Még annyira itt volt a nyár, még minden zsigerében érezte az illatát, s ebbe a boldog létezésbe hasított bele az óra csengetése. Pedig most olyan karcsúnak és épnek látta magát, m?vészi ujjait nem csúfította a csonkaság. Az ágya melletti asztalkán ott hevertek rajzai, amiket egy kislánynak szánt. Majd a hétvégén meglepi vele a gyermeket. Késésben volt, el?vette hát a kétkerek?t, hogy id?ben kezdhesse el az órát.
Itt a város szélén nagy a magány, az a pár autóbusz is csak néha jár. A kis szoba melegen ?rizte tovább a kipárolgását, de ? már a zeniten túl járt.
Gyorsan és furcsa érzésekkel telt a délel?tt s várta már, hogy ott állhasson az anyja el?tt. Sok volt a mondanivalója s anyjával lelkének minden fájdalmát megoszthatta. Amióta a teste így kifejl?dött, mióta érezte, hogy nála nem minden úgy sikeredett, félelemmel készült az életre. Hiába rajzolt álmokat, ha a három ujjára néztek, sajnálkoztak. Hasztalan képzelt édent, ha kifejezni szavakkal nem tudta szépen. Nem érezte a bélyegként rásütött fogyatékot, hiszen a szívében álmot hordott. És mindig mosolygott. Hogyan is érezhetné a kisebbrend?séget, amikor a lelkében virágok n?nek! Ma éppen kinyílt egy virág, mert díjat nyert az iskola rajz-pályázatán. Repült hát haza, hogy boldogságát anyjával megossza. Olyan könny?nek s elégedettnek érezte magát, hogy szállt, szállt!
Gyöngyi fájdalommal görnyedt a centrifuga fölé és megkönnyebbülten nézett a kád felé. Már csak pár ruha van hátra és végzett a heti nagymosással. Vállára nagy terhet rakott a sors s cipelni már olyan terhes volt. Kétszer indult neki az életnek s mindkett?ben megkeseredett! Mégis, ott van az a kislány, ?t nézi, ?t kíméli, ne kelljen éreznie az egyik szül? hiányát. Közben anyai szíve a tehetetlenség vermében verg?dve óvta másik magzatát, aki elutasította az új apát. Elfogadta ezt a büntetést, nem panaszkodott, csak tette a dolgát. Valahogy úgy van az, hogy ha a szerelem elmúlik, már a másik fattya a békét megbontja. A mienk helyébe, a tiedé fészkel be. Más vér, más morál, s a megkopott szerelem elbírni nem tudja az idegen fajtát. Ami régen szép volt, varázslatos, most, mint rozsda úgy marja s okolja, hiszen itt csak megt?rt s befogadott. Gyöngyi homlokáráról letörölte a verejtéket s szemeit az égre emelve kérte az Istent, hogy tegyen rendet. Ha a kislány feln?, ? messzire megy, neki ez az ájtatos zsarnok soha nem kell! Ki mint folyondár körbefolyja, s minden szavával mérgezi, s gyilkolja! Vajon mennyit kell még t?rnie addig? Annyit dolgozott már erre az emberre, s mégis, nincs semmije! Amit itt létrehozott, közös vagyon, de ide, ahová csábították, az magántulajdon, abból kapni semmit sem fog. Menni pedig nincs hová, hiszen így is nehéz el?teremteni a mindennapit. Reménykedett, mert mélyen hitte, hogy nem lehet örökös a szenvedése.
Hatalmas csattanás térítette észre, s az ajtót feltépve nézett az országút felé. Aztán csak a saját hörgését hallotta, s szeme el?tt valószín?tlenül pergett a kép. Az autó szélvéd?jér?l az a szívének legdrágább kincs a keresztút melletti k?keresztnek csapódott, s mire elérte volna, véres teherként a híd korlátjához sodródott. Amikor magához húzta, a szemek fájón kémlelték a messzeséget, mosolygó szája véres patakká keseredett. Magához szorította, de érezte, a lelke már másé lett. S az övé? Az övét miért nem kérik, kéretlenül felajánlja, nem ér semmit? Megállt az id? s kereste ebben a végtelenben a rablót, aki kifosztotta. Hiába nézett az égre.
Tekintete a tömegre tévedt, mert sokan összegy?ltek, s vádlón figyelt a férjére. Sosem akarta ezt a gyermeket s most jajgatott, s a közeli rózsafáról tépte a virágot s szórta a testre, hogy annak látványát felejtesse. Nem is vette észre, hogy lánya körül gyertyák égnek s vérz? arcát a virágok eltakarják.
Mindig, mikor kint van a temet?ben, a lelke kiteljesedik. Ajándékát akkor, kicsit visszakapja, s annak lelke leül mellé a kis padra. Szelíden nyugtatja, el sosem hagyja. Mégis kitör bel?le tehetetlen dühe" Eszter, a sírod oly hideg, el kell hát engedjelek!"
Legutóbbi módosítás: 2008.02.22. @ 12:42 :: Ebergényi Németh Magda
