Kovács-Cohner Róbert : Arcképcsarnok I.

Nyomtatás

I. A fekete szűz

Az M7-es szélén várok valamire, ami történni látszik,

De mindössze arra lesz elég, hogy pavlovi reflexszel reagáljak épp csak annyira,

Amennyire az adódó helyzet megköveteli az életben maradáshoz.

Egyik kezem a túloldali jegenyék felé mutat, tenyerem kicsit kileng,

Remeg, na nem az feszültségtől

– egyszerűen csak a hidegtől –

és hüvelykujjam, mint Platóné, az ég felé mutat.

Kocsi kell. Autó. Aztán majd meglátjuk mi lesz.

Tehát az egyik kezem a túloldalra mutat,

a másik pedig –

Nos, arról csak nehezen beszélek.

A másik, mondjuk ki, két fényképet rotál

Egymásra, egymás mögé, valami belső ritmusra,

Ami már régen nem a szívdobogás.

Két arc cserél helyet folytonosan,:

A fekete szűzi angyal, és a gyönyörű céda arca –

Két útitársamé.

Nem szökhetnek ki kezemből,

Rájuk kulcsolom.

Most olyanok, amilyennek akarom.

Egy fénykép sokszor több lehet, mint modellje –

Micsoda közhely.

Valahogy groteszk a helyzet,

Hogy ‘élj továbbot’

mutatok a semminek jobb kezemmel,

Amíg a bal halálotokról beszél.

***

A háttérben gyengéd, hullámzó sziklafal.

Akár lehetsz, most éppen te magad.

Vagy éppen bennem képzelt allegóriád:

Mögötted tán épp kettéhasad.

Színeid: világvége partján

Nyíló mező:

Illatod talán: sokszáz éves,

Földben őrzött

Kínai tea. Keserű. Katarktikus.

Megérlelt.

Megérthetetlen.

Fekete árnyad rávetül,

s árva éjszakát ír stoppos utakkal

a hullámzó sziklabércre mögéd.

Megreped. A kő Mózese vagy.

Fal emelkedik mögötted.

Életed elszalasztott, halva született

ösvény-karóit támasztod neki.

A falak:

megvédenek.

A távolba nézel, pedig

nem nézhetsz arra rég:

Repülnöd kell tovább.

Szemed lámpásaiban a régi

petróleumillaatú tűz visszfénye dereng.

Hisz nem ismertél soha.

‘Tudom’ – finom mosoly:

pontnyi délibáb, száz soha nem látott,

régről ismert világ –

arcod gödröcskéin szánkázik a fény.

‘Soha nem ismerted.’

A szél ördögszekerekké bogozza hajad,

és te,

te a szikla hullámaira fekteted kezed, s hagyod –

csak hagyod.

A pupilládon megcsillanó késő őszi nap

vakító fehérén egy másik hiánya sikít.

És átengeded tested

minden eltitkolt, meleg,

kalácsillatú zugát

a szél szavainak:

‘Soha nem ismerted.

Csak a távolban nézted

odavágyott magad lágy vonalait.’

‘Tudom.’ – mosolyodsz el még finoman,

s a fény bújócskázik arcod gödrein.

‘Tudom’ –

és a hullámokba mártod kezed –

A sziklafal előtt ülsz,

a hullámzó sziklafal előtt,

és minden repedés egy másik életről

mormog a szélben –

egy másik életről, ami

– ‘Tudom’ –

lehetett volna, és te átadod magad

a természet könnyű játékainak,

és

– már csak megszokásból –

a távolba révedsz.

Finom mosollya hagyod, hogy

hajadból ördögszekeret kócoljon a szél,

s a gödrök kráterekké mélyedjenek,

míg mögötted a meggyűrődött papíron

elfelejtett élet-árkok keresztezik (ösztönzik) egymást,

és születnek újak, és újak születnek,

és te csak hagyod,

és mindjárt a hullámokba olvadsz –

finom mosollyal, ernyedten adod át

magad nekik.

‘Repülnöd kell tovább.’

‘Tudom.’

Mindjárt a hullámokba olvadsz ,

hisz érzed:

nem tart meg a sziklafal,

s finom mosollyal a távolba nézel

a távolba nézel

öregedve:

-‘Tudom.’ -,

míg valahol egy sanzon hangjai szállnak.

***

Az öreg, meggyűrődött képet zsebembe teszem.

Nem hagyom, hogy eltűnj, elmosódj.

Talán régi fényképeddel megőrizhetem

álmait utolsó (petróleum) fénysugarát.

Ha sikerül,

egy kicsit velem lehetsz utamon.

‘Tudom’. Nekem állt meg. Világoskék Fiat.

Meg se nézem, ki mögé ülök be, mikor

karomat lassan leeresztem.

‘Cigi kéne. Álljunk majd meg egy pihenőhelynél…’

(…egyszer, valahol, ahol egy lány ül egy sziklafal előtt,

és a távolba réved,

hogy hátha feltűnik a horizonton

világoskéken egy Fiat hangjával,

saját, elfelejtett, világvégi mezejével

egy megfáradt alak, s olajlámpással világít,

és porceláncsészében nyújtja majd neki,

a fekete szűznek a kínai teát,

a földízű, hullámzó, világoskék, öregedő, unott

megérthetetlent.)

Valóság és álom egy sanzonra járnak.

Vigyáznak – nem léphetnek már egymás lábára.

Átkarolják egymást, s a lüktető zenére

az egyik mellkasán a másik szíve dobban.

***

Útpadkák végtelen háromszögébe zárva

pont leszek a semmi közepén.

Tájak festik fel magukat elém:

így találhat csendet magában az árva.

A szélvédő ábrái hátra, a félhomályba

már elmosódva érnek, majd mögém,

az útra koppannak az aszfalt kövén:

összeérő utak háromszögbe zárva.

———————————-

Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)

I. A fekete szűz

II. A céda

III. A másik vándor

IV. A spanyol lány

V. A dáma

VI. A hagymaárus asszony

VII. A párizsi teaillatú diáklány

VIII. A két eladó

IX. A másik vándor 2.

X. V-effektus

XI. A lord

XII. Lindy

XIII. A mágnás gyermeke