A spanyol lány
A fekete szűz egy buszon olvas éjjel –
Az éjszakai járaton tart hazafelé.
Egy pár részeg ül le röhögve elé,
Arcához érnek karneváli kéjjel.
Ő csak olvas, talán fel se pillant,
Amíg a busz az éjjelbe hasít,
Szőke haján egy kéz végigsimít,
Míg távol álmosságom épp ellillant:
Újdonsült barátommal az ajtó
Sárgán világló csíkja felé haladunk.
Bozóton vágunk át:
Egy tövis felsérti tenyerem.
A ház régi építésű,
Falusi – új lakói bevándorlók –
Nem jutott pénz a tatarozásra.
Az ég felé nyújtózó, rideg kő
Nyomasztó, szürke hidegét
Meleggé varázsolja
A bentről áradó cigányzene
A flamenco és az osztrák folklór
Keveredő taktusaival.
A másik vándor halkan tárja ki a fa ajtót,
És megfagyott szívünkbe árad a zene és a fény –
Egy lambériás, kis szobára látunk:
A pultnál harsány nevetéssel
Egymás keblére borul két barát.
A szobán előttünk át meg át
Cikázik a tarkaság, kevéssel
Didergő lábujjaim előtt.
Szinte észre sem veszem: magába ragad,
Elnyel minket a szédítő forgatag.
Zihálva szedem a levegőt.
Egy asszonnyal táncolok, rám nevet,
Egyik kezében tequilás üveg –
Minden fordulatnál az ingemre loccsan.
Vén cigányasszony, a szeme kacag,
Arca pírja orrán összpontosul.
Nadrágom simítja, magához ránt,
Gigászi keblei alatt alig kapok levegőt,
De már elragadt a vágy, és kezdő kamaszként élvezem
Bölcs, sokat tapasztalt párom
Kérges kezének ügyes trükkjeit.
Cimpája megremeg,
És öblös hangon felnevet:
Ellök magától, és én egy másik
Asszony karjaiban landolok.
A lánya lenne?
Nem; túl csenevész:
Fekete szemei alatt fekete karikák.
Hosszú, zsírsötét haja göndör fürtjein
Megcsillannak a lampion fényei –
És máris új és új karokban találom magam,
És a tarka forgatag
Kacag, csak kacag –
Barátom keresem, lábujjhegyre állva,
Míg egyensúlyom próbálom megőrizni
A hegedű szavára,
És végre meglátom őt:
A sarokban egy tizenéves, kövérkés leány
Csókjait épp ernyedten fogadja,
Míg keze a formás tomporon pihen.
Rámkacsint.
S kiáltja: ‘Ne félj. Hisz éjszaka van.
Soha többé nem látnak viszont.
Pillanat, megállj!
Felejtsd el Istent, meg a fránya zongorát:
Majd holnap másnaposan megkeresheted.’ –
és nevet, csak nevet.
Már nem látom őket, elsodor az ár –
Lepattogzott lakkú körmök karistolják testem:
Kézről kézre adnak a lakodalmas lányok.
Szédülök, a világ összeszűkül szemem előtt,
menekülőre fogom.
Csak most fogom fel lassan, hol is vagyok:
A falat támasztom zihálvs,
Körbenézek a teremben.
A pultnál osztrák és spanyol urak
Tömény italok felett dajdanoznak.
A kövér csapos bajszán felkacagnak –
Házigazdájuk meg rajtuk mulat.
Sok izzadt, csatakos spanyol ifjú vére
Alkoholtól fűtve táncol az arcára –
Megfelelne ő ma minden replikára:
Sosemvolt kalandjairól harsányan mesélne.
Nem tudom, mit érzek, mit gondolok.
Csak hagyom, hogy átáradjon rajtam
a százféle tarka benyomás.
A férfiak részegen énekelnek,
Dalokat kérnek a cigánytól,
A szakadt fehér ruhás, izzadt nők
Asszonyságukat, gyerekeiket feledve,
Extázisba esve húzzák a tánctérre magukhoz
A becsípett fiúkat.
Áll a bál.
Jó így figyelni halkan,
Saját csendemre találva.
Az ablakot nézem, ahogy egy tölgyfa árnya
Beles a korhadt fa zsanérokon –
A táncolók arcán átsuhan egy árny.
Egy kéz ér vállamhoz – épp csak megérzem, –
A cigány bájitalok bódító illata orromba oson.
Szinte hallom, ahogy kecses ujja ingem szövetéhez ér.
Hátrafordulok.
A spanyol lány mintha csak tévedésből
Került volna ide.
Fehér alakja a háttértől különválik,
Kontúrjai élesen elhatárolódnak
A tarka, tomboló sokaságtól.
