Kovács-Cohner Róbert : Arcképcsarnok V.

A dáma

 

A mező, mint egy ókori, bölcs bálvány

Sokat látott, mosolytalan alakja,

Az ég felé nyújtózkodik:

Közelednek a csillagok.

Az egyiket lassan kezembe szorítom,

És neked adom:

 

Fogd kezedbe kezét,

Mi kezed fogja,

S így énünk,

Mi pillanatnyi nyom csak

A széltől kísértett

Végtelen sivatagban,

A rét, és te, és én –

Az ég markában piheg.

A füvön fekszel, és a galaxisokat nézed –

Tudod, csak álom vagy – s így bármit megtehetsz.

 

Az út vonala szemöldökünkre fekszik,

És pupillánkra saját tükörképét feszíti,

S benne engem, s téged,

Hisz az út, a végtelen út

A holdat maga előtt görgeti.

 

Milyen lenne a visszatérés?

Mint egy ünnep az élet hajnalán,

Mikor egymásra látunk egy fogadáson,

És aztán már megnyugodva,

Tüzünk elfeledve,

Megszokásból, hogy a sors

Sors legyen,

Egymás mellett maradunk?

Vagy tánc egy Csáth novellában,

Hol a karcsú alakomra feszülő szmoking felett

Sárgán, betegen dereng szemem,

S az erkélyre te kisérsz a halálba?

Vagy közöny egy párkány muskátlija mögül

Alakom meglátva a véglegesen,

Visszavonhatatlanul elszürkült,

Idegen belvárosi utcán?

Fűben, fák alatt megterített asztal,

hol nincs első és nincs utolsó vendég,

Vagy csend, és méltóság,

Mi az ellenség levágott fejének

Fennkölt szertartásokon adatott –

Mikor meglátsz haldokolni.

 

És mindre bólogat.

A mária műanyag alakja

A kivert kocsiablakok mögött a szélre

Bőszen bólogat.

 

A másik vándor alszik:

Talán Istent keresi álmában.

El is tűnik:

A galaxisok őrült száguldásában

Az ébredés az álomba ragadta,

S talán ott remeg összegörnyedten

Egy kihalt bolygó felszínén.

Talán ő is száguld,

Teren, s időn kívül,

És megveti lábát a porban,

És csak néz,

Csak néz a magasba,

Hogy szeme sugara a galaxisok ködébe akadjon,

Hisz nincs mibe kapaszkodni,

Míg évek és mérföldek,

Miriád fényévek suhannak körötte

Hangtalanul.

Talán csak én vagyok így.

Talán nincs tér és idő.

 

De te most mellettem fekszel.

 

(Egy részeg házasságtörő kolonca

álom és ébrenlét között

egy gyűrött fényképet szorít magához,

és oldalára fordul)

 

Most mellettem fekszel.

És nem kérdezed, miért rontottam el,

Nem kérdezed, hol vesztettem el magam.

S a csillagot tenyeredbe szorítod –

Ujjaid mögül kiserken a vér,

S te egy fűszálhoz érsz

Kezem felé félúton.

 

Aztán már csak belül

Váltják egymást régi városok

Meredő tornyai,

Majd szelíd, hullámzó búzamezők –

Kezed érintése most,

Egy pillanatig talán

Mindenhova elkísér.

Most van az a perc,

Mikor nem szabad megállni –

Repülni kell tovább.

 

És régi, elhagyott szobák,

És maszkabálban felejtett

Levetett pulóverek,

És alkohol dobogása

A gyomor szögletében,

És önutálat,

És a jelen jelenszínűen

Dobog a jelenben,

Egyedül, egy kocsma sarkában,

És kiüresedett hétköznapok

Az ágyon heverve –

Most mind újra megtörténik,

S te végre

Átéled velem

Egy érintésben,

Te céda,

Vagy sors,

Vagy csak egy fénykép,

Te, aki a végtelenbe,

Életem befejezéseként,

Oda, hol senki nem lát,

Mikor egy hotelszobában

Egyedül megöregszem,

Velem utazol.

 

(A fekete szűz a buszon utazik,

kora hajnal van – tél, még sötét.

Kint a karácsonyi vásárok

forraltbor-illatukkal hívogatják

az egymás mellett megnyugodott,

kabátba rejtőzött,

egymásnak ismert,

régi s új párokat.

