hív valakit a lakásba? Az ők lakásukba? És különben is, kit hívna? Kit is hívhatna? Nincs szeretője, nem is volt soha. Ő biztos benne, hogy nem is volt soha. Már persze azóta, hogy házasok. Előtte… igen, valamit mesélt valamilyen Enikőről vagy ki a csudáról… nem, nem Enikő. Emese. Igen, Emese, de mindegy, neki is volt a Gyuri, mielőtt találkozott Mihállyal, mindenkinek volt egy valakije, mindenkinek volt egy előző… de mikor volt az már… hajjaj. A Gyuri azóta a fővárosba költözött, azóta nem is hallott felőle. Nem is hiányzott, egy seggfej volt. Egy szaralak. Csak kihasználta őt, mert hitt neki, mert szerelmes volt belé. Igen. De nem bánta, hogy a Gyurival szakított, mert a szerelem nem mindig azonos azzal, hogy szeretünk is valakit… más a szerelem, és más a szeretet. Ha a kettő találkozik, az az igazi. Őnála találkozott, Mihályba szerelmes lett, és nagyon szerette is. Miért a múltidő, most is szereti. És ha nem lett volna ez a válási procedúra, lehet, hogy rá sem jön, mennyire szereti. És most kell elveszítenie, amikor rájött, mennyire szereti…

Otthon van, és vár minket. Otthon van, és vár minket. Adriennt, és engem. Otthon van, és vár… na nézzük. Első emelet, csengetek, mit lehet tudni… Csönd. Újra csengetek, egy percet várok, csönd. Be kell mennem. Kulcs a retikül alján, a fene egye meg ezt a rohadt kulcsot, meg a retikült is. Már megint kicsi a kulcslyuk, vagy nem kicsi, de ugrál… na végre. Nyitom az ajtót, sötét van. Villany fel, kiáltok, tán túl hangosra sikerült, Mihály…!

Csönd. Nincs itthon. Nincs itthon. Misóka, gyere haza, megbáhántaham… nagyon me… hegbá… hánta… ham!!!

 

*

 

— Mama?

— Tessék, kicsim. Kérnél valamit, csillagom?

— Te tudod, ki az a bácsi, akivel Anya találkozott ma délben?

Ica mama kezében megállt a tű, amivel éppen legújabb matyó asztalterítőjét hímezte. Szemüvege fölött átnézve figyelte az unokáját.

— Milyen bácsiról beszélsz, kislányom?

— Mama, ne nézz engem pólyásnak, én már nagylány vagyok — replikázott Adrienn önérzetesen. — Biztos, hogy neked is kellett mondja az anyu, hogy találkozott valami pasival, és az tetszik neki, és azt nem mondta, hogy ki az, és én kérdeztem, hogy ki az, és azt nem mondta meg.

— Nagyon csúnyán beszélsz, kicsim. Az ember a beszédben nem használja minden második szóként azt, hogy és. Nagyon csúnya szokás.

— Megint mellébeszélsz, mama — szontyolodott el Adrika —, mi lenne, ha egyszer arra válaszolnál, amit kérdezek?

— Nem mondtam, kicsim, hogy nem válaszolok rá. Csak közbevetettem, hogy rossz beszédszokásaid vannak. És máskülönben…

— Na, ugye, hogy te is ésezel? — csapott le Adrienn diadalmasan a legújabb és-re.

— Ne szemtelenkedj a nagyanyáddal, mert kaphatsz egyet — nyújtotta szeretetteljes mosollyal a kezét a kislány felé Ica mama. Adrienn fölpattant a székéről, és megpróbált a nagyanyja ölébe ülni.

— Hí, de nehéz vagy! Te már tényleg nagy kislány vagy — nyögdécselt a mama, amíg Adrienn elhelyezkedett a lábán. — Szóval Anyád beszélt neked erről a komáról? Hát, mit mondjak, nem gondoltam volna.

— Mit, mama?  Hogy megismerszik valakivel?

— Azt nem úgy mondják, hogy megismerszik, hanem hogy megismerkedik. Ki tanít téged ilyesmikre, kicsim?

— A Keresztes Áron mondja így az osztályból. Majd megmondom neki, hogy beszéljen rendesen.

— Ki az a Keresztes Áron? A barátod?

— Osztálytársam — nyújtotta el a hangját türelmetlenül Adrienn. — De már megint mellébeszélsz, mama.

— Igen, kicsim, lehet, hogy most szándékosan. Egyébként pedig arra nem gondoltam, hogy beszélni fog róla neked.