Halk, nyugodt lélegzetvétele
Tisztán visszhangzik dobhártyáimon
A zsibongó zenében.
Fénylő haja sápadt arcára omlik,
És halkan, tört németséggel
Hozzám szól rekedten:
‘Kérsz egy kis bort? Kimenekítettem.’
És felém nyújt egy műanyagpohárban
Valami vérszínű, hűvös nedűt –
Nem tudom, beleihatok-e,
Nem varázsol, vagy átkoz-e el
Ez a buja, sámáni lány.
Ahogy a borért nyúlok,
Törékeny kezéhez érek –
Hideg, mint az éjjel.
Szemébe nézek,
És ő visszanéz belém
A céda és a fekete szűz
Tekintetével:
„Én vagyok az ara.
A férjem? Ott támasztja az asztalt –
Nagyon sokat ivott.”
A sarokban egy vörösboros ingű,
Fiatal spanyol az asztalra borulva
Magában motyog.
„Táncolunk?” – kérdezi kacéran,
mikor látja – buja mellein pihent meg szemem.
„Nem tudok táncolni”
„Megtanítalak.” – és már fogja is kezem,
és finoman húz maga után, vissza a tömegbe,
míg a nők bíztató mosollyal minket figyelnek –
a kövér asszony, és a fáradt, sovány leány is
a tánctér szélére húzódik –
katalán asszonyok sorfala mellett
a spanyol lány a középen megáll.
És én meg- megremegve,
A bor tüzét érzem torkomban,
Míg ő kezem csípeje felé húzza finoman,
És végig,
Végig szemembe néz.
Nyakam átkarolja, és én
Elbódulok titokzatos illatától –
Egyet lép, követni próbálom,
De lábára lépek.
Az asszonyok halkan felvihognak,
És hátrálni szeretnék,
De a kövér asszony a kör széléről visszataszít.
A spanyol lány rám néz komolyan,
És mellkasomra hajtja fejét.
A zenekar lassú hegedűdallamba kezd,
És mi táncolni kezdünk.
Magam sem tudom, meddig tart ez így –
Összeforrva, mágikus harmóniában,
Mikor hajamba borzol,
Rámnéz,
újra megfogja kezem –
Az ajtó felé indul.
‘Fejembe szállt a bor.
Nem akarok egyedül sétálni.’
Menjünk innen ki kicsit a csendbe.
És elindulunk az ajtó felé,
és ő combom simítja.
Hallgatom közös csendünket,
És átkarolom vállát, mikor egy hang harsan fel
A pult felől – spanyolul kiált.
A lány odapillant, és rémület szemében –
Sikoltani kezd, míg kezem melléhez szorítja:
És az asszonyok felrohannak az emeletre,
És elmosódó kiáltások,
És én szédülök, és csak azt látom,
Hogy a sarokban lévő asztaltól tántorogva
Felkel a vőlegény,
Míg barátja a pulttól egy kést ad neki –
Felém rohannak,
És a lány magához szorít és sikolt,
És nem értem mit beszél –
A férfiak dühtől vörös szemmel
Tartanak felém.
A másik vándor a tömegből felbukkan,
vállamra teszi kezét,
És elránt a cédától, a fekete szűztől:
„Szaladj, testvér!”
Feltépi az ajtót, és magával ránt,
És már csak bokrok, és tövisek,
Ahogy belém nyilall a fájdalom,
És nem tudom, én futok-e,
Vagy csak ő vonszol maga után,
És egyre halkuló spanyol kiáltások,
És a Fiat kék foltja valahol ,
És léptek nesze a bozótban,
Egyre távolabbról –
Mikor megállunk.
Egy rét közepén zihálunk –
Nem is látom már a házat.
A másik vándor térdét támasztja,
Rámnéz, és csak kacag, kacag –
‘Testvér, te aztán tudod a módját!’
Nem érzem már a hideget.
Csak nézem a vándort merőn,
És a céda szűzi arcát látom magam előtt,
Ahogy forró testét testemhez szorítja,
És míg szemembe néz,
Sikolt,
Csak sikolt.
A semmi közepén lefekszünk a rétre,
Hisz nem mehetünk vissza –
A deres fűbe heveredünk,
Az eget nézem,
Míg a vándor mellettem kacag,
És lassan belőlem is egy sóhaj felszakad,
S végül én is nevetni kezdek,
Míg a fekete szűz a buszról leszáll,
És a néma utcán elindul hazafelé,
Az eget nézi, s kezét feltartja arca elé:
S míg könnye az aszfaltra hull, lassan megáll:
Hazaért.
———————————-
Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)
Legutóbbi módosítás: 2008.01.08. @ 17:05 :: Kovács-Cohner Róbert