A buszon utazik,

a hetes buszon,

és egy öreg hölgy

vastag bundában,

giccs-fülbevalóval lamentál:

 

‘Mindig tudtam, hogy ilyen semmirekellő.

Ott kevesebb fizetést kap,

Nem ad haza szinte semmit.

Nézd már azt a büdös részeget.

Így döf hátba az összes –

de majd a poklon megbűnhödnek, hidd el.’

– Kopaszodó, üres tekintetű férje bólogat,

Míg a dáma sorba szedi szörnyű sérelmeit.

A fekete szűz kinéz az ablakon,

de a szándékoltan hangos szentencia

fülébe vág.

‘Aztán milyen rakott krumplit adtak?

Egy pár kolbászdarab,

valami tejfölszerű massza,

elfőtt krumpli,

rántás – az volt bőven –

a főzés jó családokban

már csak nem ilyen.

Csináltam én neked valaha ilyet?

Ezek majd bánkódnak,

mikor a poklok tüzén fognak elégni.

Aztán a gyerek is –

úgy örültem, mikor felsírt –

mondtam is a Jolánnak,

mennyire örültem.

Most meg a gyerek bulikba jár,

és ilyen meg olyan csitrikkel kerülgetik egymást.

Mondtam is neki, hogy rám ne számítson.

Hogy rángatja a buszt ez az a sofőr –

az ilyeneknek kéne bevonni a jogosítványát –

rohadjanak meg még az ég alatt,

ha Isten úgy ítéltetett.

Aztán meg mindig késik a hozott ebéddel

a benzinkútról.

Pedig nem volt könnyű kiváltanom

a segélyt –

a sok nyomorult sátán fattya előttem

sorokban állt –

és láttad volna, milyen megvetőn nézett rám

az ügyintéző, mikor bundámban megjelentem.

Mondtam neki: vallásos vagyok.

Azok?

Nem érdemlik meg.

Én harcoltam. És megérdemlem, amim van.

Nehogy már ne nézhessem a tévét a konyhában!

Irigyek mind.

Irigylik a segélyt.

A dölyfösség bűn.

A misén meg is mondtam a szemébe

a szomszédasszonynak.

Megátkoztassanak.

Beszéltem a Bélával,

mondtam neki,

Ha a főnök ilyen kiszámíthatatlan,

keressen nekem más állást –

jó párszor megvendégeltük, csak megérdemeljük.

Ez a bunda is – elkértek érte annyi pénzt,

hogy ne irritálja a csuklómat.

Na majd visszaviszem,

és megmondom nekik.

Rohadt egy világ.

Mit néznek?

Talán nincs igazam?

Nézd a kis szöszit –

azt hiszi, a világ ura –

Hol volt ő még akkor, amikor én már

a napi betevőért küzdöttem?

Az ilyenekre dönti rá Isten az eget.

Micsoda kosz – Sándor, hogy nézel ki –

így nem mutatkozom veled.

Vedd fel rendesen azt a sapkát –

nézd meg, az a nő is hogy bámul –

az ilyenektől tartunk ott, ahol.

 

Fázom.

Ölelj át, vén macim.’

 

S a fekete szűz leszáll.)

 

 

A mező, mint egy ókori, bölcs bálvány

Sokat látott, mosolytalan alakja,

Az ég felé nyújtózkodik:

Közelednek a csillagok.

Kezünkben tartjuk.

 

Hiszen most, hogy nem vagy itt,

Talán végre megigazulsz.

A semmi közepén, a réten,

Ahogy a lámposzlopok

Kergetik hiába egymás árnyékait,

Lassan lemegy a hold.

 

Kezed kezemben

Minden szónál igazabbul

Szól elszalasztott múltjainkról.

És éveken, fényéveken száguldunk át meg át,

És csak a háttér változik, és te ott állsz

A régi sáladban, és figyelsz,

És kezed kezemben marad,

Amikor mindent feladok,

Amikor a forgatagban sodródom,

Amikor vidéki gyárak kapuján

Egyedül bemászom,

Amikor tőled végleg elbúcsúzom

Amikor otthagyom az otthont,

Amikor már nem várom hívásodat,

Amikor beszállok a kék fiatba,

És amikor újra megtalállak.

 

Az út ujjunkra csavarodik –

Gyűrűd, s gyűrűm lesz ezer éven át.

