B.G.Boróka : Megettük Karácsonykor

A tanszéken a mindennapos bonctani, bakteriológiai, vagy éppen diagnosztikai munka mellett kutatómunka is folyt, melyet az elektronmikroszkóp-labor vezető orvosa végzett kacsákon, libákon. *

 

 

A szárnyasok Fabricius-féle tömlőjével kapcsolatosan készült a publikációja, melynek nagy részét én gépeltem. Megfertőztek libákat, kacsákat és a tojásokban lévő embriók időnkénti állapotát vizsgálták vagy éppen a már kikelt csibéket bizonyos időközönként, hogy hogyan és mikor jelentkezik náluk a betegség.  

Egyik alkalommal több doboznyi kislibát hoztak a tanszékre, szintén kísérleti célból és keserves csipogásuk az egész épületet beterítette. Sokáig nem is lehetett elviselni a szívfacsaró csivitelést, odamentem az egyik dobozhoz.  

Gyönyörű, zöldessárga, pihés kislibák néztek vissza rám és a leghangosabbat kiemeltem a dobozból. Amint magamhoz öleltem, beszéltem hozzá, abbahagyta a sírást, ha visszatettem, újra rákezdte. Nem volt mit tenni, kivettem hát és az íróasztalomra tettem a lámpa alá, hogy még melegedni is tudjon. Végül is egész délután így elvoltunk. Ha elszólított a kötelesség, másik helyiségbe, vagy a laborba, hangosan követelte, hogy menjek vissza. Mire lejárt a munkaidőm, Tyütyü nagyon a szívemhez nőtt. Körbejártam a tanszéket, hogy kivel beszélhetek, hogy ezt a kis pihést hazavihessem. Gondoltam, hogy a kutatás szempontjából teljesen mindegy, hogy 40 vagy éppen 39 kislibát pusztítanak el.  

Az elektronmikroszkóp labor vezető orvosa a „mumus”, Dobos doktor vezette a kutatást. Mogorva, magának való ember volt, nehezen mutatta ki pozitív érzéseit, bezzeg az elégedetlenségét annál inkább. A diákok is tartottak tőle, ha vizsgáztatott, talán egy-két diák ment át nála kettessel, a többit mind megbuktatta. Tehát tőle kellett kikönyörögni az engedélyt, aki éppen órát tartott a boncteremben és az óra még jó sokáig eltartott. Úgy gondoltam megéri a túlórát és maradtam. Végül is sikerrel jártam, igaz hosszas könyörgésembe került, de a kis francia landesi libával tértem haza.  

Amíg pici volt a mosdókagylóban úsztattam és a lakásban együtt lakott velünk, mindig ott totyogva a lábunk alatt. Egyszer Szilva lányom véletlenül rátette a széklábát a kis pici lábára, és az elszakította egy helyen az úszóhártyát a lábán. Nagyon sírt szegénykém. Amikor már nagyobbacska lett egy kis felfújható medencében úszikált kint az udvaron és mi fűszálakat dobtunk be neki, amit előszeretettel elcsócsált. Kukoricadarával etettük meg táppal, szépen fejlődött. Mire felnőtt szürkés-barnás tollazata lett, előkelő, nagyon szép libává nőtt.  

Olyan volt, mint egy házőrző. Ha idegen jött hozzánk elkapta a nadrágszárát és végig kísérte az udvaron, ha pedig elérkezett az idő, érezte, hogy jövök haza a munkából, ott várt a kapuban.  

Ahogy nőtt, sajnos az udvarunk egyre kisebbé zsugorodott, az a néhány nézetméternyi füves oázis, hamar kopár pusztasággá változott Tyütyünek köszönhetően. Egy ideig eljárkáltam fűért, de azután már nem győztem. A tanszéken a tanszékvezető titkárnője meggyőzött, hogy Tyütyü-t ha odaadnám, elvinné az anyukájához Csömörre, ott szép nagy udvar van, békésen elcsipegethet. Nagyon megörültem neki, hogy jó helye lesz és nemsokára el is búcsúztam tőle.

 

Sokszor kérdezgettem munkatársnőmet Tyütyü-ről és persze mindig megnyugtatott, hogy minden rendben, jól van. Aztán egyszer ezt a választ kaptam: Tyütyü, hát hol lenne, megettük karácsonykor.

Legutóbb szerkesztette - B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.