— Hát nem is mondott sokat — kotyogott Adrika —, de biztos azért mondta, mert ő is látja, hogy már nagy vagyok. És szeri… na jó, és nélkül, újra kezdem. Szerintem tetszik neki, és azt… itt jó volt az és?

Ica mama csak intett egy igent a fejével.

— Szóval azt akarja, hogy ez a bácsi legyen az új apukám. Persze csak akkor, ha apát most nem találja otthon, mert elköltözött. Ha nem költözött el, akkor otthon van, és várja anyát, meg engem is vár, és akkor visszamegyünk még ma este mihozzánk. Így mondta anya.

 

*

Most aztán rendesen összezavarodtam én is. Hirtelen eszembe ötlött az a gondolatmenetem, amit a két zsaru első látogatása után futtattam végig agyacskámon. Mi az, hogy első, hisz azóta sem voltak nálunk, merthogy az ma délután volt. Hogy lehet ilyen hülyeségeken morfondírozni, Szerémi fiam, hát nem mindegy, hogy mikor volt és hányadik? Volt, és kész, ez a lényeg. Hogy a fene vigye el ezt a nagy marha precizitásomat. Tehát emlékszem, akkor gondoltam arra is, hogy esetleg Emese taszajtotta a kocsi alá ezt a Berci nevű fütyit, de mindjárt le is álltam azzal, hogy ezt tovább elemezzem, mondván, Emese nem hülye, és ezt mondom most is. Csak most már egészen más nézőpontból. Igenis, lehetett kitervelt emberölés, és mert egy-két napot vagy hetet várhatott a dolog, Emese csak a megfelelő alkalomra várt. Egy száguldó, szirénázó rendőrautó látványa mindenki számára fontosabb annál, minthogy bárki is ne a kocsit, hanem őket nézze… Senki nem figyelte Emesét meg ezt a szerencsétlen Berci gyereket, hanem a rendőrautót, már csak úgy ösztönből is. Akkor meglökhette úgy, hogy senki nem vette észre, és ha utána kellőképpen sivalkodott meg élethűen jajveszékelt, akkor senki nem gondolhatta, hogy nem véletlen baleset történt. Nos, ezt én már tudom, de jobb, ha egyelőre hallgatok, mindenkinek jobb. Nekem azért, mert ez a két héteszű úgysem hinné el, hogy én nem tudok erről semmit, ők mondhatják és hihetik, hogy én régen tudom, mi történt. Emesének meg pláne jobb, a két zsaru meg találja ki, mi történt. Ha nekem sikerült… 

Emese arcát figyeltem, azon kívül azonban, hogy fehér volt, mint a fal, nemigen lehetett róla leolvasni semmit. Ez megint két dologra utalt. Vagy hallatlanul erős és minden tekintetben ura önmagának, vagy nem fogta föl, mit mondott Szalkai alezredes. Előbbiben inkább hiszek, az utóbbinak akkor lenne reális esélye, ha valóban nem csinált volna semmit, tehát ártatlan lenne, mint az első áldozós leánykák. Csakhát Emese meg az első áldozós leánykák olyan messze álltak egymástól, mint haltól a cincogás. Én ismerem Emesét harmincvalahány éve. Igaz, hogy az ismeretségünk alatt eltelt huszonnyolc év, amikor nem találkoztunk, de ez ebben az esetben inkább szerencse, mint sajnálatos. És ha az utóbbi harminc óra történéseivel összefüggésben összehasonlítjuk a fiatalkori Emesét a mostanival, hát óriási változásokat vehetünk észre. Mesike agresszív, ellentmondást nem tűrő, sokszor érthetetlen megnyilvánulásai már nekem is nemegyszer szöget ütöttek a fejembe, még jó, hogy csak erős tompaszögben. Ilyen nem volt régen. Mindig tudta, mit akar, mindig véghez is vitte, de tekintettel volt másokra is. De most volt valami a viselkedésében, amit sehogyan sem értettem. Mintha egy tervet hajtana végre, és a tervét véghezviszi tűzön—vízen át, senki és semmi nem keresztezheti az útját, és mintha határidőre dolgozna, siet mindennel, nem ér rá semmire. Én voltam a hülye, hogy hagytam magam palira venni. De hát ez mát mindegy, akkor úgy láttam jónak dönteni. Végül is nem vagyok én a Ladóczi utcába ragasztva, ha úgy látom, elmehetek onnan, amikor akarok. A szépséges Emánuelle dö Kurvais úgy örülne nekem, mint majom a farkának. Én már nem annyira örülnék, legkevésbé a farkamnak. De én nem is vagyok még majom.