S még ma este, indulás előtt,

Mint majd száz év múlva újra,

Ajkadig vezet.

 

Megcsókollak.

A századik csók,

S az első.

Mert most megint ott állsz

Meztelenül a fürdőszobában,

Kócosan,

És hagyod hogy arcom

Hajadba fúrjam.

Hisz csak álmodom –

Most minden lehet.

Hagyod, hogy igazi valód

Ölelhessem végre magamhoz

Annyi álmodott,

Bejárt ösvény után –

A kis lakásban.

És nem indulsz el reggel.

A reggel összegörnyed

Szenvedélyünk súlya alatt.

Így kell lennie az álmokban –

Ha már nem lehet igaz.

 

Talán csak egy lélegzeted

Egy fáradt estén, mikor

A tér, s idő

A paplanba kócolódik,

És elernyed,

Mikor bárhol járhatsz,

Ahol csak meglátlak,

Ahol meglátsz engem –

Talán csak egy lélegzeted

Kúszik orromba

Nickelsdorfban,

Egy elhagyott réten,

És ezzel mindened feláldozod:

 

Bejárunk ezerévnyi távolt.

Céda lepled levetve meztelen állsz.

Nem keresel. Mindenhol megtalálsz.

Magányos utamon a sávolt

 

Rét fekete és fehér, s hiába szállsz:

Mellettem maradsz sztrádaköveken.

Most fiatalon, és most együtt, öregen,

Átélünk múltat, jövőt, és egy galamb

 

A fekete szűz lába előtt piheg.

Hosszú utat tett meg. Beteg.

És ő lehajol, és kezébe veszi.

Távol. Elmúlt. Nem lehet.

 

És még velem vagy,

És a lét és az idő

Kudarcot szenvedve

Kezünk összekulcsolt

Mostjában elhever.

 

Rám nézel, és a sajnálat szemeidben,

Az út, mit sosem jársz be,

(lábnyomaim mellé képzelt lábnyomaid

elhaványodnak)

szemed árkaiba ássa magát,

hogy béklyó legyen.

Még rám nézel, és egyszer,

Századszorra,

Először

Megcsókolsz

A száguldó galaxisok felett,

És ahogy a rét testet ölt,

És konstituálódnak a szörnyű jegyek,

Az út mentén isten hozzád-ot intesz,

És szeretsz, szeretsz, szeretsz.

 

És megteríted az asztalt,

És a tavaszi rét rézsűi mögött

Kerti ruhában, bodzát szedve a vázába,

Frissen főzött teával az asztalon

A ház fala mellett ülsz,

És kötényed morzsolod dúdolva,

Ahogy vársz rám.

 

Reggelre ébredek.

Kezed melege kezemben hever.

Egy biciklis az úton elteker –

Bécsbe tart. Arra megyek.

 

A másik vándor másnaposan

Szentenciákba önti életünk.

A mária tovább utazik velünk,

És ágyadon egy új nap megfogan.

 

Észre sem veszed.

Szabad vagy.

Nem is voltál itt.

Szabadság.

 

A sztráda kövei matt-szürkén hasítanak

A puszta elmosott ábrázatába.

A kék Fiat előtt háromszögekbe zárva

Újabb végtelenek.

A mária bólogat, szemembe néz.

És én csak a jegenyéket látom.

Amint csíkká mosódnak,

És mögöttem múlttá mennek össze:

A szélvédő üvegén az ablaktörlő

Ritmusa remeg fülemben,

És csak nézek, nézek

Ki az ablakon –

 

 

A dáma férje mellett vár a pályaudvaron.

A spanyol lány férje mellett ébred.

A fekete szűz egy parkban ül.

Te: itt sem voltál.

Csak egy furcsa álom.

Neszezés, felébredsz:

Egy fáradt galamb szállt le

Ablakod párkányára.

 

 

 

———————————-

 

Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)

I. A fekete szűz

II. A céda

III. A másik vándor

IV. A spanyol lány

V. A dáma

VI. A hagymaárus asszony

VII. A párizsi teaillatú diáklány

VIII. A két eladó

IX. A másik vándor 2.

X. V-effektus

XI. A lord

XII. Lindy

XIII. A mágnás gyermeke

Legutóbbi módosítás: 2008.01.08. @ 18:19 :: Kovács-Cohner Róbert

Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.