Végtelennek tűnt az a néhány másodperc, ami egy hang nélkül telt el az asztalnál. Emese Szalkait figyelte, Szalkai Emesét, Dióssi abbahagyta a diszkrét csámcsogást, ő is Emesét figyelte. Én végiggondoltam mindent, ami eszembe jutott, és közben mindenkit figyeltem. Némi megelégedéssel nyugtáztam, hogy engem nem figyelt senki…   

Emese szólalt meg végül elsőnek. Hangja nyugodtnak tűnt, de erősen rekedtes volt

— Még hogy én… Ez nevetséges, uram. Ezt ön sem gondolhatja komolyan.

— Azt hiszi, asszonyom, hogy mindezt kimondtam volna magának, hogyha nem gondolnám komolyan? — nyelte le az utolsó falatot Szalkai. — De, igenis komolyan gondolom. És alapos okom van rá, hogy így gondoljam.

— Ezek után elvárom, hogy ismertesse velem az alapos okait — sziszegte most már nem is leplezett ideges hangon Emese. Hangjából sütött a düh. 

— Meg fogom tenni, asszonyom, meg fogom tenni. Ezért arra kérem, hogy holnap reggel kilenc órakor fáradjon be a Városháza 4-es számú irodájába, azt kaptuk meg átmeneti használatra a polgármester úrtól. Ott mindent, részletesen meg fog tudni, és meg tudunk beszélni. Önnek lesz ideje átgondolni, miről akar beszélni és miről nem, lesz így ideje ügyvédtől tanácsot kérni, de hát ezeket maga is tudja. Kérem, hogy a várost ne akarja elhagyni, úgysem jutna messzire.

Szalkai felállt, egy másodperces késéssel Dióssi is felállt, bár még maradt a tányérján egy falat hús. Arra gondoltam, hogy ennek a Dióssinak nehéz gyerekkora lehetett. Figyeltem ugyanis, hogy előbb kiette az összes sültkrumplit a tányérjáról, és csak aztán fogott hozzá a húshoz. Ilyet csak az csinál, aki régebben ritkán jutott jó falatokhoz.

— Önök a vendégeink voltak, a számla rendezve van — váltott újra baráti csevegésre Szalkai. — Öröm volt itt lenni önökkel. A viszontlátásra.

Hirtelen ismét zavarba jöttem, felálltam, hebegtem valami viszlát-félét, agyamon végigfutott a hátam közepe és az ő viszontlátása közötti összefüggés, majd visszarogytam a székre, és ránéztem Emesére. Az én drágám falfehéren ült a helyén és igencsak kereste önmagát. Üveges szemekkel nézett a semmibe, keze remegett, szája tátva maradt, ujjaival a borospohár körül matatott és nehezen, de ivott pár apró kortyot. Majd — némileg váratlanul — elmúlni látszott az idegessége, rámnézett, és megpróbált mosolyogni. Ebből inkább egy torz grimasz jött elő.

— Te mit gondolsz erről, drágám? — kérdezte ahhoz hasonló hangon, mintha egy bödönbe beszélne.

Azért ebben a nőben nem akármekkora erő lakozik, gondoltam, hanem óriási. Más már régen bömbölne, fejét verné az asztalba, kikérné magának, és a saját makulátlan becsületességét és tisztességét reklámozná, ahelyett Emese itt csücsül hallatlan nyugalmat magára erőltetve, és azt kérdi tőlem, hogy mit gondolok. De — ha igaz a két hekus feltételezése, és miért ne volna az — lehet, hogy neki van igaza…

— Menjünk haza, Mesi — kértem fáradtan. — Addig átgondolom, és otthon megbeszéljük, rendben?

 

*

 

Kata sírva indult el az utcán, lassan, szinte ösztönszerűen lépkedett. Nem nagyon tudott gondolni semmi konkrét dologra, csak egyszerűen nagyon szerencsétlennek érezte magát. Megnézte az óráját, öt perc múlva nyolc, erősen sötétedett. Nem akart kimenni a főutcára, inkább egy mellékutat választott, ami kicsivel hosszabb volt a mama házáig, de legalább nem jártak arrafelé sokan. Mihály nincs otthon, Mihály nem várta meg őt, Mihály nem várta meg Adrikát, Mihály elköltözött… Még csak az hiányzik, hogy egy ismerősbe belebotoljon, ilyen állapotában… Mit szólna, aki így látja?

— Kató… Katalin! Maga az?

A hang… az ismerős volt valahonnan. Fölnézett, és Lászlót látta maga előtt, aki aggódó arccal nézte őt, majd a kezét nyújtotta és segítő szándékkal megfogta Kata karjait.

— Pocsékul néz ki, kedvesem, hogy pontosan fejezzem ki magamat. Laci vagyok, megismer? Csak nem vásárolni jött?

Kata most nézett körül alaposabban, hogy hol is jár. Az Ezüstház utcában volt, a szupermarket előtt, amely vasárnap este nyolckor zár. Hogy került, mi vezette ide? Hát, éppen erre is lehet a mamához menni…

— Nem, nem akarok vásárolni, csak… erre jártam… és fáradt vagyok. Üljünk le valahol.

— Rendben, Katalin. Visszaszaladok egy percre a boltba, bezárom az irodámat, a bolt úgyis zár. Egy perc, és itt vagyok. Meg tud várni itt, vagy bejön velem. Rosszul van?

— Nem, nem — intett Kata a kezével —, menjen csak. Megvárom… jó, hogy jött.

László eltűnt az üzletben, Kata pedig nekitámaszkodott a falnak, és azon gondolkodott, miért mondta ennek az égi meszelőnek, hogy jó, hogy jött. Lehet, hogy tényleg jó? Most elmenne vele… bárhová. Bármit csinálni. Most lefeküdne vele. Mert most jó lenne egy férfi, úgy istenigazából.

— Idehallgasson, Katalin — érkezett vissza László. — Itt a sarkon van egy nagyszerű étterem. Oda bemegyünk, ehet valamit, ha akar, vagy ihat valamit, az most jó lenne magának. Vagy vigyem haza?

— Magához vagy hozzám? — kérdezte Kata László számára teljesen váratlanul. A férfi kissé meg is döbbent, de igyekezett nem mutatni ebből semmit Katának.

— Tudja mit? Menjünk az étterembe, iszunk egy italt, és megbeszéljük. Mit szól?

— Helyes — válaszolt Kata —, igyunk valamit.

László egy kérő mozdulattal a karját ajánlotta Katának, aki elfogadta ezt, és kissé bizonytalan léptekkel, de már határozottabban indultak el az étterem felé. Az ajtón természetesen László lépett be elsőnek, majd utána Kata, és mindketten megálltak egy másodpercre terepfelmérés céljából, üres asztalt keresve megfelelő helyen. Így aztán pontosan szembe találták magukat a távozni készülő Emesével és Mihállyal.

 

*

 

— Késő van, kicsim — szólt Adrikához Ica mama —, jó lenne, ha készülődnél lefeküdni.

— De mama! — kérlelte a kislány a nagyanyját —, hadd várjam meg anyát… Biztos mindjárt itthon lesz, és akkor azt fogja mondani, hogy megyünk haza, mert apa otthon van… Hadd várjam meg!

Adrienn hősiesen küzdött azzal, hogy el ne bőgje magát, Ica mama nemkülönben. Tudta ő, hogy Adrika most olyasvalamit kér, amit nem szabad megtagadni tőle. Unokája koránál fogva képtelen felfogni, hogy egy válás után mindkét fél érzelmei összezavarodnak, egy válás, az mégiscsak egy válás, és Mihály — ha egyszer erre kötelezte a bírói határozat — elköltözik, vagy el is költözött, mert Mihály egy becsületes ember, persze jónéhány hibával. Teremtőm, mi lett ebből a lányból, az ő Katájából, hogyan tudott lépre menni annak a két szélkalapnak az ajánlatától… Ebben persze lehet, hogy hibás Mihály is, mert sosem mondott Katának nemet, vagy legalább egyszer jól összevesztek volna, vagy egyszer elmondta volna Mihály neki, Ica mamának, hogy mi történik a feleségével, akkor ő, Ica mama felképelte volna ezt a hülye Katát. Mindegy már, nem így történt. Mihály mindig is irtózott minden konfliktustól, mindig mindenkinek engedett, csak ne kelljen veszekedni valamiért. Engedett, még akár elveivel ellenkező esetekben is… ő legalábbis így látja. De nem volt mindig velük, lehet, hogy téved, nem tudhat ő sem mindent… De hogy hol van most ennyi ideig Kata, azt ő sem tudja elképzelni sem. Ez a nő nem normális. Tudhatja, hogy Adrika meg akarja várni, és meg is fogja várni, hiába álmos, és hiába kell holnap korán kelni, mert iskola van, Adrika is feszült, és így nem lehet aludni. Ő meg nem fogja kényszeríteni, mert akkor sem, úgy sem fog aludni.

 

*

 

Erre nem lehetett felkészülni. Nemcsak felkészülni nem lehetett, gondolni sem lehetett arra, hogy ez egyszer így bekövetkezhet. Álltam egy helyben, mint Paprika János, hang se ki, se be. Én a derekánál átkaroltam Emesét, úgy álltunk a kijárattal szemben. Velem szemben pontosan Kata, Emesével szemben Kata hapsija. Katának hapsija van… nahááát. Fogalmam nem volt, ki ez a fazon, ha megszólalt volna, és azt mondja, hogy ő a tanzániai új elnökjelölt, arra is azt biccentettem volna a fejemmel, hogy kérem, rendben, Isten éltesse. De nem tudtam megszólalni, és a tag se mondott semmit. Hogy is mondott volna, hiszen nem ismert minket. De azt jó érzékkel észrevette, hogy valami nagyon nem stimmel. Mosolyogni próbált, határozott hangon mondta, hogy pardon, és megpróbált félreállni Katával. Nem sikerült, mert Kata lába is a padlóhoz ragadt, összeszűkült szemmel hol engem, hol Emesét méregette. Emese is relatíve könnyű helyzetben volt, mert a pasast ő sem ismerte, Katát látta már három évtizeddel ezelőtt, de nem ugrott be neki, hogy ki is ez a nő. Az ő jelenlegi idegállapotában nem is tartottam csodának, bár a nők különleges megérző képessége… áhh, hagyjuk.

Végül mégiscsak én voltam az első, aki magamhoz tértem valamennyire.

— Szia, Kata. Izé, jóestét. Khm, izé, mit csinálsz te itten? Azt hittem, hogy a  izé… Ica mamánál vagy. Adrika?

Kata nem volt abban az idegállapotban, hogy akár egy hangot is ki tudott volna szorítani magából, csak nézett, járt a szeme, Emesét biztos, hogy megismerte, valamit akart is mondani neki, de az sem sikerült. Kísérője, ez a colos pacák viszont nem lehetett egy teljesen hülye gyerek, ő valószínűleg rájött, hogy milyen helyzetbe kerültünk, s miután neki okozott ez a találkozás a legkisebb megrázkódtatást, vagyis semekkorát, ő már a szituáció megoldásán fáradozott.

— Bocsássanak meg, hölgyem, uram, a társaságomban lévő hölgy nem érzi jól magát, le szeretne ülni. Uram, itt a névjegyem, ha bármit mondani akar nekem, holnap megtalál. Pardon — mondta újra, de már határozottabban, és kikerülve bennünket elvezette Katát egy hátsó asztalhoz. Emese közben rájött, ki is ez a nő, és utánaszólt.

— Elég hamar túltetted magadat a váláson, drágám! — kiáltotta és a nyomaték kedvéért egy hosszú, károgáshoz hasonló hangsort adott elő, melyet valószínűleg gúnykacajnak szánt.

— Emese!!! — rántottam magammal szembe szeretett nőmet. — Normális vagy te? Viselkedj, légy szíves, ez itt egy nyilvános hely. Azt gondolsz, amit akarsz, de maradj csöndben, mert a szádat, ha én fogom be, annak nem lesz jó vége. Nincs neked elég bajod, még keresed is?

Emesével azonban csak nagyon nehezen lehetett bírni. Kirángatta magát a karom öleléséből, kinyújtott karjával Katára mutogatott és — tán szerencsére — egy értelmes, jobban mondva tisztán érthető szó nem jött ki a torkán, csak a borzasztó varjúkacagását hallatta folyamatosan. E pillanatban a vasorrú bába tündérkiránynőnek hatott volna mellette. Szentül hittem, hogy Emese megőrült. Nagynehezen kituszkoltam az ajtón, szorosan mellé álltam, megfogtam a vállait és megráztam az egész nőt.

— Emese! Ha azonnal nem hagyod abba ezt, akkor mentőt hívok és bevitetlek az elmegyógyászatra. Térj már magadhoz!

Emese még mindig károgott, de lassan megnyugodni láttam, fokozatosan abbamaradt a démoni kacaj és a levegőt is normálisan kezdte újra venni. Válla helyett most már a karját szorítottam, nem nagyon, csak annyira, hogy érezze, de hihesse azt is, hogy csupa szerelemből fogom. Pedig hol voltam én már a szerelemtől… Pillanatnyilag mindennek éreztem magamat, csak szerelmesnek nem. De az volt a gyanúm, hogy ezzel az éttermi jelenettel korántsem fejeződött be az én reményteljes új életem kezdete.

 

*

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest